Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)

2008-07-30 / 176. szám, szerda

2008. július 30., szerda 4. évfolyam, 31. szám Az általános közöny ellen a legjobb, ha kicsit mást vagy máshogy csinálunk, mint amit eddig. Bátran borítsuk fel a napi/heti ütemtervet, variáljuk, ahogy jólesik Gyógymód a kiégés ellen Még a legelvetemültebb munkamániással is előfor­dul, hogy a pokolba kívánja a munkát, s csak az asztala előtt ül üres fejjel, a hétköz­napokat számolgatva. Ter­mészetesen egy pár napos kiesés még nem a világ vé­ge, de ha hosszabb távon is eluralkodik rajtunk az álta­lános - munkahelyi - ked­vetlenség; valószínűleg a ki­égés veszélyével kell szem­benéznünk. TANÁCS Szinte nincs olyan munkaválla­ló, aki ne várná a hétvégi pihenőt. Valakit azonban már a hét első napján hatalmába kerít ez az érzés, mivel semmi késztetése sincs dol­gozni. Feladatait minduntalan kö­zömbösen végzi el, ami nem is cso­da, hisz a kezdeti nagy kihívások rutinná váltak, így még az apró si­kerélményekben sem tudja felfe­dezni a munka örömét. A legtöbb embernél szerencsére ez az érdek­telenség csupán időszakosan for­dul elő, amikor például már telje­sen belefáradt a vég nélküli mun­kahelyi stresszbe, vagy túl sok ideje nem volt szabadságon - az ilyen esetekben egy kis kikapcso- 1 (ód) ássál könnyedén levezethető a frusztráció. Ha azonban huzamosabb ideje tart ez az általános munkahelyi kedvetlenség, vélhetően kiégés kö­zeli élményben van része az illető­nek. Egyeseket ugyan ideig-óráig, jobban mondva napokig vagy akár hetekig továbbhajt a minőség iránti elkötelezettség, ám egy idő után ez a belső késztetés is megfakul, s egy­re jobban eluralkodik rajtuk a mun­kaundor. A kiégés nemcsak a karri­er szempontjából ártalmas, hosszú távon az egészségre és az emberi kapcsolatokra is káros (úgy a kollé­gákra, mint a családtagokra) - mu­tat rá a Carrierbuilder.com. Honnan lehet tudni, hogy kiégés veszélyeztet? Dr. Todd Dewett, az ohioi Wright State University profesz- szora szerint sehogy, legalábbis amíg teljesen el nem merültünk benne. A kiégés nem egyik napról a másikra következik be, hanem szép lassan, fokozatosan, mint va­lami lappangó betegség. Éppen ezért is nehéz tetten érni, a legtöb­ben ugyanis „egyszerű” magán­életi kisiklásra, depresszióra gya­nakodnak, fel sem merül bennük, hogy a munkájukkal lehet valami probléma. Elvégre általában az ember szentül meg van győződve arról, hogy jó abban, amit csinál, ugyan mi lehetne vele a gond? Ha nem vagyunk biztosak ab­ban, hogy csupán sorozatos rossz napjaink vannak-e vagy tényleg valami komolyabb teher nyomja a vállunkat, figyeljük meg a követ­kezőket, érvényesek-e a minden­napjainkra: 1. A munkatársak közömbösek számunkra. Még ha feladataink megkívánják, akkor sem nagyon ál­lunk fel a székből, mivel ki lennénk téve az úton-útfélen szembejövő kollégák megszólításainak. Márpe­dig semmi kedvünk diskurálni ve­lük, hisz unjuk már őket, a vélemé­nyüket, az egész céget. 2. Nem számít már a munkánk minősége. Nem hozzuk ki ma­gunkból a maximumot, mondván, elég az átlagos teljesítmény is, úgy­sem veszi észre senki a különbsé­get. Megnyugtatásul csak annyit sulykolunk magunkba, hogy ez egyébként is jár nekünk annyi kivé­telesen jól végzett munka után. Amennyiben ez a helyzet, biztosan kiábrándultunk a munkából. 