Új Szó, 2008. július (61. évfolyam, 152-177. szám)

2008-07-24 / 171. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. JÚLIUS 24. Vélemény És háttér 7 TALLÓZÓ HGA.NET A Régiók Pártja (PR) tiltako­zik a nemzetiségi iskolák ukrá- nosítása ellen. Ivan Popescu, a párt parlamenti képviselője és kisebbségi szakértője elmond­ta: az ukrán oktatási miniszter rendeletét, amely szerint a nemzetiségi iskolák oktatási nyelvét három éven belül uk­ránra állítanák át, mind a köz­vélemény, mind a PR a függet­len Ukrajna történetének leg- átgondolatlanabb és legpro­vokatívabb ukázaként értékeli - írta a PR sajtószolgálatára hi­vatkozva a liga.net. Popescu úgy véli, a 461. számú rende­lettel a hatalom megfosztja a nemzeti kisebbségeket az anyanyelven való tanulás jogá­tól. Ha a miniszter nem vonja vissza rendeletét, javasolni fogjáklemondatását. (mti)- Inkább nem ülök a székembe. Azt hallottam, katapultál. (Peter Gossányi karikatúrája Nevét viseli város, félsziget, híd, hegycsúcs, egyetem, repülőtér, futballklub, pénz, róla nevezték el Bolíviát 225 éve született Simon Bolivar 1783. július 24-én született Caracasban Simon Bolivár dél-amerikai szabadság- harcos, a latin-amerikai függetlenségi háborúk ki­emelkedő alakja, akit hiva­talosan is felruháztak a Szabadító címével és akiről országot, pénzt, várost és hegycsúcsot neveztek el. PORTRÉ Simon Jósé Antonio de la Santísima Trinidad Bolivar y Palacios gazdag, baszk eredetű hidalgó (spanyol nemesi) csa­lád sarja volt. Spanyolország­ban tanult, ott is házasodott meg, de felesége egy év múlva meghalt, ezután élete végéig magányosan élt. A felvilágoso- dás és az angol materialista gondolkodók hatására, a napó­leoni háborúktól lenyűgözve tett esküt, hogy felszabadítja hazáját. 1810-ben Angliába utazott, s bár a londöni kor­mány támogatását nem sikerült megszereznie, rábírta a száműzött Francisco de Miran­dát, hogy álljon a függetlenségi harc élére. A következő évben kikiáltották Venezuela függet­lenségét, de mivel Miranda gyorsan letette a fegyvert, tár­sai árulónak minősítették és ki­adták a spanyoloknak. Bolivar a mai Kolumbia terü­letéről indított „csodálatos had­járatával” 1813-ban felszabadí­totta Caracast, ahol a nép diktá­tori hatalommal és az El Liber- tador (A Szabadító) címmel ru­házta fel. A spanyol túlerő és a belső torzsalkodás mégis meg­hátrálásra kényszerítette, Jama­ica szigetére szorult vissza. Poli­tikai gondolkodása itt a brit min­tájú alkotmányos köztársaság fe­lé fordult, választott alsó- és örökletes felsőházzal, egész élet­re szóló államfői tisztséggel. 1816-ban új sereggel szállt part­ra Új-Granadában. A hadtörténet legfényesebb lapjaira bekerült hadjárata során 1819. augusztus 7-én döntő vereséget mért Boya- cánál a spanyolokra. Győzelmei nyomán született meg a Venezue­lából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által Caracasban az El Libertador cím­mel ruházták fel (Képarchívum) is elismert Nagy-Kolumbia, amelynek elnöke és diktátora Bo­livar lett. 1823 szeptemberében, miután a Perut felszabadító Jósé de San Martin lemondott tisztsé­geiről, bevonult Limába, a követ­kező évben a tiszteletére Bolívia nevet felvett Felső-Peruba is. Boli­var, fél Dél-Amerika ura, pályája csúcsáráért. A földrészdimenziókban gon­dolkodó diktátor álmait kicsi­nyes társai nem követték. Alve- zérei egymás ellen fordultak, az egyes területek egyre nagyobb önállóságot követeltek maguk­nak. Az 1828-ban