Új Szó, 2008. augusztus (61. évfolyam, 178-202. szám)
2008-08-30 / 202. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2008. AUGUSZTUS 30. www.ujszo.com Csaba Lucas: „Ami meg van írva a nagykönyvben, az az én esetemben meg is történik. De ha azzal foglalkoznék, hogy mi hogyan működik, bele is őrülnék..." New Yorkban él, de már Los Angelesben is neve van Philadelphiában játszott egy szellemes vígjátékban, aztán Csehországban egy kosztümös kalandfilmben, majd jött a L’Oreal reklámfilmje, amelyben Linda Evangelista partnere volt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Telített egy év áll Csaba Lucas, a New Yorkban lehorgonyzott magyar színész mögött, akit győri gimnazistaként még Szőcs Csabának hívtak. Vezetéknevén, a ki- mondhatóság kedvéért, módosítania kellett, egyéniségét azonban nem adta fel. A színészi pálya itthon is vonzotta, a budapesti Szín- művészeti Főiskolát azonban meg sem próbálta. Úgy gondolta: „hátszél” nélkül nem lenne sok esélye, jöjjön akkor egy magasabb cél! Kanadában megtanult angolul, aztán évek múltán, megalapozott jövővel átköltözött az Egyesült Államokba, ahol New York-i férjként és apaként olykor Los Angelesben is beáll a nagy lehetőségre váró amerikai színészek sorába. így kapta meg nyolcszázötven pályázó közül Pre- mysl szerepét a Vyšehrad koronája című történelmi kalandfilmben, amelynek, bár amerikai produkció, Prágában lesz a bemutatója. A Happy Birthday Harris Malden premierje Las Vegasban volt nemrég. Hogyan fogadta a közönség? Nagyon jól sikerült a film, fiatal srácok készítették. Öten. Függetlenek. Sok rövidfilm után ez volt az első mozifilmjük. Én egy sampon- reklám-rendezőt játszom benne, aki sztárt farag a felfedezettjéből. Nem furcsa? Ezután került be a L’Oreal-reklámba. A véledenek furcsa összjátéka. Szerepeltem már egyébként korábban is reklámfilmben. Látják a fotóimat a New York-i ügynökségnél, és behívnak. Most is ez történt. Megnéztek, és megkaptam a munkát. Linda Evangélistának, a világhírű topmodellnek mekkora szava volt abban, hogy önt válaszszák mellé? Szerintem semekkora. Egy magas, csinos nőhöz magas, jóképű fiú illik. De ez is a rendező döntése. Ilyen helyzetben viszont a topmodell szava is mérvadó lehet. Én úgy tudom, Linda Evangélistának nem volt köze ahhoz, hogy engem választottak a filmbeli fotós szerepére. Ettől függedenül nagyon kedves volt, kezdettől fogva rokonszenvesen viselkedett. A sminkben is egyfolytában csacsogott, a rendező szólt is neki egy idő után, hogy „Légy szíves, maradj már csöndben!” Mai életében szakmailag mennyit nyom a latban egy ilyen neves francia kozmetikai cég reklámfilmje, amelyet az egész világon vetítenek? Szerintem semennyit. Jó pár évvel ezelőtt bizonyára többet jelentett volna. Ma, amikor már játékfilmek főszerepét kapom, inkább csak anyagi siker. A pályám szempontjából nem hiszem, hogy segítene valamiben. Én már fatalista vagyok. Ami meg van írva a nagykönyvben, az az én esetemben meg is történik. De ha azzal foglalkoznék, hogy mi hogyan működik, bele is őrülnék. Úgyhogy inkább dolgozom. Elmegyek egy válogatásra, de nem élem bele magam semmibe. Ha megkapom a szerepet, örülök, ha nem, megyek tovább. Belebolondulni nem fogok. Heti három, havi tizenkét meghallgatás után nem élhetem bele magam, hogy minden lehetőség az én ölembe hullik. Ebbe bele kell tanulni: elmegyek, megcsinálom, amit kérnek tőlem, és el is felejtem. Aztán vagy visszahívnak, vagy nem. Ha szólnak, hogy a második körben is ott vagyok, ott is igyekszem megfelelni, aztán azt is törlőm az agyamból. Akkor fordul komolyra a dolog, amikor már kamera előtt állok, és forog a film. Az a nagy helyzet, mert az hozhat újabb lehetőséget. Akkor mondhatom szerencsésnek magam, ha már folyamatosan dolgozom. És most ez történik. Már tudom, hogy mi lesz a következő munkám. A Vyšehrad koronája nekem már a múlt. Különleges film volt. Nagyon fontos szerep, hiszen