Új Szó, 2008. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-10 / 108. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. MÁJUS 10. www.ujszo.com FOLYOIRAT-AJANLO A nyugatos Kalligram ZENE A SZALONBAN A test szentséges botrányai CSEHY ZOLTÁN CSANDA GÁBOR Produktív ötlete a Kalligram áprilisi (nyugatos) számának, hogy a Nyugat folyóirat megidé- zéséhez - a Másik Nyugat című összeállításban - Kálmán C. György kiváló ( Avantgardista önértékelések című) tanulmányát társították. Igaz, magában a nyugatos blokkban is több helyen megidéződik a százéves fórumnak az avantgárdhoz való felemás viszonyulása - kitüntetett helyen Szili Józsefnek A Nyugat modernsége című tanulmányában. Az már azonban nemcsak termékeny olvasatot kínáló szerkesztői lelemény, hanem ragyogó ötlet, hogy a Nyugat-blokkban a folyóirat nesztoraihoz és vezéregyéniségeihez kötődő nők jutnak főszerephez, s nemcsak Babits, Kosztolányi vagy Karinthy felesége, s nemcsak róluk, hanem általuk is szól a Kalligram áprilisi száma. Természetesen további példák is hozhatók szép számmal a lap tagoltságának és anyaga koncepciójának átgondoltságára; például Borgos Anna egy dolgozata a hátsó, kritikai traktusban több szállal is kapcsolódik a legújabb kötetét ismertető kritikával: Portrék a Másikról (Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn) című kötetét Séllei Nóra recenzálja. És a sor persze hosszan folytatható volna. (Más példa, másfelől: Szilágyi Judit Os- vát és a nők című ragyogó tanulmánya mintegy összeköti a blokk szereplőit.) A lapot Grendel Lajos prózája nyitja - meglepő ez a novellának titulált szöveg, igaz, önmagában már az is meglepő, hogy Grendel visszanyúl a New Hont-temati- kához és visszakanyarodik a New Hont-os szövegépítkezés attitűdjéhez. Márton László ezt követő Grendel-laudációja a meghitt (nem bizalmas, hanem avatottan közeli) írótársi olvasat legjobb fajtájából való, s az első három Grendel-regényt hozza közel. Csehy Zoltán Homokvihar című, első ránézésre legalább négyszáz sorosnak tetsző (pazar) műve a tartalomjegyzék meghatározása szerint vers, a szöveg előtti szerzői instrukció szerint librettófoszlány, s a kettő persze nem ellentmondás; az első olvasatban magát apatörténet-fel- mondónak szituáló megszólalás történetek enumerációjává áll össze (és pörög is szét menten). Pályi András huzamos hiánya a lapban most tűnik föl, Az élet méze című regényrészlete olvasása közben, de ez akkor is igaz volna, ha történetesen az előző számban is szerepelt volna; utánanézni most nincs mód, s nem is fontos, most ez a próza a fontos, tagolt mondatai, szikár párbeszédei, sorjázó kérdései, Marno János négy verse egy irodalmi kvartett, vagy inkább quattro stagioni, azonos alapon más-más feltéttel, az embert a keresetlen közvetlenség hangja szólítja meg. Gergely Ágnes verse (A cellamély, két vetületberí) ellenben a szorongás hangját közvetíti, a rezignált szorongásét (ha van ilyen), szikáran. Anne Enright novelláját (Párna; Csikai Zsuzsa fordítása) a szerzőről szóló kimerítő ismertetés előzi meg (Kurdi Mária bevezetője) : a novella tárgyával (fiatalok) és ezek megszólaltatásával kelt figyelmet („- Hogy lehet az, hogy a hajkondicionáló mindig úgy néz ki, mint az ondó? / Másnap reggelre eltűnt a hajkondicionáló.”) Szolcsányi Ákos két vers erejéig kap helyet a lapban, Plameň Antonov kortárs bolgár költő egy rövid versválogatással (Bojkov Nikoláj és Gerevich András fordításai). A már említett Másik Nyugat című összeállításról dióhéjban annyit, hogy szem-szájnak ingere, látványos oldalak, rengeteg idézet és megidézés; nő nő hátán: mire föl szegény Osvát Ernőt megint egy fokkal beljebb fogadjuk a szívünkbe. Kálmán C. György tanulmánya (a magyar avantgárd