összehívott nemzetgyűlés megtagadta Boli­var elnöki hatáskörének növe­lését, a Felszabadító ellen még merényletet is megkíséreltek. Felkelések robbantak ki, Peru lerohanta Ecuadort, az ország ügyeibe Franciaország, Anglia és az USA is beavatkozott, Nagy-Kolumbia 1830 nyarára szétesett. Megromlott egészsége, poli­tikai kudarca és a polgárháború miatt Bolivar lemondott tisztsé­geiről. Európába készülve, 1830. december 17-én végzett vele a tüdővész Santa Martá­ban. Halálos ágyán elrendelte írásainak és levelezésének el­égetését, de azt - a történészek nagy örömére - nem teljesítet­ték. Nevét viseli város, félsziget, híd, hegycsúcs, egyetem, repü­lőtér, futballklub, róla nevezték el Bolíviát és a venezuelai pénzt, (mti) KÉZ,IRAT Gumicsont MIKLÓSI PÉTER Vége a Fico-korszaknak! Ne tessék megijedni (vagy örülni), a roló még nincs lehúzva, bár úgy tesznek, mintha egyre job­ban rángatnák... Elvégre hetek óta szállong a hír, hogy esetleg szétválasztják a miniszterelnö­ki pozíciót a Smer pártelnöki tisztségétől. Legalábbis ezt su­gallja megfontolásra a pártel­nök-miniszterelnök, állítólag, a pártelnökséggel gondosan egyeztetve. Márpedig ha egy főnök alól ki akarnak húzni egy főnöki karosszéket, akkor az a pártálmoskönyvek szerint (a pártállamos könyvek szerint meg pláne) nem biztos, hogy jót jelent. Mármint a főnöknek. Lehet persze azzal indokolni az elképzelést, hogy szegény mi­niszterelnök túlterhelt és nem jut elég ideje a párt irányításá­ra, ami nyilván igaz is, ám ah­hoz, hogy egy párt irányítva legyen, nem feltétlenül kell új elnököt választani, elég lenne hozzá egy megbízható helyet­tes vagy ügyvezető, vagy ne­vezzék, ahogy akarják. Ellen­ben ha a pártelnököt leváltják (esetünkben: karosszékéből felállni engedik), akkor annak bizony üzenete van: az, hogy pártján belül meggyengült és jönnek (érte?, ellene?) a még ifjabb lázadó okosok. Szóval, a miniszterelnök bajban van, gondolná az ember mindannak alapján, amit a pártokról meg a politikáról általában tud. Csakhogy amit általában jól tudunk, azt konkrétan rosszul tudjuk. Ez a párt először is nem (még mindig nem) olyan, mint egy párt, inkább csak élcsapat, veszélyesen sók választóval. Másodszor ennek az élcsapat­nak kezdettől fogva egyetlen (penge)éle volt, és őt Robert Ficónak hívják. Harmadszor Fi- co miniszterelnökként is pen­geéles; nemcsak a kiszivárgott információk, hanem saját maga szerint is végső soron minden rajta múlik. Ó hozza meg a döntéseket, hatalma a demok­ratikus korlátok között gyakor­latilag korlátlan, tehát egysze­rűen elképzelhetetlen, hogy éppen az élcsapatban akar(hat)ná valaki megfúrni. Negyedszer miért is akarná, el­végre a Smer preferenciái ma­gasak, és ha olykor csökkennek is néhány százalékponttal, az mit sem jelent, hiszen a közvé­lemény-kutatási visszaesés még nem válság, legföljebb jelzés. Ötödször tehát akkor is Robert Fico maradna a Smer (és ami még fontosabb: az ország) élén, ha netán valaki mást vá­lasztanának pártelnöknek. Ak­kor meg miről beszélünk annyit? A semmiről, ami azon­ban valaminek látszik. Ha va­lamit alaposan átgondolva dugtak, ismételten csúsztat- gatnak a sajtó és a közvéle­mény orra elé, akkor épp ez a nyilvános vezetési önvizsgálat, a média előtt zajló hangos gondolkodás az, amelynek va­lójában nincs semmi tétje. Hi­szen a miniszterelnököt az ég­világon senki nem bírálja párt­ján belül, nem áll vele szemben nemhogy egy csoport, de egyet­len pártember