Új Szó, 2008. október (61. évfolyam, 227-253. szám)

2008-10-11 / 236. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Pazar teát szolgáltak fel a pazar szalonban; a teánál együtt ült a házigazda, a háziasszony és vendégük. LEV TOLSZTOJ: HOLSTOMER 2008. október 11., szombat 2. évfolyam 40. szám Rendszeres túrákat teszek a múzeumban. Több útvonalat jelöltem ki magamnak éjszakára, ne legyen unalmas az őrzés... Mintamókus Az egész ott kezdődött, hogy a fiam nem bírta nézni már az otthoni konyhábanüléseimet. Azt találta ki, szerez ne­kem valami jó kis mellékes állást a városban. SZÁVAI ATTILA Kell valami a nyugdíj mellé, hogy normális életnek lehessen nevezni, ami átzúg itt bennem és rajtam a következő évtizedekben. Talált is állást itt, a múzeumban, ahol csak ülni kell, néha sétálni, ha már nagyon zsibbad a vádli. Jó nagy a múzeum, beleférne a fél fa­lu, plusz a téesz épületei. Annyi halott van itt, eleinte kicsit féltem, bevallom, többször eszembe ju­tott, mikor gyanús hangokat hal­lottam, hogy odavágom a kisszé- ket. Mindig tanul az ember. Ké­sőbb rájöttem, ha sporthíreket hallgatok az elemes rádión, nem félek annyira. A teniszeredmé­nyek tényleg nem olyan félelme­tesek mostanában, mint egy ki­tömött bivaly az üvegszemeivel. A legelső munkanapomon egész éjjel azon csodálkoztam, hogy milyen szép fényes a padló, le sem vettem a szemem a tükrös­re suvickolt járólapokról, pedig nézhettem volna a vitrinbe rakott halottakat is. Ezen a padlón még az idő is megcsúszik, és úgy vágó­dik a szekrények mögé, csak úgy nyekken, ott meg beáll, mint kés a vajba, vagy hogy szokták monda­ni. Én nem tudom, mit tudnak bámulni azon a sok kancsón, fa­zékon, tálon, meg amiket még ki­raktak az egyik ilyen üveges szek­rénybe. A halottakat még megér­tem. Érdekesek, ahogy néznek mereven az üres szemeikkel, az emberek nagy kedvvel tudják nézni azokat, akiknek rosszabbul megy a pillanatnyi sors. En is elég rosszul megyek, mert feltörte a sarkam az új szolgálati cipő. Hát már ezért a cipőért meg­érte ide jönni, a szép látványért, ahogy megcsillan a neonfény a ci­pőorron. Ha kellően elkoptattam, hazaviszem majd, jó lesz temp­lomba, aztán a kertbe kapálni, kukoricát tömi, focizni az unoká­val. Kitaláltam, hogy a gyorsabb koptatás érdekében rendszeres túrákat teszek a múzeumban. Több útvonalat jelöltem ki ma­gamnak éjszakára, ne legyen unalmas az őrzés. Az egyik ilyen útvonal a bronzkori kiállításnál kezdődik, elmegy a vécé előtt, egészen a vadászkiállításig, ott balra fordul és a múmiákon át tart a negyvennyolcas szabadsághar­cig, aztán lehet visszagyalogolni, szépen, hátratett kézzel. Közben megy a fütyüre, belső szotyizás a szájüregben (ezt a laktanyában fejlesztettem ki, őrségben, nem kiköpve a nyálas héjakat), vagy egyszerűen csak dalokat költeni a történelemről, mintamókus fent a fán, meg ilyesmiket. Néha azt ér­zem, minden valamirevaló dalt elköltötték előlem, de mikor meg­látom a vitrinekben tükröződő énemet a nyeles zseblámpával, ahogy szépen őrzöm a múltat, meg a jelent, tehát a jövőt is, hm, egyből megjön a fantáziám. A zseblámpát a feleségemtől kaptam névnapomra. Szerinte minden rendes múzeumőrnek van üyen nyeles zseblámpája. Szerintem meg túl sok amerikai filmet néz, akkora lámpával egy medvét is le lehetne ütni, pláne felvilágítani a telihold toroksza­kadtáig. Annyi elem van benne, talán egy hétig is menne róla ott­hon a háztartás, rádióstul, centri­fugástul, az