Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-08 / 58. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. AAÁRC1US 8. Szalon 13 szerb falvakba, és a lakosok üzletel­hetnek egymással. Azt az autó­buszt, amely hetente kétszer közle­kedik a falu és Mitrovica között, ma már nem kísérik páncélozott jár­művek. Aki tehát azt állítja, hogy a tartományban nem javult a hely­zet, az nem mond igazat. Eszerint csak idő kérdése, hogy a szerbek mindenütt be­kapcsolódjanak a tartomány mindennapi életébe? Ez attól függ, hogy mely terüle­tekről beszélünk. A legnehezebb azoknak a szerbeknek a helyzete, akik elszigetelt, kicsiny falvakban élnek. Az Ahtisaari-terv egyik ele­me volt, hogy jöjjön létre hat szerb önrendelkezéssel bíró terület, ame­lyeknek önálló bírósága, rendőrsé­ge, iskola- és egészségügyi rendsze­re lenne. A tervvel a koszovóiak és a szerbek is egyetértettek, ám ez csak azoknak a szerbeknek a hely­zetét oldotta volna meg, akik az említett hat régióban élnek. A 120 tagú koszovói parlamentben húsz hely törvényüeg a nemzetiségek képviselőinek van fenntartva, eb­ből tíz a szerbeknek. Sajnos, mivel Belgrad mindig arra szólítja fel a szerbeket, hogy ne vegyenek részt az ottani választásokon, ez a tíz hely évek óta betöltetlen. Mi a helyzet Koszovó gazdasá­gával? A tartomány gazdasága jelenleg romokban hever. Az éves költség- vetés mindössze 700 millió euró, ami egy kétmilliós ország esetében nevetségesen kevés. A bevételek 90 százaléka a vámokból származik. Az országban gyakorlatilag semmi sem működik. Az egykori állami cégek többsége azért nem, mert ezek a függedenség kikiáltásáig jo­gilag a szerb állam tulajdonában voltak, s ez a helyzet blokkolta te­vékenységüket. A függedenség ki­kiáltása már csak ezért is fontos lé­pés volt, mert így ezekben a vállala­tokban a termelést újra meg lehet­ne indítani. Az más kérdés, hogy Koszovó lakosai hosszú időn ke­resztül nem fizettek adót sem. Miu­tán 1989-ben Milosevics megszün­tette a térség autonómiáját, az otta­ni albánok megteremtették a saját illegális államukat. Ebben az idő­ben 250 ezer gyermek garázsok­ban kialakított iskolákban tanult, a pedagógusok pedig egyeden dinár fizetést sem kaptak a szerb állam­tól. Őket a félmillió emigrációban élő albán jövedelmének a 3 száza­lékából fizették, amelyet támoga­tásként hazaküldtek. Értelemsze­rűen a koszovói albánok már akkor sem adóztak a jövedelmük után. Ha a tartomány gazdasága ro­mokban, akkor hogyan lehetsé­ges, hogy szinte az egész ország­ban mindenki építkezik? Honnan van erre a lakosoknak pénzük? Ez nagyon jó kérdés, ám tartok tőle, hogy a pontos választ senki sem tudja megadni. Én három dol­got tartok elképzelhetőnek. Elő­ször is, szülte minden koszovói al­bánnak van olyan hozzátartozója, aki külföldön dolgozik. Vélhetően 1. Katonasírok Koszovóban szin­te minden út mentén láthatók 2. Vér, de bárányoké. A tavaszi Ederlezi ünnep alkalmából ezré­vel ölik le a bárányokat Babaj i Bokesen. Az albán rituálé során egy szent ház falára fröcskölik a vért... 3 3. Lázár Cár Gárdájának tagjai a múlt évben a szerbiai Krusevác- ban tettek esküt arra, hogy ha kell, fegyverrel foglalják vissza a tartományt A prizreni ortodox szerb templomot néhány évvel ezelőtt még fegyveres német katonák