Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-31 / 75. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2008. MÁRCIUS 31. www.ujszo.com Szeretett és utált könyvek toplistája Mit olvasnak szívesen az angol tinédzserek? LITT RA.HU A napokban jelent meg egy kutatás arról, hogy mik az angol tinédzserek legkedvesebb olvasmányai. A szülők nagy örömére, az első helyre került Heat című tinimagazin mellett a top tízbe bekerült Anne Frank naplója, Anthony Horowitz könyvei és CS Lewis, a Narnia krónikái szerzőjének könyve is. A Harry Potter a legkedveltebb és a legjobban utált könyvek közt is helyet kapott. A kutatás az idén januárban Gordon Brown miniszterelnök által elindított Olvasás Éve elnevezésű programsorozathoz kapcsolódik. A program igazgatója, Honor Wilson-Fletcher nagyon örült annak, hogy a lista ennyire sokszínű, és ami még tanulságosabb, hogy „ha ugyanezt a kérdést felnőtteknek tennénk fel, nem valószínű, hogy a válaszokban ezek a nevek elhangoznának, vagy ott lenne James Joyce, vagy akár Dosztojevszkij”. Természetesen a legjobban utált olvasmány a házi feladat lett, amelyet Shakespeare és minden száz oldalnál hosszabb könyv és a vékony sztárokról szóló magazincikkek követnek. A kutatásból az is kiderült, hogy a tinik 45 százalékát többször leszidták már a szülei, mert szerintük nem nekik való dolgokat olvastak. Wilson-Fletcher szerint „a szülőknek rá kellene jönniük, hogy nem szabad ennyire pejoratívan állniuk bizonyos szövegekhez, meg kell tanulniuk, hogy a minőségi olvasás ma már nemcsak könyveket jelent. A gyerekek számára a webes tartalmak sokkal természetesebbek, mint akár a könyvek, sokkal könnyebben jutnak hozzá minőségi online szövegekhez.” Természetesen különbség van a nemek között is: a fiúk nagy százaléka a számítógépes játékokról szeret olvasni, második helyen pedig dalszövegeket olvasnak; majdnem a harmaduk szerint az olvasmányaik segítenek abban, hogy még jobban értsenek hobbijaikhoz. A lányok 39 százaléka azért szeret olvasni, mert alkalmuk van így a kikapcsolódásra és a pihenésre. MOZIJEGY Az ismeretlen A történet egy korunkbeli olasz városban játszódik. „Az Ismeretlen”-! Irenának hívják. Évekkel ezelőtt Ukrajnából érkezett Olaszországba. Életére ma is rávetül a múlt árnyéka, miközben a helyét keresi a jelenben. A két idősík szoros összefonódásából apránként egy rejtélyes, feszültségekkel teli történet bontakozik ki. Ki is valójában Irena? A lány sok hozzá hasonló társával együtt menekült el Kelet-Európából. Miután túlélte a drámai és kegyetlen utazást, gátlástalan emberek könnyű prédája lett. Kimondhatatlan kegyetlenségekben és megaláztatásokban volt része, amelyeket nem tud kitörölni az emlékezetéből. Csak egyetlen szép emléke maradt: egy melankolikus, szívbemarko- ló, régi szerelem. Az előttünk álló Irena egy sápadt és rejtélyes, ugyanakkor még mindig nagyon vonzó nő. A tragikus események ellenére a személyisége nem változott meg gyökeresen. A látszólag alázatos külső mögött ott rejlik természetes büszkesége és lázadó énje. Egy lakótömb portásának a segítségét kéri ahhoz, hogy takarítói állást szerezzen magának az épületben. A lakása ablakából eltökélten figyeli a túloldali épületet. A lépcsőházat takarítja, de a valódi célja az, hogy közel kerüljön egy ott élő családhoz. Az aranyműves Adacher családban Valéria a feleség, Donato a félj, és Tea a kislányuk. Irena mindent elkövet, hogy munkát szerezzen magának a családnál. Még a gyilkosságtól sem riad vissza. Kitartásának köszönhetően sikerül a bizalmukba férkőzni, sőt mindannyian a hatása alá kerülnek. A kislány, Tea egyre jobban kötődik Irenához. Barátságuk akkor szilárdul meg, amikor a kislány komoly krízishelyzetbe kerül. Ez az érzékeny egyensúly azonban rövid életűnek bizonyul hősnőnk életében. Irenát egyre jobban gyötrik látomásai és rémálmai, sőt a múltból felbukkan egy rémisztő figura is, aki rálel új lakóhelyén. O Muffa, Irena elrablója és üldözője. A férfi megjelenésével Irena újabb brutalitás, rettegés és tragédia áldozatává válik. A férfi baljós árnya lassan fényt derít arra, hogy Irena miért is akar olyan megszállottan a család része lenni. Mint amikor egy sűrű köd lassacskán fölemelkedik, felszínre kerül egy sor feltételezett és tényleges igazság. La Sconosciuta / Neznáma. Olasz filmdráma, 2006. Rendező: Giuseppe Tomatore. Szereplők: Kseniya Rappoport (Irena), Michele Placido (Muffa), Claudia Gerini (Valeria Adacher), Pierfrancesco Favino (Donato Adacher), Margherita Buy (Irina ügyvédje), (port.hu) Muffa szerepében: Michele Placido (Képarchívum) Kisch minden akart lenni egy személyben: zsidó, cseh, német, kommunista, polgár, internacionalista 60 éve halt meg a száguldó riporter (Képarchívum) Ahányszor Prágába visz utam, mindig megállók egy pillanatra az Óvárosi tértől pár lépésnyire álló különös ház, „A két arany medvéhez” reneszánsz portája előtt, melynek falán hajdan a nagy múltú zsidó családból származó Kisch fivérek textilüzletének cégére lógott. GALO LUKÁCS TÍMEA Ma a cégér helyén emléktábla emlékeztet arra, hogy ebben a házban született az egyik Kisch testvér fiaként a prágai német irodalom egyik íróóriása és a publicisztika nagymestere, Egon Erwin Kisch. A „száguldó riporter” 1948. március 31-én halt meg szívrohamban szeretett szülővárosában, alig két évvel a mexikói önkéntes száműzetéséből való hazatérése után. Orvosai még tíz évet ígértek neki, feltéve, ha leszokik a dohányzásról, az italról és a nőkről. A láncdohányos, tetoválással és élettel teli Kischnek esze ágában sem volt megszívlelni ezt a tanácsot, mivelhogy „Égőnek” rajongó hölgykoszorúja és az alvilági lebujok éppúgy ihletői voltak prágai riportjainak, akárcsak törzsasztalának vendégei a Central kávéházban. Az asztaltársaság: Kafka, Brod, Werfel és Rilke a prágai német nyelvű irodalom legnagyobbjai, akik a cse- hektől gondosan elzárkózott prágai németség hivatalos köreitől és fényűző szalonjaitól távolmaradva inkább a kétnyelvű, haladó szellemű kávéházakban vitatták meg a legújabb történéseket és az irodalmi termést cseh honfitársaikkal karöltve. Egon Erwin Kisch ebből a bo- hémvüágból nőtte ki magát legendás sztárriporterré, prágai riportjai indították el a világhír felé is. A tit- kozatos, mesékkel és legendákkal teli régi és a századfordulós Prága különös kevercse kel életre riportjaiban, olyan fura vüág, amelyben a riporter szavaival élve „ami magától értetődő volt minden prágainak, azt hihetetlennek kellett tartania minden nem prágainak”. E hihetetlen, cseh, német és zsidó kultúrából összegyúrt világ minden titkát ismerte Kisch, vészjósló árnyoldalaival együtt. A multikulturális mozaik széttöredezése, a cseh és német oldalon egyaránt elhatalmasodó nacionalizmus és antiszemitizmus beszivárgott a város hétköznapjaiba, amit Kisch saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. Kisgyerekként pincéjük mélyén várta a gazdag németség és a zsidók elleni gyűlölethullám elcsi- tulását, melynek saját üzletük is áldozatul esett, később a Bohemia német napilap szerkesztőségében a fiatal újságíró megismerte az aranyszabályt: „Nincs cseh szó német fordítás nélkül! ” Kisch ismerte a város minden zugát, a Prager Tageblatt és a Bohemia napilapok helyi tudósítójaként, később oknyomozó riportereként legalább annyira volt bejáratos a város hivatalos intézményeibe, akárcsak a zsidó gettóba és a gyanús lebujokba. Az utóbbi vendégeivel még az 1904-es önkéntes katonaéve alatt ismerkedett össze, ugyanis a vidám katonaéletre készülő fiatal Kisch az év felét a fogdában töltötte számára mindaddig ismeretlen, izgalmas alakokkal, főként a csehek soraiból származó lecsúszott csavargókkal és a szabadság fanatikusaival. Ez a díszes társaság olyannyira elvarázsolta, hogy történeteiben is állandóan visszaköszönnek szeméfy szerint a régi ismerősök. A riporterkíváncsiság nemcsak a szenzációk után űzte őt, riportjainak titka abban rejlik, hogy megszabadította magát az aktualitás kényszerétől, a mindennapok szenzációit kereste: azt, ami szó szerint az utcán hevert. Inkognitóban gyakran riportjai főszereplőjeként hajléktalanszállókban rongyokba öltözve töltötte az éjszakát, Žatecban álnéven beállt a dohányszedők közé, a karácsonyt a városi börtönben töltötte, a városatyák tiltása ellenére bemászott a rabtemetőbe, vagy ellátogatott a rossz útra tévedt nők javítóintézetébe. Beolvadt, figyelt, vizsgálódott. Az eredmény: pazar sztorik, lebilincselő, novellaszerű elbeszélőmód, humor minden mennyiségben akár napi ügyekről, történelmi eseményekről, tájakról, kulturális vagy politikai témáról írt. Szenzációs ötleteit írótársai is csodálták. Márai Sándor is elismerően szólt róla: „Párizsban, a Café de Dome teraszán volt néhány irodalmi csoport, »asztal«. Az egyiknél én is ott ültem, egy kitűnő prágai újságíró, Egon Erwin Kisch vitte a szót. A Prager Tageblatt munkatársa volt, oda engem is ő ajánlott be akkoriban. Az asztalnál különféle unaloműző társasjátékot űztek. Egyik napon Kisch azt mondta, hogy rosszul megy a lapnak, ki kell találni egy jó headlinet, ami fellendíti. . .persze ő nyerte meg.” Már életében kultusz övezte személyét, melyet ő tudatosan épített fel és gondosan ápolt. Bécs, Prága, Berlin igazi „celebként” ünnepelte. Legendás hírnevét a háború után világszenzációt keltő, tényfeltáró riportsorozatának köszönheti, melyet Alfred Redl osztrák ezredes, a prágai hadtest vezérkari főnökének kémügyéről írt. ,A száguldó riporter” 1925-ben megjelent ri- portkötetetének címe is jó marketingfogásnak bizonyult, Kisch szinonimája lett azok számára is, akik egy sort sem olvastak tőle. Bejárta a fél világot, mindig és mindenhol riporter maradt. Járt Kínában, Afrikában, Amerikában, a Szovjetunióban, Ausztráliában, hosszabb ideig élt Berlinben, Párizsban, katonaként pár hónapot Gyulán is töltött. Az 1. világháborúban megsebesült, háborús élményei hatására vált pacifistává és a baloldali eszmék harcos követőjévé. A berlini-Reichstag felgyújtásának másnapján, 1933 februárjában a nácik elfogták, könyveit nyilvánosan elégették, de csehszlovák közbenjárással kiszabadult. A 2. világháború kitörése után Mexikóba emigrált bécsi feleségével, ahonnan csak 1946-ban tért haza. Kisch minden akart lenni egy személyben: zsidó, cseh, német, kommunista, polgár, internacionalista, magát egyszerűen világpolgárnak nevezte. Ezeket szerette volna kibékíteni és összekötni egymással, akárcsak szülővárosá- naknemzeteit. Sajnos egy egész évszázad sem volt elég azóta, hogy az előítéletektől mentes multikultura- litás együttélés ne csak eszmékben, hanem a mindennapokban is megvalósuljon. OTTHONUNK A NYELV _ Az új közoktatási törvénytervezet nyelvpolitikai vonatkozásairól (2) SZABÓM1HÁLY GIZELLA A tervek szerint április elsején kezdi első olvasatban tárgyalni a szlovák parlament az új közoktatási törvény tervezetét. Az előző cikkben összefoglaltam, müyen különbségek mutatkoznak a jelenlegijogszabályoknak és a mostani tervezetnek a kisebbségi oktatásra vonatkozó rendelkezései között: 1. az új tervezetben nem szerepelnek név szerint a szlovákiai kisebbségek; 2. pontosítja viszont a tervezet a kisebbségi anyanyelv intézményes tanulásának formáit; 3. a kisebbségi nyelv elsajátításának a joga a második helyre szorul, a tervezet elsőként az államnyelv (a szlovák) elsajátításának a jogát említi. Az MKP a tervezetet kisebbségi szempontból diszkriminatívnak tartja. Ezt az oktatási miniszter elutasítja, azzal érvelve, hogy a „törvény valóban A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának keretében készült” (az idézet a Sme napilapban megjelent összeállításból származik). A mondatot valószínűleg úgy kell értelmezni, hogy a tervezet összhangban van a Charta vállalt rendelkezéseivel. Vizsgáljuk meg ezt most közelebbről! A Charta szakértői bizottsága az oktatással kapcsolatban több esetben is megállapította, hogy a belső jogszabályok és a gyakorlat nincsenek összhangban a Szlovákia által vállalt rendelkezésekkel. így elsősorban a jelenlegi oktatási (1984. évi 29.) törvény nem garantálja a romák anyanyelvi oktatási jogait (a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény végrehajtása kapcsán ugyanez a bírálat fogalmazódott meg), a ruszin nyelv oktatása pedig sehol sem éri el a Chartában vállalt szintet. Az új közoktatási törvény tervezete úgy reagál erre a problémára, hogy egyrészt általában beszél a kisebbségek anyanyelvi oktatási jogairól, másrészt szintén általánosságban állapítja meg, hogy a kisebbségek anyanyelvű vagy anyanyelvi oktatásban részesülhetnek, azaz anyanyelvűk lehet egyben a tanítási nyelv, vagy csak egyes tantárgyak oktatási nyelve. A Charta - és a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény - szempontjából azonban már problémás az, hogy a tervezetben nagyobb hangsúlyt kap az államnyelv elsajátításának a joga, mint az anyanyelvé. Kétségtelen, hogy a többségi, a hivatalos nyelv valamilyen szintű elsajátítása az integrálódás egyik (de nem kizárólagos) feltétele, s a nemzetközi dokumentumok is megemlítik, ám alapvetőnek az anyanyelv elsajátításának a jogát tartják. A többségi nyelvnek a kisebbségi anyanyelv elé való helyezése valójában a kormányokon átívelő szlovák kisebbségi nyelvpolitika egyik alapköve, amelyet így fogalmazhatunk meg: Szlovákiában a nyilvános színterek nyelve alapvetően a többségi nemzet nyelve mint államnyelv, emellett a kisebbségek bizonyos színtereken és korlátozottan az anyanyelvűket is használhatják - lásd az államnyelvtörvényt. Mind a Keretegyezmény, mind a Charta végrehajtását ellenőrző szakértői bizottság azt a véleményét fogalmazta meg, hogy az államnyelvtörvénynek egyes, a szlovák nyelvet előíró rendelkezései elbátortalanítják a kisebbségieket, és abban az irányban hatnak, hogy azok anyanyelvűk helyett a többségi nyelv használatát preferálják. Ehhez azt tehetjük hozzá: köztudott, hogy egy nyelv addig marad fenn, amíg azt beszélik, ezért a többségi és a kisebbségi nyelv aszimmetrikus használatának ösztönzése valójában a nyelvi asszimilációt szolgálja. Az új közoktatási törvény tervezete a kisebbségi oktatási jogokkal a most hatályban levő törvényhez hasonlóan felületesen és elnagyoltan foglalkozik. Az 1984. évi 29. számú törvénynek erre a hiányosságára a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény szakértői bizottsága is felhívta a figyelmet. (Folytatjuk.)