3. Nem vagyunk sikerorien­táltak. Egyetlen feladatunk elvég­zése sem okoz örömöt, a munka­helyre csak pusztán pénzkeresési célzattal megyünk be. Pedig a kényszerből történő munkavégzés az eredményeinken túl a szociális interakcióinkra is rányomja a bé­lyegét, így rövidesen olyanná vá­lunk, mint aki céltalanul bolyong a szervezeti folyamatok közt. A felismerés nem elég A kiégés felismerése csak az első lépés a „gyógyulás” felé, az igazán nehéz művelet annak felszámolá­sában van: először tudatosítsuk magunkban az elégedetlenségün­ket, majd beszéljük ki problémáin­kat. Ezzel nemcsak a lelkűnkön könnyíthetünk, hanem - mások el­várásai alapján - arra is rákénysze- rítjük magunkat, hogy visszájára fordítsuk a folyamatot. íme né­hány tipp a kiégés legyőzéséhez: Térjünk el a napi rutintól Az általános közöny ellen a leg­jobb, ha kicsit mást vagy máshogy csinálunk, mint amit eddig. Bát­ran borítsuk fel a napi/heti ütem­tervet, variáljuk ahogy jólesik, vagy keressünk olyan új feladato­kat, amikért mozgósíthatjuk erő­inket és nem utolsósorban felelős­séget vállalhatunk - ez utóbbi ugyanis morálisan is kötelez min­ket a kifogástalan munkára. Tanuljunk meg új dolgokat Jelöljünk ki új célokat, illetőleg azok eléréséhez határidőket. Lehe­tőleg olyan tevékenységekre fóku­száljunk, amelyekhez új készségek elsajátítása szükséges, hiszen azok megtanulása,- begyakorlása ismét kihívásokkal teli életet eredményez. Váltsunk szempontot Készítsünk átfogó tervet: kivel és milyen képességek birtokában kell együtt dolgoznunk a tökélete­sebb munkavégzéshez, s ehhez mekkora plusz anyagi forrást kell biztosítanunk. A lényeg, hogy egy kicsit más alapokra helyezve pró­báljuk megközelíteni szakmán­kat, hátha sikerül újra megtapasz­talni a munka örömét. Ha minden kötél szakad: mondjunk föl Néha azonban megesik, hogy bárhogy is küzdünk a kiégés ellen, könyörtelenül legyűr minket. Kü­lönösen, ha senki (pl. a főnök, a közvetlen munkatársak) sem tá­mogatja az irodában megújulási vagy esetleges munkakörváltási törekvéseinket. Ilyenkor ne fél­jünk új munkahely, esetleg szak­ma után nézni, hisz ahol most nem teljesedhetünk ki, ott a ké­sőbbiekben sem fogjuk jól érezni magunkat, (h) A fensőbbséges magatartás, a kioktató hangnem lehet, hogy tiszteletet parancsoló, de nem segíti elő, hogy a középkorú jelölt elnyerje a megpályázott posztot Ötven felett is sikeres lehet az állásinterjú FELDOLGOZÁS Az önéletrajzírás mellett az ál- lásinteijú is komoly fejtörést okozhat a középkorú munkaválla­lóknak. Hogyan keltsenek jó be­nyomást? Hogyan győzzék meg a náluk fiatalabb interjúztatót, hogy felveszik a versenyt a pálya­kezdőkkel? A lényegre törő vála­szok, az átgondolt stratégia és a magabiztosság meggyőző lehet. A munkaadók gyakran már az álláshirdetésben hangsúlyozzák, hogy tapasztalt, gyakorlott mun­kaerőt keresnek, ám amikor éles­ben - a felvételi beszélgetésen - arra kerül sor, hogy ezekről a je­lölt számot is adjon, bizony elő­fordul, hogy a sokéves tapaszta­lat inkább hátrány, mint előny. „Túlképzett