Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)

2008-11-22 / 270. szám, szombat

PRESSZÓ 2008. november 22., szombat Alakítsuk át csemeténk szobáját! Hogy boldog és meseszerű legyen a gyermekkor... 28. oldal Egészségbarát az új fehérnemúdivat Milyenek az őszi-téli szezon legmenőbb alsóneműi? 2. évfolyam 45. szám Mire jé a lustaság és a féltékenység? Nem tud kellő mértékben ellenállni a kulináris élvezeteknek? 29. oldal 30. oldal Tomáš Maštalír, Szlovákia legfelkapottabb színésze azt mondja, nem engedi, hogy a bulvársajtó megrontsa az életét Boldog lenne, ha eljutna a Hungaroringre Névjegykártya Tomáš Maštalír 1977. szeptember 4-én született Nagyszombatban, a színművé szeti főiskolán 2000-ben végzett. A Szlovák Nemzeti Színházban játszik, olyan sikeres darabokban, mint A makrancos hölgy, az Össztánc, a Három nővér, a Hamlet. 2007-ben ő kapta „Az év te­hetsége” és a legjobb tévés személyiség™ járó 0T0-díjat. Imádja a gyors autókat, szel vedélyes versenyző. Élettársa, Tárta Pauhofová ugyancsak színésznő. Fél óra. Ha ennyi idő elég, akkor találkozhatunk előadás előtt. Egyébként karácsonyig nehezen lesz rá alkalom. Mit tehettem, beleegyeztem, s magam­ban igazat adtam azoknak, akik úgy tartják, Tomáš Maštalír elég nagyképű. Mi­óta ennyire fölkapott szí­nész lett, nehéz vele... URBÁN KLÁRA Fél órával a megbeszélt találka előtt barátnőjébe, a főpróbára ké­szülő Tárta Pauhofovába botlot­tam a színházi büfé bejáratánál. „Tomáš épp elugrott valahová”, fordult hozzám a telefonbeszélge­tést befejezve, s nem volt nehéz kitalálni, épp együtt csevegtek. No, gondoltam, ebből se lesz sem­mi, aztán annál kellemesebb lett a meglepetés. Jött, ahogy megbe­széltük, csak annyi türelmet kért, hogy vehessen egy kávét és egy te­át, a felét persze kilocsogtatta út­ban az öltözőbe. Lezseren feltele­pedett az ablakpárkányra, s ki­nyitva az ablakot, tapintatosan megkérdezte, nem zavar-e, ha rá­gyújt. Nem számoltam, hányat füstölt el, de nem egy volt, mert a fél óra jócskán elhúzódott. Nem sejtem, az tett-e csodát, hogy a gyors autókra, a Forma-1- re, a Hungaroringre te­relődött a szó, de már rég ment az előadás, amikor lekísérve az órájára né­zett: „Rohannom kell öl­tözni”. Még szerencse, hogy csak később volt jelenése. Sokat van színpadon, a Rende­lés a Rózsakertben Gregor dok­toraként egy egész ország isme­ri, nemrégiben pedig a legszexi­sebb férfiként emlegették. A nép­szerűség minden művész hiúsá­gát legyezgeti, de egy bizonyos határon túl elviselhetetlen, eny­hébben fogalmazva kellemeden. Ön ezt hogyan éli meg? Minden fiatal színész szeretné azt csinálni, amihez kedve van, s mindegyiknek az a vágya, hogy tetsszen a művé­szete, a közönség megismerje, megszeresse. Az egészben az a para­doxon, hogy abban a pillanatban, amikor ez bekövetkezik, kelleme­sen gondol vissza azokra az időkre, amikor bárhol mutatkozhatott, s a kutya se ismerte. Ami a nézőket il­leti, nem kellemetlen a figyelem; az, ha éreztetik, s hogy tetszik a munkám, egyfajta visszajelzés. Ami bántóbb, az a bulvársajtó, főként az, hogy azt a negatív szen­zációk éltetik, a botrányok, a lelep­lezések, lebukások, kritikák. Úgy tartják, hogy a bulvár a demokráciáért fizetett adó. Sajnos valószínűleg ez kell az olvasóknak. Nem találkoztam az­zal, hogy címoldalon megdicsér­tek volna valakit. Ami engem illet, ez a népszerűségem egyetlen I Az idő vasfoga Nem az én műfajom a korán kelés, csak ha nagyon muszáj, szánom rá magam, szomorúan, de határozottan veszek búcsút az ágymelegtől, nehogy vissza­aludjak, elkéssek, aztán már hi­ába verném a fejem a falba. Különösen hétvégén viszolygok a hajnali ébresztőtől, amikor nyugodtan fordulhatnék befelé akár nyolckor is, s ha ez a hét­végi korán kelés az ősz kellős közepére esik, akkor aztán be­borul a virágos nyár. De mit meg nem tesz az ember az unokájáért! Majdnem mindent. Képes korán kelni. Fél hatkor. Tudom, vannak hajnalabbi kelők, de az nem én vagyok. Sötét van, hideg, alig látok, és nem azért, mert nem tettem föl a szemüvegem. Gyors reg­geli, hajtjuk egymást, késni csak a főnöknek szabad. Nyolc előtt meg is érkezünk a kisvárosba. Az még békésen alszik, mi meg nekilátunk téblábolni, délig sza­bad a pálya, utána egytől né­gyig, ennyi szabad órám nem is tudom, mikor volt utoljára. Va­sárnap délelőtt, és én ahelyett, hogy főzném a család ebédjét, sétálgatok. Körbejárjuk a főte­ret, a mellékutcákat, végül kikö­tünk a kastélyparkban, erről nemrég olvastam, nézzük csak, milyen szép. A park hatalmas, kora nyáron és kora ősszel biz­tosan csodálatos a zöldellő, il­letve sárgálló fákkal, körbe-kör- be tekergő utacskáival, de ilyen­kor, amikor már a lombból las­san humusz lesz, nem nagy él­vezet, annak örülünk, hogy sé­tálunk, sétálunk, szívjuk a friss levegőt. És megállunk a kastély előtt. Ajtó, ablak zárva, azaz nem egészen zárva, mert az ab­lakok többsége betörve, alig akad ép. Belépni viszont tilos, nem tudhatom meg, van-e még a grófok vagyonából leg­alább egy kiálló rugójú ka­rosszék, néhány, szigorú tekin­tetű őst ábrázoló portré. Kizárt dolog, hogy bejussunk. A kas­tély kapuja mellett két tábla. Az egyik arról tájékoztat, hogy a kastély a város tulajdona. A másik int, az épület rongálása tilos és büntetendő. Mit lehet még ezen rongálni? Betörni a két utolsó ép ablakot? Leverni a néhány négyzetméternyi va­kolatot? Az idő vasfoga min­dent szétrágott. Reményvesz­tetten elindulunk, hogy keres­sünk egy kávéházat, ahol forró teával kényeztethetjük átfagyott testünket. Grendel Ágota

Next

/
Oldalképek
Tartalom