elektromosan kinyit­ható disznóólig bezárólag, plusz ami ezek között van még a jó falu­si életvitelben. És a fogása is leg­alább olyan jó, mint egy szál ló­kolbásznak, ezzel is ugyanolyan jól lehetne mutogatni a konyhá­ban, magyarázni a világpolitikát. Felvételkor kérdezték, hogyan állok tapasztalat terén a szakmá­ban. Hát hogy a múmiába ne vol­na tapasztalat, mondtam nekik, majd részletesen elmeséltem azt a két évet, mikor otthon a faluházat vigyáztam nyaranta, mint polgár­őr. Az egyik a felvételisek közül, egy ilyen művészképű, azt kér­dezte, milyen kapcsolatom van a múlttal. Hát, kezdtem, a múltkor elmentem a temetőbe, hogy vi­gyek műanyag virágot az anyós sírjára, mindkettő olyan időtlen (az anyós és a virág) és bizony ak­kor éreztem nagyon a múltat. És örültem, hogy ami elmúlt, elmúlt, annak kell örülni, ami van, előre kell nézni, nem rükvercbe. És ami most van, az nagyon jó, például nagyon jó kis egyenruhát adtak itt nekem ezek a múzeumo- sok. Van olyan kis kalap is, mint a katonáknak. Első nap, mikor mé­retet vettek rólam, nagyon meg­örültem. Érdekes, mert később meg megijedtem a méredzkedés- től, azóta is sokszor ijedek, ha a méreteimre gondolok, főleg, mi­kor egyedül vagyok. Hiába, akko­ra itt a csend éjszakánként, hogy előbb-utóbb elkezd az ember fog­lalkozni az olyan dolgokkal, hogy halál. Eleinte azt hittem, a halál­nak van olyan furcsa szaga, vagy a múltnak, ami itt annyira tömény, annyira sűrűre van rakva a szek­rényekben, hogy már szaglik. De később kiderült: a takarítónő ke­ver babonából rántást az éjszakai felmosóvízbe, kirántja, mint ott­hon az asszony szokta a bablevest. Szerinte ez távol tartja a rossz szellemeket. Mondjuk, az asszony bablevese is távol tart mindenkit, aki nem szokta a merész és gya­korlatlan dolgokat. Kész rontás a házra az a rántás. Az a jó az egész napos csoportos múzeumiesésben, hogy miután végzett az ember, otthon is úgy lesi a törött kútgyűrűt a sóderkupac mellett, mint egy ókori szobrot, úgy szólnak rá az emberre, hogy menjen már a nyúltáppal, ne csak nézzen, mint múmia a szarkofág­ban. Ha kiraknám öregapám bá­nyászbakancsát a vitrinbe, azt is percekig néznék, meg keresnék a katalógusban. Talán valami okos­tojás meg is mondaná a nézelődők közül, hogy a távoli múltban kié volt a két bakancs: hadvezér, felta­láló (ebben a bakancsban talált fel), híres hadiorvos, esetleg épí­tész. Hiába, nem kis hatalom van azért a kezemben: vigyázom nye­les zseblámpával a múltat. Te, ha már ennyire elgondolósak va­gyunk, csináljuk itten a filozófiát, akkor egyvalamit mondjál meg nekem, vagy gondold csak el: ha egy világító zseblámpával tartom kézben a múltat, rakom bele a fényt, akkor a benne lévő elemeket miknek nevezzük? Azokat hová rakod a filozófiában? Én, ha lera­gadok az elgondolásban és hirte­len üres lesz a szellem, belevilágí­tok jó közelről a két szembe egyenként a nyelessel. Ritkán látni olyan tömény, nehéz zöldet, ami ezután következik. Ilyenkor min­dig leülök a kisszékemre, behu­nyom a szemem, nézem a figurá­kat, amik feltűnnek a zöldségben. Ha nagyon ijesztős a sok zöld, csak bekapcsolom a rádiót, és behunyt szemmel nézem a sporthíreket, és látom, hogy lesen volt, nem adták meg a gólt. wáa^.,8 ■■ ■ v-.­_________ A teremőr ellenőrzi a kiállított tárgy - Ron Mueck Önarckép című alkotásának - hátulját az edinburghi képcsarnokban (REUTERS/David Moir)

Next

/
Oldalképek
Tartalom