ehhez a munkához”, „néhány év múlva úgyis nyugdíj­ba megy, már idős”, „túl sokba kerül a cégnek, inkább egy pálya­kezdőt veszünk fel” - ezek a leg­gyakoribb kifogások, miért vá­lasztják a munkaadók mégis a ke­vesebb tapasztalattal bíró, ámde jóval szerényebb igényű, húszas­harmincas éveikben járó munka- vállalókat. „Az 55-60 éves alkalmazottak­nak nem kell félniük attól, hogy kevesebbet érnek, mint a fiatalok, és nem lesz szükség rájuk” - véli Jon Zion, a munkaerőpiacon ve­zető szerepet betöltő, amerikai Robert Half International cég egyik részlegének elnöke. Hogyan győzhetik meg erről az inteijúzta- tókat is? Tömör, frappáns önéletrajz Harminc év munkaviszonnyal a háta mögött minden munkaválla­ló kész regényt tálalhat önéletraj­za helyett. Ám ez nem célraveze­tő! Az önéletrajzban csak a leg­fontosabb karrier-állomások sze­repeljenek, évszámokkal, adatok­kal ellátva. Ha a jelentkező min­den részletre ki akar térni, szétfo­lyó, szerteágazó cv-t állít össze, ezt pedig az interjúztatok az első körben kiszűrik. Az önéletrajz ak­kor se legyen több másfél két ol­dalnál, ha az álláskereső az évek során tucatnyi munkahelyen megfordult. Sőt, érdemes csak a legfontosabb karrierállomásokat feltüntetni, mert nem vet jó fényt a jelöltre, ha kiderül, hogy har­minc év alatt számos területen ki­próbálta magát, ám sehol sem tu­dott hosszabb ideig megmaradni. (Az interjúztatóban felmerülhet a gondolat, hogy a pályázó igazából semmihez sem ért, azért váltott olyan gyakran munkahelyet, mert sehol sem boldogult.) Az életkor, a tapasztalat velejárói „Elhiszem, hogy húsz éve a szakmában dolgozik, de ez nem jogosítja fel arra, hogy kioktas­son!” - a panasznak legtöbbször valós alapja van. Ha az ötven év körüli munkavállaló megjelenik az állásinterjún, joggal várja el - hogy már csak korából adódóan is - tisztelettel bánjanak vele. Ám akadnak olyanok, akik kikérik maguknak, ha az interjúztató egy kalap alá veszi őket a fiatalabb je­lentkezőkkel. A fensőbbséges ma­gatartás, a kioktató hangnem le­het, hogy tiszteletet parancsoló, de nem segíti elő, hogy a közép­korú jelölt elnyerje a megpályá­zott posztot. Ennek ellenkezője sem vet jó fényt a jelöltre: ha hoz­záállásán, viselkedésén látszik, hogy csak egy „megtűrt”, ötvenes munkavállaló, akinek mindegy, müyen munkát kap, csak dolgoz­hasson még pár évig, egyetlen in­terjúztatóban sem merül föl a gondolat, hogy az illető lenne az összes jelentkező közül a legráter­mettebb. A közép út a legjobb megoldás: a visszafogott, ámde határozott jelölt többnyire jó be­nyomást kelt a munkaadóban. Értékes munkaerő Minden munkaadónak impo­nál, ha látja, hogy a jelölt, aki a meghirdetett posztért indul, érté­kes kapcsolatokkal, befolyásos is­merősökkel rendelkezik. Hasznos lehet, ha az állásinterjú előtt a je­lentkező készít egy listát, ame­lyen szerepelnek azok az ügyfe­lek, akikkel az évek alatt, a mun­kája során kapcsolatba került. Er­ről az üzletfelek, tárgyalópartne­rek se maradjanak le, valamint a szakmai sikereket, elismeréseket, díjakat is érdemes feltüntetni. A jó referencia villámgyorsan meg­nyithatja a kaput a középkorú munkaválalló előtt, (h)

Next

/
Oldalképek
Tartalom