Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)
2008-10-15 / 239. szám, szerda
r/i SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. október 15., szerda 5. évfolyam, 42. szám Zöld és modern jövőkép Elkészült Nagymegyer központjának látványterve r mm I Egy dicsőségesnek ígérkező nap története A falu, amelyet 1938-ban egyetlen napra Magyarországhoz csatoltak 33. oldal 34. oldal Kiütéssel felérő nagyszigeti diadal Listavezetőként vitézkednek a fűriek és gombaiak Egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban is a vidéki turizmus. Napjainkban ennek fejlesztésére komoly pénzcsomagok hívhatók le az Európai Unióból. Hazánkban a vidékfejlesztési pályázatok elsősorban a régiófejlesztési minisztérium hatáskörébe tartoznak. Az ilyen és ehhez hasonló támogatásoknak köszönhetően egyre több lovarda és rancs várja az érdeklődőket. Az így berendezett farmokon a vendégek azon felül, hogy megtanulhatnak lovagolni, megkósolhatják a táj jellegzetes ételeit, és élvezhetik a korszerűen berendezett panziók kényelmét. (SITA-felvétel) JEGYZET A mama vajon mit szólna? LECZO ZOLTÁN A szlovákiai magyar emberek mindennapjai mostanság gondoktól terhesek. Nyakunkon a világ- gazdasági válság, jön az euró, aggódhatunk a bankbetétek miatt, meg hogy lesz-e elég pénzünk január elseje után arra, hogy fizessük a számláinkat. Mindezeket tetézi még a szlovák-magyar viszony megromlása is. Slota hetente beszólogat nekünk, gyalázza történelmünk nagyjait, gúnyolja nemzeti értékeinket, és második Koszovó eljövetelével riogat. A gyermekeink oktatása ugyancsak veszélyben forog: dúl a harc, hogy a települések megnevezését és a földrajzi neveket először szlovákul kell-e írni a tankönyvekben és utána zárójelben a magyar megfelelőt, vagy fordítva a helyes, illetve kizárólag csak államnyelven megengedett. Évről évre egyre fogy a magyar, pártunk megosztott, szociálisan érzékeny kormányunk arrogáns nagyképűek gyülekezete, önkormányzatainkat meg inkább nem minősíteném, elég, ha a kedves olvasó kinéz az ablakon, és a látottak alapján vonja le a következtetéseket. Ebben a nehéz helyzetben a minap néhány évvel ezelőtt jobblétre szenderült anyai nagyanyám jutott az eszembe. Vajon mit szólna mindahhoz, ami manapság történik? Milyen tanácsot adna? Mivel biztatna gondjaink közepette bennünket? Nagyanyám az Osztrák-Magyar Monarchiában született, 1912-ben az Ungvárhoz közeli Tégláson. A keresztségben a Mária nevet kapta, a Szécsi család hetedik, legkisebb gyermekeként. Kisiskolás volt, amikor a Csehszlovák Köztársaság állampolgára lett, bár szülőfalujából ehhez a lábát sem kellett kitennie. Miután a 30-as évek elején hozzáment a nagyapámhoz - szülei nem engedték Amerikába szökni első szerelme után -, a bodrogközi Pólyánba költözött, de nem sokat kellett várnia, hogy megint állampolgárságot váltson. A régió ugyanis az ismert történet szerint Magyarország része lett. A 40-es években nagyanyám házépítésbe fogott. Mindent egyedül volt kénytelen végezni, hisz abban az időben, ahogy később nekünk mesélte, „nagyapátok katonácskázott”. (Nagyapa a magyar hadsereg katonájaként a román fronton harcolt akkoriban.) A ház időközben elkészült, a két gyerek szépen cseperedett, és nagyapa is szerencsésen hazaszökött a háborúból. Hírt kaptak nagymama testvérbátyjáról is, a fiú tizennyolc éves sem volt, amikor elesett a Don-kanyar- nál. A világégés után nagyapám - sokaktól eltérően - nem került munkatáborba, s ezt leginkább a feleségének köszönhette. A nagyi ugyanis, miután