Új Szó, 2008. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2008-06-14 / 138. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2008. JÚNIUS 14. www.ujszo.com üzentem a szakácsnőnek, hogy már nem kérem. Ami azt illeti, mostanság nem nézi ki az ember Majda asszony­ból, hogy ilyen elkényeztetett le­ányka volt. A féljem még mindig kényeztet. De gyerekként rossz voltam. Apám harmincnégy évesen meg­halt, a mamám özvegyen maradt. Van egy gyönyörű leánytestvérem, Ucika, négy évvel fiatalabb, s máig azon szórakozik, hogy fogalma se volt, mennyire szép. Elbűvölő volt a fürtös hajával, a hosszú szempil­láival. Egyszer az édesanyám majd agyon ütött, mert kisollóval lenyírtam, úgy nézett ki, mint egy rab, még a szempilláit is meg akar­tam kurtítani, de nem ment, mert izgett-mozgott. Még szerencse, mert megsebesíthettem volna. Egyébként minden csütörtökön vendégek voltak a mamánál, ben­nünket kiöltöztettek, hogy zongo­rához ülhessünk. Imádtam a zon­gorát, órákon át gyakoroltam, de akármilyen jól játszottam, senkit nem érdekelt. De ha odaült a hú­gom a zongorához a pisze orrával, selypén - aranyosan tudta monda­ni, hogy »ott megy a jégy a fajon, ott megy a széj a fajon« - s min­denki ráfigyelt. Emlékszem olyan­ra is, hogy a mamám ült a pongyo­lájában - aminek strucctollakkal díszített ujjával végigtörölte az asztalra rakott dzsemet - kifésül­ve, kipúderezve, s amikor odadör­göltem magam hozzá, finoman el­tolt magától, mondván »beko­szolsz«. Ekkor lépett be a ne­velőnő kíséretében koszos cipő­ben Ucika, s a mama megölelte, összecsókolta, s az ölébe ültette. Én meg csak néztem, s megfogad­tam, hogy egyszer még nagyon fog szeretni. De tudtam, hogy ott­hon nem érvényesülök, a sza­kácsnő nem szeretett, a szobalány se, de nem is csoda, mert ha a nagymama figyelmeztette, hogy »Juliska, itt rosszul törölted le a port «, akkor én még megtoldot­tam azzal, hogy »amott is«. Utála­tos gyerek voltam. Mi történt Ucikával? Férjhez ment, boldogan élnek a férjével Iglón. De már nem gön­dör hajú, gyönyörű fiatal leány, hanem egy szép, idős hölgy. S Léva, ahol Lőrincz Magda­ként felnőtt? Léva sérthetetlen, még akkor is, ha kanalizáció híján az utcán folyt a koszos víz, mi átugrottuk, s nem csináltunk ügyet belőle. Anyám Koháry lány volt, apám, aki na­gyon erős ember volt, viszont csak köznemes, a családnak nem na­gyon tetszett. Otthon magyarul beszéltek? A nagymamámmal igen. S a féljem, aki egy szót sem tudott, rákényszerült, hogy megtanuljon, mert a nagymama szilveszterkor nem volt hajlandó más műsort nézni a tévében, csak a magyar kabarét. De az valóban jó volt, nagyszerű színészekkel. Hogyan került Léváról Kő­szegre? Kollégiumba küldtek, a Gyu- rátz Ferenc Evangélikus Leányne­velő Intézetbe. Apám, bár fájó szívvel, de tudta, hogy szigorú kézre van szükségem, s főleg el kell hogy vigyenek nagymamától, aki nagy drámai művésznek szánt. A családban már volt egy színésznő - Honthy Hanna. O nagymama unokatestvére volt. Díva volt, nagy csillag, de a ma­mája úgy gondolta, hogy ő maga nem viszi semmire, ezért egy idősebb úr gondjaira bízta. Na­gyon elkényeztetett hölgyike volt, akivel