Új Szó, 2008. november (61. évfolyam, 254-276. szám)
2008-11-15 / 265. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Mi asszonyok tudjuk, hogy a szalonokban nem mondanak udvariatlanságot... A kellemetlen megjegyzéseket akkorra tartogatják a férfíak, mikor egyedül maradnak. LENGYEL JÓZSEF: SZÉCHENYI LONDONA 181S-BEN 2008. november 15., szombat 2. évfolyam 44. szám Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azokon túliakban is... Zeman László köszöntése A 80 éves Zeman László annak az alapozó nemzedéknek a képviselője, mely a második világháborút követő „hontalanság évei” után újrainduló szlovákiai magyar oktatásügy kiépítését, szakmai bázisának megteremtését elsődleges feladatának tekintette. FAZEKAS JÓZSEF Ez a nemzedék a szó eredeti értelmében iskolateremtő volt. Az anyanyelvi oktatás megindítása ugyanakkor szorosan összefüggött a szlovákiai magyar szellemi és irodalmi élet kibontakoztatásával, feladatainak újrafogalmazásával - immár új társadalmi-politikai és főleg ideológiai környezetben. A feltételek ehhez korántsem voltak ideálisak. Az újrainduló magyar tannyelvű iskolákban nem volt elegendő képesített pedagógus, ezért a pedagógusképzés a korszak kulcsfontosságú kérdésévé vált. „Tanulni és tanítani” - talán ebben fogalmazhatjuk meg a kor kategorikus imperatívuszát. Zeman László is pedagógusnak készült. 1948-ban Epeijesen érettségizett, majd a pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karának természetrajz-filozófia szakos hallgatója lett. A harmadik évfolyamtól lehetőség nyűt a szakosodásra, s ekkor a biológiai tanulmányokra tértát, de 1953-ban azerede- ti szakpárosítású oklevelet is megszerezte. Negyedéves egyetemi hallgatóként 1952-ben a pozsonyi magyar tannyelvű pedagógiai gimnáziumban, 1953-tól 1958-ig pedig tanársegédként a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának biológia tanszékén oktatott. Közben 1955-ben tanári képesítést szerzett magyar nyelvből és irodalomból is, így 1956-banfonológiátis előadottá magyar tanszéken. Ezt követően a Testnevelési Főiskolán négy évfolyamot is elvégzett... Mivel küszöbön állt a Pedagógiai Főiskola Nyit- rára történő helyezése, 1958-1962 között a kassai magyar tannyelvű középiskolában tanított. Amikor 1962 augusztusában meghalt Sas Andor, a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékének vezetője, az új tanszékvezetővé kinevezett Turczel Lajos első lépéseinek egyike az volt, hogy Zeman Lászlót a tanszékre vigye (erről Turczelamagyartanszékmegalaku- lásának 40. évfordulója alkalmából megrendezett konferencián beszélt). Az így kiírt pályázat elnyerése révén került Zeman László 1962 őszén a magyar tanszékre. Onnan vonultnyugalomba 1989-ben. Ez a tömör, ám meglehetősen bonyolultnak tűnő pályakezdet jól példázza a már említett „tanulni és tanítani” elv érvényesülését, s azt, hogy Zeman László egész életében a katedrán állt. Tanár volt, s tanári hivatásának rendelte alá tudományos munkás- ságátis. írásainak tartalma szorosan kötődik mindahhoz, amit belefoglalt az oktatásba. A nyelvvel és a nyelvészeti tárgykörökkel párhuzamosan foglalkozott az irodalommal, az oktatás módszertanával, s képzettségének nyomán a szaknyelvvel és a műfordítással is. (Természettudományos műveltségét leginkább itt kamatoztatta.) Dolgozataiban megtaláljuk az indoklást, s az oktatás folyamatában nemcsak egyetemi, hanem középiskolai tapasztalatai is számottevően érvényesültek. Nem írt összefoglaló irodalomelméleti, stilisztikai, nyelvtudományi szintézist - erre szerteágazó oktatói munkája miatt nem is jutott ideje. Nézeteit az egyes témakörökkel kapcsolatban írt tanulmányaiban fejti ki. Módszere: a szakirodalomból felhasználni mindazt, ami az adott témakörben ismert volt, s ami és az általa ideálisnak tartott irodalomkoncepcióban, illetve nyelvelméletben hasznosítható - mindenekelőtt az oktatás során. Az oktatásban ugyanis a letisztult ismeretek elsőbbséget élveznek, az új elméletek pedig leginkább a kikezdhetetlennek vélt teóriák érvrendszerének gyenge pontjaira, hiányosságaira, a továbbgondolás szükségességére utalhatnak. Ez természetesen Zeman László esetében sem jelentette azt, hogy nála akár a kortárs nyelv- és irodalomtudományi törekvések háttérbe szorultak volna. Épp ellenkezőleg: a hatvanas-hetvenes években például a Pierre Guiraud nevével fémjelzett és akkoriban nagyon elterjedt statisztikai stilisztika kellő teret kapott Zeman