Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)
2008-06-14 / 138. szám, szombat
2008. június 14., szombat presszó .» 29. oldal A természetes anyagok térhódítása Sokan nagyon rosszul viselik a tikkasztó meleg beköszöntét... A királyok vonata, a vonatok királya Százhuszonöt éve indult útjára az első luxusvonat, az Orient Express 30. oldal Az illat csábító hatalma Dezodor és parfüm nélkül már el sem tudjuk képzelni az életünket 31. oldal Névjegykártya Magda Paveleková J 1931. június 7-én született Léván a híres magyar Koháry család sarjaként. Német és magyar iskolába járt, s már ekkor vonzotta a színház, 17 évesen állt először színpadon. A szlovákiai humor nagyasszonya a nyitrai színházban kezdte pályafutását drámai színészként, később férjével Pozsonyba költözött, itt előbb a f Tatrakabaréban működött, majd az Új Színpad tagja lett - hosszú éveken át. Még ma is fellép a f Wüstenrot Színházban az Apácák c. musicalben. Színházi szerepei mellett számos filmben és té- f ' véjátékban játszott, s azután, hogy 60 évesen nyugdíjba ment, főként a tévé képernyőjéről is- I merik a nézők (gyermekszáj, Inkognito, Ilyenek voltunk). Könyve is megjelent (Egy öreg szí- / észnő emlékei), s Amiről megfeledkeztem címmel most készül a folytatás. Barátnőjével, Oňo- / vá Orbán Gizellával szakácskönyvet adott ki. . A. ^ „Életemben egyszer voltam spicces, az édes Becherovkából többet ittam a kelleténél, aztán tíz évig még a zöld üvegre se tudtam ránézni, olyan rosszul voltam. De megfogadtam, hogy a nyolcvanadik születésnapomat nagyon megünneplem." (Családi képarchívum és SITA-felvételek) Magda Paveleková: „A családban volt egy színésznő: Honthy Hanna nagymamám unokatestvére, egy elkényeztetett hölgyike" Apáca marad nyolcvanig, vagy annál is tovább Versidézettel kezdi, szép, tiszta magyarsággal: „A szemem alatt ránc, már nem izgat a tánc, én ilyenkor hagymát veszek, nem virágot, nem bánom a leheletemet, senkinek sem mondom, szeretlek: öregszem.” Azt mondja, nem tudja, kitől van, de gyönyörű. Magda Paveleková, aki betéve ismeri Ady Endrét és József Attilát. URBÁN KLÁRA Csak úgy pereg belőle a szó - hol magyarul, hol szlovákul, egyik sem okoz gondot. Kicsit pöröl a világgal, úgy érzi, átverték őket, aztán megfeledkezik a sérelemről, s átcsap egy másik témába. Hetven fölött, közelebb a nyolcvanhoz még mindig rengeteg a mondandója és a tennivalója is, a nagy sikerű Apácákban még szinte a nyakába kapja a lábát. Két órán át vagyok színpadon, két nehéz dalt éneklek, s mindenek fejébe még minden kórusbetétet is, és dobálom közben a lábam. A végére hulla vagyok. Büszke rá, hogy egyre közelebb kerül a nyolcvanhoz? Tart tőle? Életemben egyszer voltam spicces, az édes Becherovkából többet ittam a kelleténél, aztán tíz évig még a zöld üvegre se tudtam ránézni, olyan rosszul voltam. De megfogadtam, hogy a nyolcvanadik születésnapomat nagyon megünneplem. A férjem négy évvel idősebb, de minden reggel ötkor kel, aztán egy órát tornázik, elsétál friss kifliért, sonkáért, aztán elkészíti a reggelit. A háttér, amit ő teremt nekem, s annak már 57 éve, pótolhatatlan. Hogy ennyit kibírtam, de hogy ő velem! Egy Ikerrel. Mert az Ikrek jegyében születettek nem tudják, mit akarnak. Milyen szakmai vágyai, álmai vannak még? Három dologra várok a színházban, egyre a Westben, nagyon szeretnék Ľubo Románnál dolgozni, ő az én csinos kedvencem, rendkívül tisztelem és sokat adok a véleményére. A másikra az Istropolisban készülünk, s még egy harmadik is tervben van, kevés szereplővel, akik beférnek egy autóba, hogy eljuthassunk a kisebb városokba is. Azokba, ahová valamikor egy kis nyitrai autóbusszal jártunk, néha úgy, hogy a kulisszák fele kilógott, de csodálatos volt a közönség. Talán azért is, mert a pálya elején