egyetlen ember tudott zöldágra vergődni - az öltöz­tetőnője. Ha Hanna egy kicsit meghízott, és erősködött, hogy itt ki kell engedni a ruhát, ő nem állt kötélnek. Három nagy utazókof­fere volt, amibe selyempapír közé csomagolta a ruháit. Emlékszem, olyan tizenkét éves lehettem, el­jártunk Budapestre a premierjei­re, s Hanna mindig előre megren­delte, hogy mit óhajt, milyen ajándékot. Utolsó ajándékként egy kristály bólékészletet vittünk neki. Én már ott magamba szív­tam a színházi légkört. Előkelő családokban nem na­gyon örültek, ha komédiásnak állt be valaki. A nagymama rémülten vette tu­domásul, hogy bennem több a szó­rakoztató hajlam, mint a drámai. S az is jellemző, hogy én mindenben úttörő vagyok: én indítottam a té­vében a Gyermekszájat, ott voltam az Inkognitóban, az Ilyenek vol­tunk születésénél, de akkor más volt, aztán változtattak, mondván, hogy mi a barátainkat akarjuk meghívni. De a hosszú évek során az Érdemes művész címen kívül mindig mindenről lemaradtam, neveztek OTO-ra TOM-ra, de soha semmi díjat nem kaptam, csak ta­valy az Anička Jurkovičová feszti­válon a Thália virágát. Díj helyett megkapta a kö­zönség szeretetét. Érzem, de akkor is. Két színész három hónapon át dolgozik a Ku- tyus és a cica tévéjátékon, s a vé­gén a rendező és Jožko Kroner is díjat kapott, csak én nem, mindig én húztam a rövidebbet. De most mindenért kárpótolt, többszörö­sen is, az, hogy ha kimegyek a színpadra, óriási tapssal fogad­nak, s a végén meg kell szólal­nom, hogy végre elengedjenek. Hatvanévesen nyugdíjba vo­nult, s úgy tűnik, hogy a szóra­koztató ipar azután fedezte fel igazán. No, ez úgy volt, hogy nekem nevetségesnek tűnt, ha öreg szí­nészt láttam szenvedni azzal, hogy megtanulja a szöveget, járni tudjon a színpadon. Folyton mon­dogattam, hogy ezt nem akarom megélni; ha megérem a hatvanat, átengedem a helyem. Ľubo Ro­man, az igazgatóm, ott toporzé- kolt előttem, de én hajthatadan voltam. Csakhogy: könnyű hely­zetben voltam, tíz olyan darab ment csak az Új Színpadon, amelyben felléptem, s még két színházban vendégszerepeltem. Az elmúlt évben vették le a műsorról az utolsót, amiben ját­szottam. S akkor döbbentem rá, hogy ez a vég. De arra vágyok, hogy az Apácák még kibírják a nyolcvanosomig, hogy minden előadás egy kisebb ünnep legyen. Minden jel arra utal, hogy még ki­lencvenéves koromban is menni fog...De nem! Az érettségi találko­zónkon láttam, hogy megritkul­tak a soraink, sokan nem tudták élvezni a nyugdíjukat. Megvan a nyugalmam, gyönyörű házban la­kom, nagy kertem, teraszom van, s nagyon jó féljem és két igen jól nevelt unokám, akik sűrűn kér­dezgetik SMS-ben, hogy nincs-e valamire szükségem, vagy egy­szerűen megjelennek, hogy nem kell-e segítség, kitakarítanak, porszívóznak. Falun egy eldugott utcában lakom, valamikor, ami­kor építkeztek, sok volt a por, de most körülöttünk minden zöld. Gyakran emlegeti az unoká­kat. A tapintat azt diktálná, hogy mamájukra, akit nagyon korán elvesztettek rákban, ne kérdezzek. Mindenkinek, akit hasonló tra­gédia ér, azt tanácsolom, hogy ne csináljon belőle tabut. Én gyakran emlegetem Ninočkát. Egy festő