László előadásain, s utalás szintjén tanulmányaibanis. Az egyetemen irodalomelméletet adott elő, s vezette a megfelelő szemináriumokat. Az első évfolyamban először a líra és verstan került sorra, amely nem képzelhető el a hangtan beható ismerete nélkül. A saussure-i fonológia s ezzel kapcsolatosan Jan Mukaŕovský versszemlélete ennek része volt, s az irodalom, a poézis vizsgálatának egzaktságát tekintve az ő mintája vezérelte. A magyar szerzők közül elsősorban Fónagy Iván A költői nyelv hangtanából (1959) című művét használta fel, s általában mindent a magyar anyagból, amit rávezető.nek tartott. (Zeman filozófiai iskolázottsága, elsősorban az egzisztencializmus hatása épp a líráról írt tanulmányaiban érhető tetten.) A magyar nyelv fonetikáját és fonológiáját az első évfolyamban összefoglaló és tömör, előbb jegyzet, majd egyetemi tankönyv (1968) részeként közölte, s az nem vált külön a lektori gyakorlatban a helyesírás tárgyalásától sem. A középiskolai anyag pótlására és ismétlésére Tompa József Magyar nyelvismeret (1948) című didaktikai célzatú, a mondattannal kezdő könyvecskéjét ajánlotta, amelyről Sauvageot is elismerően nyilatkozott. Zeman László nyelvoktatási koncepciója a tanulók nyelvi- kommunikatív készségének növelését és a beszédművelés szükségességét hangsúlyozza mint elérendő célt, melyet a stílustannal szervesen párosuló, jelentéstani megalapozottságú mondattan révén vél megvalósíthatónak, miközben a mondattanból elindulhatunk a szöveg felé is. A mondat- és szövegközpontúság által pedig meg lehet teremteni a nyelvtan és a fogalmazás-szerkesztés, azaz a stílustan, a szövegek befogadása és képzése közötti szerves kapcsolatot. A mondat szervező központjaként az igealakra támaszkodik. Értelmezésében a mondat nem más, mint az igének és bővítményeinek együttese, ezért a nyelvtan tengelyében az általános (jelentéstani és szintaktikai) értelemben vett ige- vonzatokfejezeténékkell állnia. A harmadik évfolyamban tartott stilisztika-előadásokon tért rá az irodalom kérdésére - belefoglalva a szakszöveget is - a prágai iskola funkcionális szemléletét követve s főképpen a nyitrai iskolát megalapozó František Miko munkássága nyomán. (Miko Az epikától a líráig című művének több fejezetét fordításban megjelentette, s lefordította szinkronban a teljes kötetet. Nem az ő hibája, hogy az 1975-től huszonöt évig kéziratban maradt, s csak 2000-ben jelent meg a dunaszerda- helyiNap Kiadógondozásában.) Az irodalmi mű vizsgálata során- sarkítva fogalmazva - két végletbe eshetünk: vagy a részelemek szerepét túlozzuk el az irodalomközpontúság jegyében (nem figyelve azoknak a művön kívüli kapcsolatára, a társadalmi háttérre), vagy pedig a részelemek vizsgálatát mellőzve az irodalmat a társadalmi valóság eszközeként értelmezzük. Ezeket a végleteket elkerülve az irodalmi mű elemzésekor a prágai iskola nyomdokain haladva Zeman László a strukturalista nyelvészet egyik fogalmát, az oppozíciót módszertani elvként alkalmazva állítja szembe egymással a lírát a prózával, a beszélt nyelvi stílust a tudományos stílussal, s ennek megfelelően az irodalmat a nem irodalommal, az esztétikai értéket a nem esztétikai értékkel stb. Az oppozíció, szembeállítás révén tűnik csak ki igazán az irodalmi mű jellegzetessége, s válik világossá, hogy az esztétikum, a művészi jelleg nem esztétikai, nem művészi elemekből tevődik össze. A műelemzésnek azt kell vizsgálnia, hogyan válnak, hogyan lényegülnek át a műalkotásban a valóság mindennapi elemei irodalommá, művészetté. Úgy is mondhatnánk, a költővel szólva, az irodalomtudomány azt kutatja, hogyan lesz a látványból látomás. A műelemzés során azt vizsgálja, ami az adott szövegben benne van, s nyelvileg megformált, kimutatható. Ezzel függ össze Rákos Péternek a tartalom és a forma viszonyának a felfogása („egyazon kontinuum két sarka”, amely nem választható el egymástól), Fónagy Ivánnak pedig az a megállapítása, hogy az értelmezett forma már tartalom, vagy ahogy a prágai iskola mondja: a forma jelentéssé válik. (A „forma” alatt itt természetesen az irodalmi mű szerkezetét értve, amely ajelentések^íkján alakulki, s jelentése-tartalma révén válik sajátos esztétikai minőséggé, esztétikai értékké.) A strukturalista irodalomelmélet és Zeman László értelmezésében az irodalmi mű - nyelvi tény. (Az irodalmi mű szövegként jelenik meg.) Kellő nyelvi megformálás nélkül nincs irodalmi alkotás. Az irodalom ugyanis a nyelv művészete. Ahhoz, hogy a művészet a nyelv által és a nyelvben valósulhasson meg, a nyelvnek művészivé kell válnia. (Erről a tényről, vagyis a nyelvi megformálásról az irodalomkritika gyakran megfeledkezik.) Zeman átveszi František Miko stílusfogalmát, amely megszünteti az irodalmi és a nyelvi-nyelvészeti stilisztika különállását, s egységes stílusteóriát képez. A gyakorlatban Zeman az irodalmi mű szövegfelépítését részletezte, egyebek közt az „átképzeléses beszédmód” formáit (L. Doležel, F. Stanzel munkáiból kiindulva). A barokknak mint stíluskorszaknak és stílusnak a tárgyalásában Miko Stüuskeresztező- dés a barokk költészetben című tanulmányából merített, s azt megjelentette magyar fordításban is. A barokk lényegét mint a függőség, az alá- és fölérendeltségi viszony alakulását határozta meg úgy, ahogy azt Miko az Eszmélkedő emlékezés a szörnyűséges földrengésről... című Štefan Korbeľ-poéma által végigvezette. A 38 versszakot idéző elemzés magyar fordításában az eredetinek a králici Biblia nyelvét megszólaltató verseket Zeman László a Károli-biblia nyelvezetére játszatja. (A poéma egy másik magyar fordításban is rendelkezésünkre áll, ez azonban az irodalomtörténeti-nyelvtörténeti összefüggést nem veszi figyelembe.) A barokk függőség áttevődé- seként fogalmazódtak meg szerkezeti sajátságai - a kompozíció, mozgalmasság, túlzás, festőiség, zsúfoltság, expresszivitás, a befogadó, a „hívő” lenyűgözését szolgáló kifejezőeszközök is. A barokk tárgyalása Zrínyi Szigetiveszedelem című eposzával teljesedett ki. Az irodalom tárgyalása az irodalomoktatás didaktikájában folytatódott. Sorra kerültek a homéroszi eposzok, majd következett a dráma műfaja, a Hamlet és a Bánk bán. Az eposz és a Hamlet tüzetes láttatása, értelmezése azt sugallta, mintha önmagukban helyettesíthetnék a többi irodalmi művet, s megteremthetnék az egykönyves olvasót. A szövegfelépítés megismerését és tanulmányozását elmélyítette a fordításgyakorlat - az irodalmitól a szakszövegig. Ennek során elsősorban a cseh és a szlovák anyagra támaszkodott mint sajátosan ránk - szlovákiai magyarokra - szabottra, hiszen, amint mondta, „mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesíthetik”. (Ugyanezen elv alapján szorgalmazta egyébként a szlovák-magyar szakos hallgatók szakdolgozatának témaválasztását is a szlovák tanszékkel együttműködve.) A nyelvészeti anyag lezárását az általános nyelvészet jelentette, főképpen Saussure-től kezdődően az újabb strukturalista irányzatokig. Kellőképpen jutott szóhoz a nyelvtipológia, elsősorban Vladimír Skalička szempontjai szerint, akinek a nyelvhasonlítása nemcsak alaktani, hanem a nyelv valamennyi szintjére és sajátságára ki- teijedt (összegyűjtött munkái három kötetben jelentek meg a közelmúltban). Zemannak két dolgozata vázolja a fentieket: Hagyomány és kontextus (2002), valamint Nyelv- tudomány és nyelvoktatás (2005). A tipológia aspektusait a magyar és szlovák (cseh) kémiai nevezéktan összevetésében alkalmazta (Terminológia az irodalmi műben, 1977). Zeman László kezdettől fogva megkülönböztetett figyelmet szentel szülőföldjének. A keleti régió, Sáros és Eperjes művelődéstörténeti helye elsősorban Márai Sándor műveinek elemzése és az evangélikus Kollégium szellemi örökségének felidézése és kutatása révén vált munkásságának szerves részévé. A barát és pályatárs, a kassai születésű Rákos Péter így ír erről: „Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azokon túliakban is... De a sugárzó központ, ahonnan ilyen messzire tekintget, kezdettől mindvégig szülővárosa, Epeijes, a háromnyelvű város, ahonnan gyökerestül sem lehetne őt kitépni. Igen, Epeijes, és persze tágabban az a keleti (vagy északkeleti) szűkebb pátria, amelyben benne foglaltatik Kassa és aTátra, Sáros és Szepes: ezeknek tanúja és tudója, enyésző szellemüknek borongó krónikása. Pótolhatatlan színe szellemi életünknek, ha úgy tetszik: KassátólPrágáig.” Rákos Péter ossziáni hangütése („enyésző szellemünknek borongó krónikása”) korántsem véletlen. Zeman László egy olyan, sajnos már letűnőben lévő kor képviselője, aki még egységben látja és láttatja az egyetemes kultűrát, művészetet, irodalmat és nyelvtudományt, múltat és jelent. Eddigi életműve kiállta az idő próbáját, s csak remélni tudjuk, hogy a jövőben még tovább bővül. A hálás tanítványok nevében ehhez kívánunk neki további jó egészséget. Isten éltessen sokáig, Tanár Úr!