sem. Mi több, mindenki nagyon is tisztában van vele, hogy Fico nélkül a párt jelentősen meggyöngülne. Persze, kívülre azért eljátsszák a dramolettet: a Smer-vezetők egyszerre látszanak derűsnek s gondterheltnek, azt a (jó) be­nyomást keltik, hogy miközben a miniszterelnököt lekötik a jó úton haladó ország mindenna­pos gondjai, ennek éppen a párt issza meg a levét, mert nincs, aki az országos gondok közt szervezze és vezesse. Ho­lott tulajdonképpen nem a mi­niszterelnök hiányzik, hanem az egész Smer, amely befész­kelte magát a kormányba, az államapparátusba, és párt­ügyek helyett országos felada­tokat intéz. Amiből viszont az következik, hogy ha a kor­mányjói (és népszerűén) vég­zi a dolgát, akkor a Smer új el­nök nélkül is virágozni fog; ha viszont a kormány nem tetszik az embereknek, akkor a párt sem fog, akárhogy hívják az el­nökét. Vigyázat, a tisztségszétválasz­tás ürügyén álhírekkel vagyunk körülvéve! Azt rágjuk, amit elénk dobnak. Gumicsontként. KOMMENTÁR IIMMOÉMMMWBMilWllllMlillllMlilllliWii'llWIWIIlllMIIWIilMMIlMWBMMBWWMMMWMI Ez volt a cél? CZAJL1K KATALIN Robert Fico határozottsága, amellyel lefejezte Jaroslav Izák kör­nyezetvédelmi minisztert, a jelek szerint még saját politikai kör­nyezetét is meglepte. Egyre kiszámíthatatlanabbá válik ugyanis, mely félrelépések érnek sárga, s melyek piros lapot a Fico-kor- mányban. Egyre követhetetlenebbé válik a miniszterelnök erkölcsi érzéke. Legalábbis, ami saját kabinetjét illeti. Viera Tomanová, akinek mi­nisztériuma a tárcavezető volt cégének adott többmilliós támoga­tást, mint utóbb kiderült, hamis adatok alapján, nemcsak, hogy sárgalapot nem kapott, Fico még védelmébe is vette a miniszter asszonyt. Miroslav Jureňa volt agrárminisztemek azonban már nem volt ekkora szerencséje - neki mennie kellett a kétes, HZDS-es hátterű telekügyletek miatt. Marián Janušek régiófejlesztési mi­niszter személyes felelősségét azonban nem vetette fel Robert Fico a botrányos internetes iskolai pályázat kapcsán, amelyen - minő meglepetés - Ján Slota alma matere kapta a legnagyobb összeget. A felsorolást több impozáns esettel lehetne folytami - Slota és Ra­faj aláírás-hamisítási botránya előkelő helyet foglalna el, persze itt felhozható, hogy őket nem válthatja le Fico, csak az istenadta nép, az meg rá se ránt a nemzetiek viselt dolgaira. Mit sem változtat ez azon a tényen, hogy nem fedezhető fel rendszer abban, mely ügyek háborítják fel Robert Ficót annyira, hogy levonja a megfele­lő politikai következtetéseket. A kormányfői cselekvés legfőbb mozgatórugójának tartott közvélemény-alakulás sem bizonyul megbízható magyarázatnak: a Tomanová-botránynak legalább akkora médiavisszhangja volt, mint a Jureňa távozásába torkolló földalapügynek, mégsem estek azonos megítélés alá. Jaroslav Izák esetét a környezetvédelmi alappal viszont aligha észlelte a nyilvánosság számottevő része, nem beszélve arról, hogy a szóban forgó pár százezer korona nevetségesen alacsony összeg ahhoz képest, milyen számok szerepelnek egyéb ügyekben. Csak találgatni lehet, mi volt Fico lépésének legfőbb indítéka. Le­het, hogy egyszerűen csak a szigorú és igazságos szerepében akart tetszelegni, s erre a legkisebb ellenállás taktikáját választotta: a leg­jelentéktelenebb és leggyengébb játékost ütötte ki. Az is lehet, hogy az SNS-nek akart üzenni ezzel a húzással, hiszen a nemzeti párti kormánytagoknak eddig a haja szála sem görbült. De olyan találga­tások