nem akármilyen karaktert formálhattam meg. Egy valós, történelmi figurát. Bele is adtam minden tőlem telhetőt, most már csak azért drukkolok, hogy minél többen lássák majd a filmet, hogy minél több országba eljusson. Jövőre már rendezni akarok. Amerikai filmet Magyarországon. Ezt készítem most elő. Elment, mint a mesebeli szegény fiú világot látni, hamuban sült pogácsával a batyujában, s most hazajön, mint koronázott király. Régóta dolgozom már ezen a filmen. Kilenc évvel ezelőtt egy rövidfilmben rendezett egy hölgy, akivel annyira megértettük egymást, any- nyira hasonlóan gondolkoztunk, hogy három hónappal később felhívott, írt egy történetet, amely a Sziddharta modern változata lehet, s egy új messiás eljöveteléről szól. Elolvastam, megtetszett, s azóta úgy érzem, nekem ezt filmre kell vinnem. Különböző produkciós irodákkal tárgyalok a filmről, papíron már a stábot és a szülészeket is összehoztam. Nemzetközi csapatban, magyar, amerikai, német szereplőkben gondolkozom. Hetven év múlva kezdődik a film cselekménye, amikor már nagyon csúnya dolgok történnek a Földön. Zsigmond Vilmosnak, a Los Angelesben élő, Oscar-díjas magyar operatőrnek is elküldtem a forgató- könyvet, hogy olvassa el. Amikor a végére ért, felhívott, hogy tetszett neki, és biztatott, hogy rendezzem meg, de mindenképpen Johnny Deppet kérjem fel a főszerepre, mert neki való. És már őt is megszólította? Én nem gondolkozom Johnny Deppben, mert ő akkora sztár, hogy más hányba vinné a filmet. Arról nem is beszélve, hogy meg sem tudnánk fizetni őt. Önmagára sem gondolt? Ha esetleg szakállat növesztene a szerephez... ... játszottam már Jézust is egy amerikai filmben. A Vyšehrad koronája képei láttán Raszputyin szerepére is bátran buzdítanám. A földöntúli tisztaság mellett fura mód a teljes tébolyt is el tudná hitetni ezzel az arccal. Mondták már sokan, még a pályám legelején, hogy nagyon érdekes: karakterszínész ugyanúgy lehetnék, mint romantikus hős. De voltam én már sorozatgyilkos is. Most kaptam egy díjnyertes magyar forgatókönyvet, egy sebhelyes arcú férfiről szól a történet. A hetvenes évek elején szökik el Magyarországról, egy ártatlan bűnös, áld Amerikában rossz közegbe kerül, maffiavezér lesz belőle, a rendszerváltás után pedig hazajön, és az egész kelet-európai régiót a kezébe veszi mint főbűnös. Érdekes sztori, nagy lehetőséget látok benne. Tizenöt éve, hogy Magyarországról Kanadába ment, s aztán ott ragadt. Hetedik éve New Yorkban él, de szakmailag Los Angelesben is jó kezekben van. Ez a helyzet bármit teremhet. Még valami nagyon nagyot is. Fél életem benne van, hogy idáig jutottam. Nyolcévesen döntöttem el, hogy a sport helyett a színészi pályát választom, s azóta műidig a következő lépésre fókuszálok. Az első az volt, hogy kijussak Amerikába. Aztán dolgoznom kellett, hogy megéljek, talpon maradjak. Különböző színésztanfolyamokra jártam, és rengeteg válogatásra. Kemény munka és hosszas kitartás után megkaptam az első jelentős szerepet, aztán a másodikat, majd a harmadikat is. Ma már meg tudom mutatni, mire vagyok képes. Le tudom tenni az asztalra, hogy nézzék csak meg. Nem tudom, hogy túl vagyok-e a dolgok nehezén, hiszen minden munkához nagyon nagy szerencse kell. Én csak abban vagyok biztos, hogy ezt akarom folytatni. Ha eszembe jutnak helyzetek, amelyeket pályám legelején éltem meg, azt mondom, nem volt kellemes keresztülmenni rajtuk, de legalább tanultam belőlük. Amerikában egyébként senkit sem érdekel, honnan jöttél, és milyen iskolába jártál, hajó vagy, jól csinálod, tiéd a szerep. Csak el kell jutni odáig, hogy megszerezd. És az a nehéz! De onnantól fogva már csak a minőség számít, nem az, hogy hol végeztél, és melyik országban születtél. Nálunk, Magyarországon, de Európa más államaiban is, vannak lépések, amelyeket, ha nem teszel meg, kizárt, hogy eljuss egy bizonyos szintre. Amerikában ez nem így van. Hajói végzed a munkád, és