tájékozódott arról, miért is kellene a környékbeli férfiaknak Királyhelmecen gyülekezniük, ráparancsolt a papára, hogy hagyja a francba a jelentkezést, és rejtőzzön el inkább a falu körüli erdőkben. Aztán lassacskán Pólyánban is helyreállt a rend, a gazdaság szépen gyarapodott mindaddig, míg a szövetkezetesítés okán be nem kerültek a földjeink a közösbe. Nagyapa a mozgalom lelkes híve lett, leginkább azután, hogy kilátásba helyezték a felettes szervek, kirúgják a tanítóképzőből a fiát, ha nem változtat az új rendhez való hozzáállásán. Felesége világnézete nem változott, a kommunistákról mindössze annyit tudott, hogy nem nézik jó szemmel, ha az ember templomba jár. Persze ez őt egy pillanatig sem zavarta abban, hogy naponta jáijon misére. Most látom csak a régi papírokban, hogy nagyanyám szlovák nemzetiségű volt. Ez meglep kissé, hisz emlékeim szerint egy szót sem beszélt ezen a nyelven, bár ez nem jelentett akadályt számára, hogy intézkedjen, ha valami gond adódott a hivatalokkal. Soron kívül údevelet szerezni, utánvéttel fürdőkádat rendelni Prágából, vagy elsimítani a vitás kérdéseket a hivatalos szervekkel senki sem tudott nála jobban a családban. Mint ahogyan üzleti érzéke is csak neki volt a famíliában. Máig legendás az egyik üzleti tranzakciója, melynek során egy tyúkját adta el. Azt, hogy a szárnyas értékesítése időszerű volt, mi sem mutatja jobban, minthogy a vevő, miután kézbe vette a jószágot, felháborodottan kiáltott fel, ez döglött, kérem! Nagymama azonban a reklamációt nem fogadta el, mondván, az ő kezében még élt a jószág. Nem említettem eddig, hogy a nyolc osztályt végzett nagyanyám mindkét gyereke pedagógusi végzettséget szerzett. Arra, hogy nyolc osztályt végzett, nagyon büszke volt, bár nagyapám soha sem felejtette el megjegyezni, ha szóba került a dolog, hogy szerinte csak egy osztályt végzett a mama, de nyolcszor... Apropó, házasság! Annál különbözőbb két embert, mint amilyenek ők voltak, nemigen ismertem. Mégis, hatvanhat évig éltek együtt, s a házasságnak csak nagyapám kilenc évvel ezelőtt bekövetkezett halála vetett véget. Nagyanyám 93 évet élt, ám amióta az eszemet tudom, mindig halni készült. Gyakran mondogatta, érzi, nincs már sok ideje hátra. A halálhoz - a végső találkozáson kívül - kétszer is közel került, egyszer, amikor biciklijével összetörte magát a kórház kerítésén, majd a hetvenes években kapott agyvérzésekor. Mindkét bajból kilábalt, igaz ugyan, a „bicikhs kaland” után a jobb keze béna maradt, és állandó fájdalmak gyötörték. Nagymama élete utolsó éveit - egy szerencsétlen esés során bekövetkezett medencecsonttörés miatt - ágyban fekve töltötte. Addigra már megbukott a régi rendszer, új rend alakult, Szlovákia önálló állam lett, majd az Unióba is beléptünk. A nagyi mindezzel nem sokat törődött, bár az újságot mindennap becsülettel végigolvasta. Ha viszont a „Mecsárról” írtak, mindig hangot adott nemtetszésének. A régió híreit ugyancsak rendszeresen megosztotta velünk, s ha mondtam neki, hogy azok egy részét ismerem, hisz én írtam őket, csak hitetlenkedve mosolygott az orra alatt. Néhány évvel ezelőtt aztán egy reggel nem ébredt fel többé, s így én már nem kérdezhetem meg főle, mit tehetnénk mi ebben a bolond világban, hogy úrrá legyünk a mostani gondokon. Nincs alkalma válaszolni, de igazából illúzióim sincsenek ezzel kapcsolatban. A legvalószínűbb ugyanis, hogy a pokolba küldene a nyavalygásom- mal, aztán persze utánam szólna, hogy reggeli nélkül soha, sehová se induljak el...