önértelmezési kísérleteiről) az irodalomtörténeti alapmunka minden erényét felmutatja; a lapot záró recenzió (Seregi Tamás munkája) Stan- deisky Éva Kassák, az ember és a közszereplő című tanulmánykötetét ismerteti. Élvezetes szám, nagyon különféle olvasói igényeket kielégítő. Az idén ötvenesztendős, magát libertinusnak valló Erling Wold világának központi kérdése az identitásképző erők zenei feltérképezése. Az A Little Girl Dreams of Taking the Veil (A kislány fátyolöltésről álmodozik) című, Max Emst szürrealista regényén alapuló kamaraopera Wold leglecsiszoltabb alkotása, melynek tárgya rendkívül összetett: a mennyei jegyes misztikus témáját dolgozza fel, s amellett, hogy az elhivatottságot tematizálja, leleplezi az ember testi létéből fakadó bűneit is. A transzcendencia és a kitárulkozó szexualitás misztikus közös nevezője az irracionálisnak tetsző - itt teátrálisan barokk karakterű - vágy a másikkal való egyesülésre. A szürrealizmus előtt talán csak a barokk gondolta következetesen végig a vallási allegóriák szó szerinti jelentéseit. A vallásos érzésben feloldódni vágyó emberi identitás legfőbb akadályának a test látszik, ám Wold - akárcsak nála jóval korábban más zenei, de hasonló esztétikai alapállásból Hindemith tette a „botrányos” Sancta Susannában - épp a test érzékisége felől közelíti meg a szakrális élményt. A főhősnő többszörös személyisége ennek rendelődik alá: három lényből alakít ki egy ént, az első Spontanette (Deborah Gwinn), az álmodozó, a maradék kettő pedig Marceline-Marie, akit/akiket Spontanette álmodik. Marceline (Laurie Amat) és Marie (Rachael Wylie) két külön hangon szólal meg, de egyszerre, ez tovább fokozza a többszörös identitás bonyolult rendszerét. A darab nyitó része Spontanette lelki topográfiáját kínálja az álom és valóság összemosásával, leválasztva az értelem behatásaitól, megfosztva minden erkölcsi vagy esztétikai irányulástól. André Breton szerint a szürrealista művészet egyik fő célja, hogy le tudja győzni „a cselekvés és az álom között fennálló jóvátehetetlen ellentét lesújtó érzését.” Wold gyakorlatilag ez utóbbit műveli, noha főhősnője számára nem igazán adja meg a polarizálás lehetőségét: meghagyja őt mindvégig a szakrális lebegés aurájában, még legvérmesebb megerőszakolós álmaiban is. A The Hair (A haj) című központi egység teljes egészében az autoerotikus karakterű, gyakran szélsőséges szexuális fantáziáknak van szentelve, melyek a földi egyház tagjait sem kímélik. A patriarchális férfiidentitásnak való alárendelődés válik tehát központi kérdéssé, s egy meglehetősen bizarr istenkép (melyet egy sas jelképez) megalkotása fokozatosan átvezet egy nevetségessé váló androgün látszatharmóniába, melynek csúcspontja a mennyei vőlegénnyel való egyesülés konkrét elképzelése. Itt, persze, az Énekek énekének tónusait is felfedezni véljük, még ha ironikus színezetben is. A meglehetősen mozaikszerű cselekményt egy narrátor igyekszik tagolni, aki a leginkább egy legendaíróhoz hasonlítható: feljegyzései közt találni csodás eseményeket (ilyen pl. a főhősnő misztikus, gyerekkori latintudása, mely Szent Hildegárd emberi értelmen túli angyalnyelvét idézi: „diligembimini glóriám/ inalliterabilem mundi fidelio”), életrajzi vonatkozásokat és tanúságtételeket. A gyermeki naivitás és a kamaszkori felfokozott erotikus álomfantáziák tragikomikus mélységeket nyitnak meg: az álom világában átélt megannyi vágykép előbb-utóbb végeredményben tapasztalatként kezd el működni, vagyis identitásunk határai az irracionalitásban húzódnak. A szürrealista hangulatot számos zenei eszközzel sikerül elérni: Wold a regiszterek váltogatásával járó eklektika eszköztárát is kiaknázza, de folyamatosan visszanyúl az elbeszélés olyan „naiv” ősformáihoz, mint a legenda, a mirákulum vagy a példázat. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Wold itt tragikomikus felhangokkal számol le az olyan posztromantikus amerikai transzcendencia-képzetekkel, mint amilyennel Menotti A Bleecker utcai szent című alkotásában találkozni, miközben zenei mondandóját erősen közelíti az elektronikus pop és rock világához és a minimalista tradícióhoz. A Village Voice kritikusa nemhiába látta a zeneszerzőben a szürrealista-minimalista art- rock Eric Satie-ját... A mikrotonali- tás és az experimentális elektroakusztikai hatások gyakorta posz- tavantgárd színezetet adnak Wold műveinek. A 2001-ben bemutatott Queer című kamaraoperája William Burroughs egyik legendás regényét dolgozza fel: Wold itt a zenével kísért, minimálisan dramatizált elbeszélést választja. A szövegkönyv egyszerűen válogatott Burroughs-idézetek tárháza, s a szereplők, ha kell, az író szemszögéből énekelnek magukról. Ez az „elidegenítés” sajátos játékot eredményez: a külső szem objektivitását vegyíti az érzelmi kitárulkozással, az elbeszélést a lírával. Szó szoros értelemben véve gyakorlatilag ki sem alakul a dráma, a zenés recitáció csupán néhány színházi effektussal bővül. A darab lényegében zenévé váló felolvasás. A tárgy itt is az identitás és a transzcendens boldogságkeresés, illetve az önmegvalósítás iszonyata. A William Lee (a szép hangú Trauma Flintstone) és a darab másik főhőse, Eugene Allerton (Shane Kramer) közt kibontakozó szerelem a társadalmi identitás többszörös gátjait jelképezi: a homoszexuális vágy felismerése és kiélés? korántsem akadálymentes, köztes ál- és látszatidentitások sokaságát eredményezi, s racionálisan feldolgozhatatlan. A mexikói és az amerikai miliő kontrasztja, illetve a hallucinációkban bővelkedő és a tudományosság látszatát keltő információk szembeszegülése elmossa a tisztánlátás esélyeit. A drogfüggő Lee és a Mary- vel flörtölő, bizonytalan identitásé Allerton egy vendéglőben a telepátiáról és a Yage nevű misztikus, kábító erejű növény hatóerejéről társalognak, mely a telepá- tiás érzékenység kifejlesztésében kivált hatékony. Állítólag az oroszok és az amerikaiak egyaránt kísérleteznek vele, mivel alkalmas az akaratátvitel elérésére, így a hatalom és az élvezet együttes forrása. A szerelmi mámor után az opera újabb központi témája a Yage felkutatása lesz: ám korántsem egy kábítószer előállítására alkalmas őserdei csodacseije kalandos botanikai felfedezését kell elképzelnünk; itt is, akárcsak a fenti operában a boldogság és a szeretett lénnyel való teljes azonosulás lehetetlensége a lényeg. Wold zenéje nemcsak arra alkalmas kiválóan, hogy megjelenítse a beatkorszak egyik kulcsművének világát, hanem arra is, hogy a kiválasztott regény hiányzó mondatait pótolja. Allerton öntörvényű figurája zeneileg is a ráción belül marad (a darabban ezt a sakkozás metaforája jelöli), Lee viszont drogfüggősége és alkoholizmusa miatt változatosabb karakterű. Kétségtelennek látszik, hogy az önmegismerés lehetetlen a másik nélkül, ám a vágy irracionalizmusa a másik teljes kisajátítását követeli. A két férfi nemcsak tükörképe egymásnak, hanem ellenpólusa is. A tematikailag nem, de zeneileg meglehetősen egymásba csúszó mellékszereplőket együttesen egyetlen énekesre bízta (Ken Berry): ennek nyilván takarékos- sági okai voltak. Wold a lemeztelenített identitások zeneszerzője, aki semlegesíteni tudta „a cselekvés és az álom között fennálló jóvátehetetlen ellentét lesújtó érzését.” (Erling Wold: A Little Girl Dreams of Taking Veil, MinMax Records, NewYork,2001,2CD; Erling Wold: Queer, Spooky Pooch, San Francisco, 2001,2CD). Erling Wold a zongoránál (Forrós: www.erlingwold.com) ( i í í I i i € m m