van egy kis szerencséd, átléphetsz bizonyos dolgok felett. Ehhez persze nyitottnak ís kell lenned. Egy világpolgár pedig mindenütt otthon érzi magát. Az internet minden határt megszüntetett, a repülő bárhova elvisz. Ha nem vagy kapcsolatban a vüággal, nem bontakozhatsz ki százszázalékosan. Én ezt így látom. Tapasztalatok kellenek. Nem szabad leragadni sehol. Mik voltak a legsúlyosabb kölöncök, amelyeket itthonról vitt magával? A társadalom által megszabott normák. Itthon mindenre azt mondták, hogy nem lehet. Nem lehet Kanadába költözni, nem lehet az Egyesült Államokba áttelepülni. Én mindkét ország állampolgárságát megszereztem, és törvényes úton. Senki előtt nincs leheteden, ha keményen dolgozik egy cél érdekében. Felesége Németországból ment ki Amerikába. Hol találkoztak? Los Angelesben. Ő már akkor a tizenötödik évét töltötte kint, én a kilencediket. Ő New Yorkban élt, én Vancouverben. 2003-ban kötöttünk házasságot, ma két blokknyi távolságban lakunk a World Trade Center Side-tól. New Yorkról a legtöbben elragadtatással beszélnek, akik pedig nem, azokat egyáltalán nem tudott meghódítani a város. Én féltem tőle, amikor odamentem, pedig Manhattan szívében akartam élni. De mi lesz, ha nem tetszik New York, töprengtem, miközben arrafelé vitt a repülőgép. Egész életemben arról álmodtam, hogy ott akarok élni, és a végén nem fog beszippantani? Leszállt a gép, és érdekes: van egy mágneses ereje a városnak. Lüktet az egész. Érzi az ember, hogy belép egy energiagyűrűbe. De annyira drága az ottani élet! Ebben az évben New York a világ legdrágább városa. Olyan nincs, hogy kezdő vagy a szakmában, és ott élsz. Az lehetetlen. Viszont úgy dolgoznak az emberek, mint az állatok. Sokat kell gürizned, hogy fent maradj, de minél több pénz jön a házhoz, annál bonyolultabb nem figyelni rá. Miért esett végül is annak idején a választása Kanadára, ha minden álma az volt, hogy New Yorkban élhessen? Egyszerű oka volt: Kanadába könnyebben ki lehetett jutni. Ti- zenküenc évesen utaztam ki egy csereprogram keretében rekreációs foglalkozásokat tartani gyerekek számára. Három fordulóból állt a válogatás, de minden elvárásnak megfeleltem. 1995 júniusában hét hónap után visszajöttem, de a kint félretett pénzemből meg is vettem azonnal a visszaútra szóló jegyet. Aztán sok tanulás és próbálkozás után eljutottam az első szerepig: egyetlen mondatot kaptam egy tévéfilmben. De még mielőtt Vancouverből Los Angelesbe mentem volna, főszerepet kaptam egy tizenhárom részes sorozatban, amely ugyan nem aratott nagy sikert, tapasztalatszerzésre viszont jó volt. És még pénzt is kaptam érte. Ezzel az alkattal akár modellként is érvényesülhetett volna. Ez meg sem fordult a fejében? Hívtak, csalogattak, egyszer még egy Tom Ford-divatshow-ba is beválogattak, a színészettől azonban ez sem tudott elszakítani. Egy percig sem hittem, hogy nekem mo- dellkednem kellene, pedig valóban voltak néhányan, akik megpróbálták elhitetni velem. A Vyšehrad koronájához állítólag olyan színészt kerestek, aki külsőre is hasonlít egy kicsit Dániel Craigre, a 007-esre. Ön érez valami hasonlóságot vele? Én ezen az egészen csak nevetni tudok. Nyilván fontos volt a produkciónak, hogy milyen legyen a kiválasztott színész arca, de ha holnap reggelig bámulnám magam a tükörben, akkor sem tudnám azt mondani, hogy igen, igen, tessék csak jobban megnézni a profilomat... na, ugye!? Különbözni vagy hasonlítani, mi a fontosabb? Nem kell hasonlítani, vagy ugyanolyannak lenni, műit X vagy Y. Ez a lehető legrosszabb stratégia. Nekem azt szokták mondani, hogy az energiám, a hozzáállásom any- nyira különbözik az amerikaiakétól, hogy azonnal sejthető, én egy másik országból jöttem. Igen, az energiám, a hozzáállásom... ha én nagyon akarok valamit, azért a végsőkig harcolni tudok. Kitartásból, odaadásból, szorgalomból azt hiszem, Amerikában is jól vizsgáztam. Ami ezután jön, az lesz majd érdekes.