megfestette egy folyóiratban megjelent kép alapján, s félénken megkérdezte, nem akarom-e. Per­sze hogy akartam. Azóta ott lóg a kép a hálószobám falán, s amikor már nem bírom, elkezdek vesze­kedni vele, hogy ilyet nem lehet tenni, harmincnégy évesen nem lehet otthagyni egy négy- és öt­éves kisfiút. Egy anya számára az a leg- szömyűbb, ha elveszíti gyerme­két. Ninočka egyetlen lánya volt. Ezzel nem lehet megbékélni. Az ember győzködi magát, ennek ellenére nagyon rossz vége is le­hetett volna. A két fiú még nem tudta felfogni, mi történt, én napközben nagyon tartottam magam, de ahogy eljött az éjsza­ka, végigordítottam, s emberte­len hangokat adtam ki. A féljem, aki nagyon nyugodt, higgadt és komoly ember, nem tudta ki­aludni magát, s egy szép napon rászánta magát, hogy a nappali­ban fekszik le. Idővel két háló­szobát rendeztünk be, s ez volt a megmentés. Az irodalomhoz, a zenéhez - ami gyerekkori örökség - is me­nekülhetett. Beleszülettem a könyvtárba, rengeteg régi magyar könyvem van, gyönyörű bőr kötésben, s francia is, pl. művészettörténet, de senki nem tud nálunk franciá­ul. Az unokáimat is arra próbál­tam rávezetni, hogy sokat olvas­sanak. Amikor észrevettem, hogy az érdeklődésük kicsit alábbha­gyott, odacsempésztem az aszta­lukra Sagant. S aztán maguktól jöttek, hogy mit írt még. Én meg adtam. Ők viszont nem győznek csodálkozni, hogy nagyi, te ezt nem tudod? Mert a számítógép­hez nincs érzékem. Közben egy lepedőnyi rántott szeletet rak Majda asszony elé a pincér, hozzá egy szem krump­lit és salátát. Nem győzök cso­dálkozni, mert a lapok televan­nak azzal, hogy most épp mi­lyen diétát tart, mennyit fo­gyott. Annak idején reklámoztam egy fogyókúrát, s ott azt ígérgették, hogy a köpéstől is fogyni fogunk, merthogy az ökölvívók ha köp­nek, öt dekányival könnyebbek. No azt kellett látni, hogy a színfa­lak mögött a sok szép hölgy hogy köpködött, mielőtt ráállt a digitá­lis mérlegre. De nem volt esé­lyünk, hogy nyerjünk, mert az egyik úr, mielőtt belekezdtünk, százhatvan kilót nyomott, s neki nagyon mentek le a kilói. Én hu­szonnégyet adtam le, de azután, hogy véget ért a verseny, s elin­dultunk vissza Kassáról, megáll­tunk az első restiben, rendeltünk egy jó nagy rántott húst. Minden­ki rosszul volt, csak én nem. Öt­ven éve meg tudnám enni min­dennap a rántott húst... Akkor hogy is vagyunk azzal a diétával? Kilencvennapos kúra, amit csi­nálok. Ezalatt ismétlődnek az egyes napok, amikor húst, kemé­nyítőt, szénhidrátokat, gyümöl­csöt ehetek. Ilyenkor tíz-tizenöt kilót leadok, s utána megint él- vezkedhetek. A testem nem bo­londul meg, s tudom, hogy nem szedek vissza annyit, amennyit leadtam. Bocsánatot kérek, de virág­csokorral kellett volna jönnöm, mert három nap múlva szüle­tésnapja lesz. Nem, nem - én nem vagyok vi­rágos. De imádom a csészéket, gyűjtöm is őket, nem a moderne­ket, hanem olyanokat, amitől hi­ányzik a kistányér, vagy fordítva, hiányos a készlet. Szóval: régiek és egyedi darabok. Van köztük na­gyon értékes, de olyan is, ami nem márkás porcelán, az adja az érté­két, hogy kaptam - és szeretem. A száguldás szerelmese

Next

/
Oldalképek
Tartalom