Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-15 / 265. szám, szombat
10 Szombati vendég UJ SZÓ 2008. NOVEMBER 15. www.ujszo.com Tristan Schwartz: „Én első szám első személyben akarok írni, a leginkább ahhoz van kedvem. A Felhőország is ilyen. Azok a történetek megvoltak a fejemben..." Már nem vihetik sokan sokfelé, látja az útját Három regénye után (A genovai méregkeverő, Még a cowboyok is, Katika cigányélete) Felhőország címmel novelláskötetet ad ki Tristan Schwartz, aki csaknem három évet töltött Írországban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Megjelenésre váró könyvének első novellájában, amelynek a Beautiful Eire (Gyönyörű Írország) címet adta, azt írja: „Felhőország, talán így kellene nevezni Írországot, annak is a nyugati felét. Tél idején csak ritkán fagy és vízszintes az eső, porzó homokviharként hullámokban száll a széllel, és eláztatja a kabátom, de a cipőm száraz marad. A nyarat kiszámíthatatlan támadásokkal tízperces jégesők uralják, már mesz- sziről látszik, ahogyan közelednek, az égre akasztott szürke Mo- lino-plakátokon érkeznek, és a városka apraja-nagyja menekül előlük. Egy év alatt magam is megismertem már a felhők természetét, elég csak elnéznem az eget, nagyjából ötből négyszer eltalálom, melyik hoz esőt, és melyik üres, vékony foszlány.” Három regény - egy fantasztikus stílusérzékkel, szinte filmszerűen megírt, ármányban és szerelemben gazdag, középkori családregény után egy fikció, egy mesterien szőtt szerelmi történet és egy nyírbátori cigánylány igaz meséje - után egy írországi jelentés több tételben. Három év eseményei meglehetősen egyéni tálalásban. Eredeti hang, letisztult stílus, ami a Felhőországot jellemzi. De A genovai méregkeverő után még azt hittem: a mágikus realizmus híve. Nem leszek mágikus realista író, hiszen valamilyen szinten nagyon földhözragadt és materialista vagyok. Ahhoz, hogy el tudjon szállni az agyam, fel kell szaggatnom magam. Hétköznapi szinten sok minden eszébe jut az embernek, amikor érlelődik benne a könyv, ám nem feltétlenül jó érzéssel ül le írni olyan dolgokat, amelyek nem igazán vele történtek, mert az olyan, mintha nem mondana igazat. Mert kamuznia kell. S az írás közben zavaró? A Katika cigányéletét például sokkal könnyebb volt írni, mint az azt megelőző két könyvet, mert nem kellett kitalálni dolgokat. Márquez természetesen rám is nagy hatással volt. Huszonegy évesen olvastam el a Száz év magányt. Utána becsaptam, eldobtam, és kiabáltam az üres szobában, hogy ezt mind meg lehet tenni egy könyvben? Felcserélnek egy ikerpárt, majd újra visszacserélik őket, vagy ahogy a szép Ramadios felmegy az égbe, vagy ahogy a disz- nófarkú gyerek megszületik... ezek hihetetlen gyönyörű tragédiák, de nem lehet, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Márquez nagyon jó író. Két oldalt egy mondatban meg tud írni, ugyanakkor vannak olyan mondatai, amelyek mögött még három regény van. Ennek a mestere. Még a szavaiban is mágikus erő van, valósággal képként festi az olvasó elé, amit el szeretne mondani. Elhiszed, hogy ott vagy a forgatagban, hallod, hogy jönnek-mennek a kis dél-amerikai árusok, szól a zene, hallod a fiatal lányokat, érzed a szagokat, az illatokat, és ott vagy, mintha ott élnél köztük. Mindent pontosan ismersz. De mondom, én nem leszek mágikus realista író. Hanem milyen? Jó. Én első szám első személyben akarok írni, a leginkább ahhoz van kedvem. A Felhőország is ilyen. Ami azért volt könnyű, mert a történetek megvoltak a fejemben, csak le kellett írnom őket. Voltak olyanok is persze, amelyek nem voltak meg, de a százból csupán húsz százalék volt ilyen. Egy szokatlan űtinapló is lehet ez a könyv, amelyben erős megvilágításba kerülnek az írek. Sok recept is van benne. Gasztronómia. Erre törekszem, ha már szakácsként dolgoztam kint. De nem a jó tapasztalatok, a hasznos fogások gyűjteménye a könyv, és nem is egy praktikus barkácskönyv. Ez nem erről szól. Ez rólam szól. Arról, ami nekem fontos, ami én vagyok, és igazából arról, hogy végig a szabadságot, a kalandot, a szerelmet keresi a srác, és nem találja meg. Folyton keres valakit, aki még várat magára. Én pedig, akár egy kőszikla, itt állok a parton, a hullámok meg csapdosnak körülöttem. De én csak állok, nem megyek se jobbra, se baka, várom, hogy elcsendesedjen a vihar, kisimuljon a tenger, hogy aztán azt mondhassam: igen, boldog az életem, nem tört meg a jelen. A káosz mindenesetre elmúlt bennem, ilyen vonatkozásban olyan vagyok újra, mint tizenhat évesen. Akkor minden olyan egyszerűnek tűnt. És minden nap sokkal hosszabb volt. Az idő tájt mennyire lehetett kiforrott? Nem voltam az, bár néha úgy tűnt. Nem terveztem magamnak semmi extrát. Azt viszont tudtam, Két lehetőség közül lehet választani: vagy felveszed a harcot, vagy azonnal továbbállsz. Én meg soha nem szerettem harcolni... hogy ki fogok menni külföldre, és könyveket fogok írni. Csepelen születtem, egyszerű családban, teljesen tisztességes, becsületes emberek a szüleim. És ott voltak a barátaim, néztük a Michael Dudikoff- filmeket, a Die Hardot, a Halálos fegyvert. Mindig volt bennem valami önkifejezési vágy, de nem hajtottam, mert lusta vagyok. Bár huszonkilenc évesen négy könyv, az nem annyira kevés. Főleg nem hétnyolc év alatt. Persze lehetne több is. Mindenből lehetne több. De nem akarok egyszerre sok mindent csinálni, mert mindenre idő kell, koncentráció, megfelelő mennyiségű energia. Meglehetősen korán tudta, hogy író akar lenni. En mindig írtam. Hogy ez miképpen működik az emberben? Szerettem olvasni és különleges történeteket találtam ki magamban. Jöttem-mentem, tettem a dolgomat, csak agyilag máshol voltam. De figyeltem, koncentráltam. Megvolt a munkám, a feladatom, de volt egy kis része az agyamnak, egy külön kis elszeparált terület, ahol maguktól forrtak ki a történetek. És akkor egy idő után láttam, hogy gondolatokba tudom önteni azokat az érzéseket, amelyek bekerültek abba a kis bugyorba az életemből, a benyomásaimból, meg amit láttam, olvastam. Kicsit befelé fordulóbb voltam, mint a többiek, de nem zárkózott. A szenvedély, ami mozgatórugója az eddig megjelent három könyvnek, mennyire vitte, sodorta előre? Tüdőm, hogy szenvedélyes ember vagyok. Ami veszélyes is tud lenni, mert a szenvedély egy bizonyos fokon túl őrületté válhat. Az indulatot is a szenvedély szüli, bennem pedig annyi vihar, világégés volt már! A szenvedély ugyanis nem kérdez, nem magyaráz, csak visz, mi meg megyünk vele. Nálam most lehet, hogy erővé transzformálódik. Hozzá itt az én kettősségem, és hogy mindent több szempontból nézek... így nehéz eldönteni, melyik a legnagyobb és legvalódibb igazság. Mi van a kettősség mögött? Kettős én? Az ördög és az angyal. Igen. Másoknak persze nem tudnék ártani. Magamnak igen. A szenvedély ugyanis jó dolog, csak nem mindig praktikus. Nekem már voltak olyan nagy szenvedélyeim, amelyek rossz irányba vittek. Hülye nem vagyok, többször nem megyek arra. Sok mindenen keresztülmentem már, de az volt a szerencsém, hogy ha kellett, visszafogtak. Én minden vagyok, ami lehet, minden, hiszen az emberben minden benne van, de bennem nagyon! Most arra törekszem, hogy szépen, lépésről lépésre a maximumot hozzam ki az írásból is, a munkámból is, a tanulásból is. Professzionálisan és ésszerűen akarok csinálni mindent. Korábban ez el nem hangzott a számból. Bár az utóbbi hónapokban nem voltak nagy fordulatok az életemben, legfeljebb az elmúlt években, most mégis az a célom, hogy tökéletesen kézben tartsam és uraljam az életemet. A társadalmi elvárások, a beidegződések nem érdekelnek. Önmagam akarok lenni, mert már tudom, mi kell nekem, mire van szükségem. Lehet, hogy későn érő típus vagyok? Én épp az ellenkezőjét gondolom. Hogy korán lettem érett? Valamüyen szinten meg tök hülye voltam. Ezért mondom, hogy mindenféle kettősség van bennem. Én nem akarom magam túlmisztifikálni. Ha ezt tenném, vagy mindig ezen agyalnék, akkor most patentköny- nyű válaszokat adnék arra a kérdésre, hogy müyen vagyok, és milyen most az életem. Csak azt tudom, normális életet szeretnék élni, találni egy társat, és azt csinálni, amihez képességem van. A többi nem érdekel. Az Isten megadta, hogy tudok írni. Enélkül a képesség nélkül olyan egyszerű lennék, mint a faguriga. De tudok írni, s még fejlődni is, és nem fogom abbahagyni, ez marad utánam. Én ezt kaptam, nekem ez a feladatom. S bizonyára van hozzá egy kialakult „ceremóniája”. Éjszaka írok, miután lezuhanyoztam. Ez milyen furcsa! Víz kell, hogy étjén előtte. Tehát lezuhanyozom, beülök egy kényelmes fotelbe, ott a laptop az ölemben, vagy kézzel írok, mert annak is megvan a gyönyöre. Szeretem, ha csend van körülöttem, szeretem a sötétet, ha nem járkálnak körülöttem. Flaubert azt mondja: „Bova- ryné én vagyok.” Flaubert a Bovarynét kitalálta. Katika leült mellém, és azt mondta, kezdhetjük. De ott van a Még a cowboyok is... Cloe South története kiről szól? Rólam! Mindenkinek nemet mond, egyszer csak bekattan, és elmegy a világ végére, mert neki csak az az egyvalaki kell, akit ott talál meg. Ami persze a való életben nem így van, mert az igazi csak nem jön. De ebből lehet jó könyvet írni. Mellesleg: ki az igazi? Van olyan egyáltalán? Én nem hiszek a sorsszerű, big love-ban, amit a sors odatesz elénk, s az illető pedig, mint szellem a falon ádép, ott terem az életünkben, és onnantól kezdve fenekestül felforgat mindent. Szerintem nincs ilyen. Csak abban hiszek, hogy van valaki, aki megfelel, s akinek én is megfelelek. Olyan persze lehet, hogy valakinek én vagyok az igazi, csak nem biztos, hogy nekem ő az. A barátságban ez sokkal érdekesebb. Nemegyszer előfordult már az életemben, hogy a barátság volt igazi, szerelmi töltet nélkül. Annyira azt éreztem, hogy hazaértem! Beleolvadtam a barátságba, és egyáltalán nem vágytam arra, hogy annak még erotikus töltete is legyen. Nem kellett. Az a jó, ha „otthon vagy” azzal az emberrel, s akkor egyfajta pluszt tudunk adni egymásnak. Én a barátaimtól eddig sokkal többet kaptam, mint a szerelmeimtől. Sokkal! És lehet, hogy azért is, mert nagyon barátságfüggő voltam mindig, és talán épp emiatt soha nem voltam feltétlenül boldog a szerelemben. Az Írországban töltött csaknem három év után nehezebb itthon? Hiányzik valami a kinti dolgokból? Nem. Semmi. Nincs olyan, hogy felébredek, és azt mondom: Úristen, ezért és ezért még Dublinban kellene lennem. Vagy Roscommonban, ahol „esténként a kertben rókák szaladgálnak, piszkafa vékony lábaikon komikus kecsességgel”. Ami ott született, az a Felhőország. De amiről a könyv szól, az még mindig csak álomképe annak, amilyen lenni szeretnék. Ha egyedül vagy egy idegen országban, és nem úgy beszéled a nyelvet, ahogy valójában szeretnéd, akkor már szorít valami legbelül, esik az eső, és nem tudsz megbízni senkiben. Főleg az elején. Két lehetőség közül lehet választani: vagy felveszed a harcot, vagy azonnal továbbállsz. Én meg soha nem szerettem harcolni, amikor azt láttam, hogy nincs értelme. Hülyeség ellen? Minek? Roscommonban, miután beilleszkedtem, megtaláltam azokat az embereket, akikkel együtt tudtam élni. Ott tényleg voltak barátaim. A genovai méregkeverőhöz Szepes Mária is írt ajánlót. „Csupa szikraeső, ígéret, sodró erejű izgalom. Váijuk a folytatást...” Hol találkoztak? Soha nem találkoztunk. Ott volt ő is az Édesvíznél, az én könyvemet is ők adták ki, s mivel oh vasta és szerette, írt hozzá egy ajánlást. Én meg felhívtam őt, és megköszöntem neki. A Vörös Oroszlán alapmű volt az életemben. De ugyanilyen nagy hatással volt rám a Száz év magány is, vagy Gerard Durell. Meg akit nagyon sokat olvastam: Agatha Christie. A csavarjai! Azokból rengeteget tanultam. És van néhány kedvenc filmem is. A bárányok hallgatnak, a Ponyvaregény, William Wyler alkotása, A levél. S a Felhőország után mi következik? A viktoriánus korban játszódó regény? Ha jól tudom, azt már el is kezdte. Az első két-három mondat már megvan belőle. Régebben nagyon féltem attól, hogy mit írok le. Ma már bátrabb vagyok.'Jó, működik, gyerünk, írjunk! Sokkal többet szeretnék írni, de mivel nem vagyok rákényszerítve, nem hajtom magam. Ha viszont le kellene mondanom róla, belebetegednék. Az írást semmi sem pótolja. Ez az én privát örömöm. Március volt, sütött a nap, a kutyámmal sétáltam Szigetszentmiklóson, a Du- na-parton. Minden vibrált, született a tavasz, belőlem meg jöttek elő a képek, hogy mit hogyan fogok leírni, és mivel folytatom. Mintha zene lett volna. így kezdődött, és ez azóta is tart. Kivételes állapot. Vigyázni pedig nem kell rám. Erős vagyok. Nem vihetnek sokan sokfelé. Már tudom, merre kell mennem.