járt, Nyitra volt pályafutásának első állomása... Most, ha Nyitrára megyünk fellépni, nem az új színházba megyünk, hanem a régibe, amelyikben ma a bábszínház székel. Mindig a saját asztalkámnál ülök, a régi székemen - nagyon kellemes. De hiányzik az egykori müiő. Másrészt viszont sikerült megszereznem Franciskát, az Új Színpad volt öltöztetőnőjét, mert valaki kitalálta, hogy ott fiatalítani kell. Jó a fiatal vér - nekem is van két unokám, huszonegy és huszonkét évesek, és nagyon drukkolok nekik, hogy érvényesüljenek - de van amikor még jó az öreg a háznál. Nem szabad erőszakolni a fiatalítást sem, jó érzék kell hozzá... Én nemcsak másokhoz vagyok szigorú, hanem magammal szemben is. Nagyon is. S ha még végigbírom szusszal az előadást két óra hosszat, akkor miért ne bírnák azok, akik huszonévesek voltak, mikor kezdtük, s most harmincasok. Az unokákhoz is ilyen szigorú? Egyébként a szigorommal is úgy van, mint mindennel, ami az iker voltomból ered, hogy én mindenkinek megbocsátok. A fiúkat a férjem nevelte, és engem is, mert ha be kellett verni egy szöget, vettem a tűsarkú cipőmet, és azzal próbáltam, utána meg a sarokba dobtam a cipőt. A férjem ilyenkor szépen elmagyarázta, hogy a szöget kalapáccsal szokták beverni, s nálunk a kalapácsnak állandó helye van. Miután kétszer-háromszor hiába kerestem, rájöttem, hogy mégiscsak jó, ha rend van a házban. Másként nagyon rendszerető vagyok, otthon én voltam a szolgálók réme, a nagymamámnak mindig volt négy-öt szolgálója. A szakácsnő és a szobalány gyűlölt, mert az utóbbi még csak hozta az ebédet, én már ordítoztam, hogy amit hoz, az nekem úgyse fog ízleni, és nem eszem meg. A nagymama, aki számára én voltam a vüág közepe, erre legyintett, hogy nem baj lelkem, azt rendelsz, amit szeretnél. Én meg rendeltem palacsintát, s mire elkészült, odaFapados útjaim Ha arra gondolok, hogy én még gőzössel döcörésztem, egyből múzeumi darabnak érzem magam. Az utazás akkortájt szép, hosszan tartó élmény volt. Az ember nem kapta magát reggel, hogy nosza, ruccanjunk át Duhajba egy golfpartira, nem vett magának se lásztminitet se försztminitet, hanem szépen megtervezte, pontosabban mivel az ember akkor még gyereklány volt, a szülők megtervezték helyette, hogy a jövő hónap első szombatján Medvére utazunk A Po- zsony-Medve távolság akkor is 75 kilométer volt, azóta sem változott, akkor mégis félnapos utazást jelentett, igaz, átszállással. Reggel átballagtunk a szemközti vasútállomásra, beszürkültünk a koromtól és a füsttől (mert nemcsak személyvonatok indultak, érkeztek, hanem tehervagonok sőt ott volt a szénraktár, ami viszont - eltekintve a portól, amely kisebb szélvihar után a lakásban is tapintható nyomokat hagyott - azért volt praktikus, mert az öntöttvas kályhát, amit a szoba felől gyönyörű cserép borított, sajnáltuk is, amikor a nagy lakáskorszerűsítés áldozata lett, szénnel fűtöttük, és a fuvarra nem kellett vagyonokat költeni), fölszálltunk a fapadosra, helyet nem foglaltunk, mert bár a bátyám mint előretolt helyőr(ség) egy ideig megpróbált terpeszkedni, de csak addig, amíg a taknyos kölyköt félre nem taszigálták, de hogy a lelki pofon egyensúlyban legyen, amint megérkeztünk, a szülők lemafláz- ták... Álldogáltunk hát vagy Dunaszerdahelyig, vagy Nagymegyerig, azaz, ahogyan a Csallóközben akkortájt mondták, Csalavóig. Onnan folyt. köv. busszal. Az sem volt fürgébb, harminc-negyven kilométeres sebességgel araszolgatott faluról falura, a kanyarban lassított, nehogy a szembeforgalomban találja magát, ahol több óránként vánszorgott el egy-egy Škoda, Pobéda, esetleg helyi biciklis. Éppen déli harangszóra érkeztünk meg, kakaskukorékolásra, ami azt jelezte, vendég áll a házhoz. Pedig ha valahol, akkor Medvén voltunk otthon igazán. Grendel Ágota