is elhangzottak már, hogy Izáknak valójában sokkal nagyobb skandalumai vannak az emisszióvásárlással kapcsolatban. Akármi vezérelte is Robert Ficót, egy biztos, a miniszterelnök újra világossá tette, kinek a szabályai szerint játsszák a koalíciós játé­kot. Igaz, egyelőre nem a kulcsfigurákra csap le - az SNS számára prioritást jelentő, EU-s pénzeket felügyelő Janušek sértetlen ma­radt. A Smer 50%-os népszerűségi indexéről szóló hírekkel és olyan értesülésekkel egyetemben, hogy a következő ciklusban már csak egy párttal kíván koalíciót kötni, ezek azonban meglehe­tősen nyugtalanító fejlemények mindkét kisebb koalíciós partner számára. Talán nem járunk túl messze az igazságtól, ha azt sejt­jük, részben ez volt a cél. TALLÓZÓ NÉMET LAPOK „Európa ujjong”, „Szerbia reménykedik”, „Történelmi pil­lanat a Balkán számára” - ilyen és ehhez hasonló címekkel szá­moltak be Radovan Karadzsics elfogásáról a tegnapi német na- püapok. A konzervatív Frank­furter Allgemeine Zeitung (FÁZ) kommentáijában „nagy fogásról” beszélt. Ami nem jöhe­tett volna létre a Belgrádra gya­korolt politikai nyomás, vala­mint a szerb kormány azon aka­rata nélkül, hogy az ország köze­lebb kerüljön az EU-hoz és a nemzetközi közösséghez. Az új­ság figyelmeztetett, hogy Kara­dzsics még nincs Hágában, és reményét fejezte ki, hogy a szerb kormány és az igazságszolgálta­tás eleget tesz erre vonatkozó kötelezettségének. Reményé­nek adott hangot azzal kapcso­latban is, hogy Hágában nem ismétlődik meg az elhúzódó, s a Nemzetközi Törvényszéket lejá­rató Milosevics-per. A FÁZ ugyanakkor - több tekintélyes újsággal együtt - úgy vélte, né­hány kijózanító kérdést fel kell tenni. Mindenekelőtt azt, hogy ha most ily gyorsan sikerült Ka- radzsicsot elfogni, miért nem történhetett meg ez már koráb­ban. Az elkövetkező napok talán választ adnak erre, de ezt a kér­dést nem az új szerb kormány­nak, hanem a Kostunica vezette korábbinak kellene feltenni. A belgrádi hír az EU számára azt jelenti, hogy a Szerbiával szem­beni állhatatosság kifizetődött - fogalmazott a lap, utalva arra: erről az állhatatosságról a még szabadlábon levő Ratko Mladics esetében sem szabad lemonda­ni. Hasonlóan vélekedett a szin­tén konzervatív Die Welt is. Az újság szerint nehéz egyértel­műen azt állítani, hogy az igaz­ságosság késői győzelméről van szó. Miért nem korábban történt mindez - tette fel a kérdést a lap, amely szerint Szerbia belefáradt saját nyomorába. A Die Welt mégis jó jelként értékelte az őri­zetbe vételt, hangoztatva: ez jel­zés arra, hogy a bűnözők veszí­tenek, s a bűncselekmények nem évülhetnek el. A nemzetközi kö­zösség most legalább vehet egy mély lélegzetet - írta. A Han­delsblatt szerint az őrizetbe vétel két fontos jelzést hordoz. A mér­tékadó politikai, illetve üzleti napilap értékelése szerint az egyik az, hogy Szerbia megvál­tozott. Egyértelművé vált az az akarat, hogy az Európai Unió ré­szévé váljon. A balkáni konflik­tus megoldása pedig ezáltal kö­zelebb kerül - vélekedett az új­ság, amely a másik jelzésként azt emelte ki, hogy az EU elégedett lehet saját magatartásával. El­végre Karadzsics elfogását is az tette lehetővé, hogy az uniós csatlakozás reményének előfel­tételéül Belgrád számára a hágai Nemzetközi Törvényszékkel va­ló együttműködést szabta. A va­lódi megbékélés csak ezáltal válhat lehetővé - írta egyebek között a Handelsblatt, (mti)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom