Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-08 / 58. szám, szombat
1.11,1 IJlilllllllllllllll.nl ILII LU 11IIII Illlll IJ IUI I JUJU II A 12 Szalon ÚJ SZÓ 2008. AAÄRCIUS 8. www.ujszo.com „A tartomány abban a pillanatban elveszett a szerbek számára, amikor tankokkal és helikopterekkel indultak az albán falvak ellen" - mondja Andrej Bán Áldozatokból bűnösök, bűnösökből áldozatok Bár Koszovónak 2008. február 17-e után új, „eurokonform" kék zászlaja van, az albán nemzeti lobogó vélhetően még sokáig a függetlenség jelképe marad Andrej Bán szlovák újságíró, fotográfus, a balkáni ügyek szakértője. Az elmúlt években több mint negyvenszer járt Koszovóban. A nemrégiben függetlenné lett egykori dél-szerbiai tartomány múltjáról, jelenéről és jövőjéről kérdeztük őt. LECZO ZOLTÁN Mikor járt először Koszovóban? Az első koszovói utamra kilenc évvel ezelőtt indultam el. A koszovói-macedón határra Ján Šibík kollégámmal épp akkor érkeztünk, amikor a NATO elkezdte bombázni Jugoszláviát. A Milosevics vezette országba való beutazáshoz a külföldi újságírók vagy a jótékonysági szervezetek aktivistái nem kaphattak vízumot. Koszovóba lehetetlen volt bejutni. Ekkorra már az utolsó, az emberi jogok betartását felügyelő külföldi megfigyelők is elhagyták a tartományt. A szerb hadsereg és a rendőrség már hónapok óta üldözte, zaklatta az albán civil lakosságot azzal az indokkal, hogy a terroristák, azaz a Koszovói Felszaba- dítási Hadsereg (UCK) tagjai ellen folytatnak harcot. A 90-es évek elején alakult UCK tagjai a szerbek szerint terroristák, az albánok szerint pedig nemzeti hősök voltak. Mindenki fogadja el azt a meghatározást, amely közelebb áll a meggyőződéséhez. Én azt hiszem, mindkét definíciónak van valamilyen igazságtartalma. Az UCK-har- cosok 1997-ben szerb rendőrőrsök ellen intéztek támadásokat, és eközben rendőröket gyilkoltak meg. A fegyveres erők az ellenük folytatott harc során azonban nemcsak terroristákat öltek meg, hanem az albán falvak civü lakosait is lemészárolták. Ezt egyébként bizonyos „szakértők” manapság kétségbe vonják, ám tény, hogy a hatóságok már kilenc hónappal a bombázások megkezdése előtt 300 ezer embert üldöztek el koszovói otthonából. 1999 márciusában személyesen is találkozott a háború elől menekülő civilekkel? A macedón határon, ahol a kollégámmal várakoztunk, néhány nappal a bombázások megkezdése után jelentek meg az első menekültek. Autókon, traktorokon jöttek, amiket gyakran gyerekek vagy aggastyánok vezettek. Feltűnt nekem, hogy sok családból hiányoznak a férfiak. A menekültek később elmondták, hogy a férfiakat a szer- bek elfogták és lemészárolták. Az albánok iratait és pénzét a szerb hatóságok elvették. Milosevicsnek az volt a célja, hogy rövid időn belül kétmillió embert üldöz el Koszovóból a környező országokba, és ezzel a konfliktust az egész Balkánra kiteijeszti. A menekültáradat a határon napról napra nőtt. Időközben néhány újságíró megpróbált bejutni Koszovóba, ám őket elfogták és összeverték a szerbek, örülhettek, ha élve megúszták az egészet. Ezután Albániába mentünk, Kukes mellett ott is hatalmas menekülttábort találtunk. Soha nem felejtem el azt, ahogy az égjük kis- hatámál a menekültek végeláthatatlan sora kígyózik, és az emberek csak egyre jönnek és jönnek. Az albán határőr, aki semmiféle iratokat nem kért az emberektől, elmondta, hogy egyetlen éjszaka alatt, csak ennél az átkelőnél harmincezren lépték át a határt. A menekültek által mesélt szörnyű történeteket először nem is akartuk elhinni, s mivel az információk igazságtartalmát nem tudtuk ellenőrizni, pár nap múlva visszautaztunk Prágába. Néhány héten belül visszatért a térségbe. A bombázások 78 napig tartottak. Május végén már tudni lehetett, hogy Milosevics kapitulálni fog. Júniusban aztán ez be is következett, a szerb hadsereg elhagyta Koszovói, és a tartományba bevonultak a NATO csapatai. Mi, a kollégámmal gyakorlatilag ezekkel egy időben értünk Koszovóba. Milyen kép fogadta Önöket? Egy felégetett vidékre érkeztünk, ahol még mindenütt hullaszag terjengett. Égő házakat láttunk, ám hamar kiderült, hogy ezek a szer- bek házai, amelyeket a hazatérő albánok bosszúból gyújtottak fel. így lettek az áldozatokból egyszerre bűnösök, a bűnösökből pedig áldozatok - ez az időről időre megismétlődő jelenség nagyon jellemző Koszovóra. Szörnyű volt látni Peje porig égett központját, amelyben három őrült albán öregasszonyon kívül egyetlen élő embert sem találtunk. Kiderült, hogy a férfiakat a szerbek ölték meg, az asszonyokat és a gyerekeket pedig úrnak indították a kétezer méteres, hatalmas hegyek felé, Montenegró irányába. Koszovske Pole mellett épp egy férfit temettek, aki egy út mellé dobott bőrkabátot akart felvenni, ám a ruhadarab alatt akna volt, amely felrobbant és széttépte őt. Egy erdei táborban is jártam, ahol a rejtőzködőket a gyermeksírás árulta el. A szerbek két férfit a szeretteik szeme láttára lőttek le, kettőnek késsel vágták át a torkát, és az életben maradóknak megtiltották, hogy eltemessék őket. Az egyik cseh kollégám lefotózta annak a két külföldi riporternek a holttestét is, akiket a kivonuló szerb csapatok öltek meg. Káosz volt az egész országban. Akkor a szerb civüek menekültek, és a hazatérő albánok gyújtogattak. Miért tért vissza ezután újra és újra a tartományba? Mi szólította Koszovóba? A koszovói történésekről írni kezdetben elvégzendő újságírói feladat volt számomra. A helyzet akkor változott meg, amikor néhány barátommal együtt eldöntöttük, hogy segíteni próbálunk a tartomány lakosainak, és humanitárius szervezetet hoztunk létre, Človek v ohrození néven. Amikor először tértem haza Koszovóból, azt tapasztaltam, hogy Szlovákiában mindenki arról beszél, micsoda szörnyűség, hogy a NATO Jugoszláviát bombázza, hogy mennyire szenvednek a szerbek. Talán ketten-hárman lehettünk a hazai újságírók között, akik Koszovóban jártunk, és a saját szemünkkel láttuk az ottani emberek szenvedéseit. Kezdetben azonban mi sem tudtuk, hogyan segítsünk. Az első akciónk az volt, hogy telefonkártyákat gyűjtöttünk azoknak a koszovóiaknak, akik a bősi menekülttáborban voltak. Hogy ezek az emberek legalább életjelt adhassanak magukról, hogy valamiképp kapcsolatba léphessenek a hozzátartozóikkal. Éreztük viszont, hogy ez a fajta segítség kevés. Később tudomást szereztem arról, hogy a Peje melletti Glavi- csica községben, melyben a háborút megelőzően együtt éltek a szerbek és az albánok, van egy iskola, melyet fel kellene újítani. Szlovákiában 1999 nyarán gyűjteni kezdtünk ennek a rekonstrukciójára. Ezután már általában azért utaztam Koszovóba, hogy a támogatás menetét felügyeljem. Az ezt követő egy-két évben elsősorban nem mint riporter, hanem a segélyszervezet aktivistájaként mentem a tartományba. Glavicsica iskolája szerb vagy albán? A háború előtt két tannyelvű volt, ám később a szerbek nem tértek ide vissza, ekkor már csak albán gyerekek tanultak itt. Mellesleg a mi projektünk volt az egyetlen szlovák kezdeményezés Koszovóban, így ehhez az akkori kormánytól is támogatást kértünk. A kérésünket elutasították, mondván, csak mul- tietnikus tervezeteket támogathatnak. Kérdeztem is Eduard Kukán külügyminisztertől, hogy Koszovó ötszáz iskolája közül szerinte hány multietnikus? Persze, egyről sem tudott, mert üyenek nem léteztek. Akkoriban a két nemzet között olyan nagy volt a gyűlölet, hogy egyszerűen nem lehetett arra kényszeríteni a szerbeket és az albánokat, hogy közös iskolába járassák a gyerekeiket. A kormánytól tehát egy fillér támogatást sem kaptunk, de a polgárok és a különböző vállalatok segítettek nekünk. Végül hárommillió korona költséggel sikerült felújítanunk az iskolát, amely a mai napig működik. Amikor utoljára jártam ott, 240 gyerek tanult benne. Nagy elégtétel számomra, hogy elértük a célunkat, másrészt kissé csalódott is vagyok. Mi az oka csalódottságának? Az ottani emberek egy idő után természetesnek vették, hogy külföldről kapnak segítséget. Rengeteg humanitárius szervezet dolgozott az országban, és mindegyik segíteni akart. A koszovóiak egy idő után pedig elkezdtek válogatni a felajánlások között. Mindenki tiszteletet érdemel, aki az elesetteken segíteni próbál, ám Koszovóban több helyen azt láttam, hogy a külföldi szervezetek nehezen értelmezhető „segítséget” is nyújtottak a helyieknek. Gondolok itt a plemetinai cigánytábor mellé épített bérházakra, amelyekben senki sem lakik, vagy a drsníki lakóházakra, amelyek közelében se munkalehetőség, se bolt, se iskola nincs. Ha egy területnek csupán izoláltan nyújtanak segítséget, annak sosincs nagy értelme. Drsník jó példa erre. Ott külföldi pénzből házakat építettek a háború után hazatért szerb családoknak. Ma ezek az emberek jóformán ki sem lépnek a házaikból, mert félnek az albánoktól, nincs munkájuk, nem mernek kimenni a saját földjeikre dolgozni. Azt pedig egyetlen emberjogi szervezet sem tudjaszámukra biztosítani, hogy aktívan bekapcsolódjanak a körülöttük zajló életbe. Az szép dolog, hogy az ÉNSZ valamelyik dokumentumának megfelelő rovatába bekerült, hogy a segítségnek köszönhetően ennyi és ennyivel több szerb tért haza a szülőföldjére, ám az már más kérdés, hogy ott majd mihez kezdenek az emberek az életükkel. Drsníkben egy felnőtt 40 euró segélyt kap havonta, nem csinál semmit érte, otthon ül, pedig képes volna dolgozni. Nyilván biztató példákat is láthatunk Koszovóban. Hogyne, például Osojanében más a helyzet. Ott 320 szerb él, a falunak iskolája, boltjai, kocsmái vannak, a lakosok a környező földjeiken dolgoznak, és kereskednek egymással. Ha elég nagy egy közösség, akkor annak tagjai már képesek gondoskodni magukról. Az átélt szörnyűségek ellenére miért vállalták a szerbek, hogy hazatérnek Koszovóba? Az, hogy az elüldözött szerbek visszatérhessenek az otthonaikba, az ENSZ és a többi nemzetközi szervezet elvárásai közé tartozott. Kezdetben ezek az emberek féltek hazatérni, és tény, hogy okuk is volt erre, hisz gyakran érték támadások a kisebbséget az albán többség részéről. A szerb közösségeket a külföldi békefenntartóknak kellett őrizniük. Szerbiában egyébként a 90-es évek végén 720 ezer menekült volt, ezek egy része időközben az ország más területem talált otthonra, tehát sokan nem is akarnak visszatérni eredeti lakóhelyükre. Mi változott meg az elmúlt években Koszovóban? Rengeteg változás történt. Elsősorban változott a hazatérő szerbek helyzete. Évről évre csökken az ellenük irányuló autoritások száma. Az elmúlt néhány hónapban semmiféle támadás nem érte őket. Ez azért lehet, mert szerintem a Hasún Tari vezette új koszovói kormány elég egyértelmű jelzéseket kapott az USA-tól és más nyugateurópai országoktól azzal kapcsolatban, hogy ha megismétlődnek 2004 márciusáéhoz hasonló támadások, akkor a koszovóiak elbúcsúzhatnak az önállóság gondolatától, ha még a saját kisebbségeik biztonságát sem tudják garantálni. (2004-ben két albán gyerek az Ibarba fulladt, s ezért a helyiek a szerbeket tették felelőssé. A zavargások során 19 ember halt meg - a szerk. megj.) Taci képes féken tartani az egykori albán nemzeti harcosokat, hisz mint volt UCK-pa- rancsnoknak nagy tekintélye van. Koszovóban évente két-három olyan attrocitás történik, amelynek halálos áldozatai vannak. Az elmúlt tíz évben azonban folyamatosan javult a helyzet. Ha valaki ma arról beszél, hogy Koszovóban etnikai feszültség érezhető, és hogy őrizni kell az ottani kisebbségeket, az csak azt szajkózza, ami a térségre 2000 táján volt érvényes. Ön is látta, hogy például Osojane mellett spanyol katonai tábor van. Ám a fegyveresek manapság az utakat már nem ellenőrzik huszonnégy órán át, ahogy évekkel ezelőtt. Ma az albánok szabadon mehetnek a