őrizték. A hivatalos szervek mostanában már a tatarozását is elrendelték „Ha valamelyik szlovák politikus kimondaná, hogy a koszovói albánok a Milosevics-féle politika áldozatai, nem pedig drogdílerek, akkor ezzel azonnal választókat veszítene" (Leczo Zoltán felvételei) ők jelenleg is támogatják az otthon maradt családtagjaikat. Másodszor tény, hogy a háborún sokan meg­gazdagodtak. Tagadhatadan, hogy főleg a háború utáni években a tar­tományban virágzott a kábítószer­kereskedelem és a prostitúció. Er­ről rengeteg mítosz és legenda ke­ring, de szerintem az utóbbi évek­ben mindkét dolgot sikerült, főleg az ENSZ jelenlétének köszönhető­en visszaszorítani. Koszovó határai a mai napig sincsenek annyira biz­tosítva, hogy rajtuk keresztül ne folyhasson csempészet. Prizren mellett gyakorlatilag az ottani KFOR-erők tudtával és jóváhagyá­sával működik egy Big Brother ne­vezetű üzlet, melyben számítógé­pes programoktól „márkás” ruha­neműig minden kapható - az ere­deti árának a tizedéért. Koszovó je­lenleg egy olyan piactérre hasonlít, melyen még nem tisztázottak az üzlet szabályai. Koszovó függedenségét 2008. február 17-én hirdették ki. Évek­kel ezelőtt viszont a helyiek már úgy nyilatkoztak, hogy a tarto­mány rég elveszett a szerbek szá­mára, csak nincs olyan szerb po­litikus, aki ezt ki merné monda­ni. Mikor vesztették el Koszovót a szerbek? Koszovó szerintem abban a pilla­natban végérvényesen elveszett számukra, amikor az egyébként jo­gos dühükben, az UCK-sok ellen in­dított harcuk során elkezdték a ci- vü lakosság likvidálását, és tankok­kal meg helikopterekkel indultak az albán falvak ellen. Ezt nemcsak én mondom, hanem Artemije raska-prizreni püspök is. A koszo­vói szerbek fő egyházi vezetője 1998-ban nyüatkozott így, amikor a szkanderaji vérengzés során a Jashari család tagjai közül 58 em­bert irtottak ki a szerb fegyveresek. Február 17-én Pristinában egy új európai állam született. Mi­lyen érzés volt jelen lenni ennél a történelmi pillanatnál? Helyenként meghatottságot ér­zett az ember, ám a nap eseményei leginkább arra emlékeztettek, ami­kor a naganói olimpiáról hazatér­tek a győztes cseh hokisták. A pristinai függedenség kinyilvánítá­sa kissé giccsesre sikeredett. Koszo­vó függedenségének egyoldalú ki­kiáltása nem az elképzelhető leg­jobb, hanem a legkevésbé rossz megoldása volt a helyzetnek. A tar­tomány még hosszú ideig nem lesz ténylegesen önálló, hanem az Eu­rópai Unió protektorátusaként fog működni. Koszovó tulajdonképpen most a Belgrádtól való függedensé­gét kiáltotta ki. Annak viszont örü­lök, hogy eddig ez az egész halálos áldozatok nélkül történt. Komolyabb zavargások ezután sem várhatók? Ezt senki sem tudja megjósolni. A szerbek még sokáig nem fognak megbarátkozni Koszovó elveszté­sének a gondolatával. Mitrovicá- ban hosszú hetekig, hónapokig tüntetnek majd. Szerb tartalékosok esetieg megpróbálnak bejutni a tartományba, ám azt jól tudják, hogy ha az egész szerb hadsereget mozgósítanák is, akkor sincs ahhoz elegendő katonai erejük, hogy visz- szafoglalják a tartományt, mert ott jelenleg 16-17 ezer NATO-katona állomásozik. Valószínűnek tartom azonban, hogy a távolabbi jövőben a szerbek lakta észak-koszovói rész elszakad az országtól, és kérni fog­ja a Szerbiához való csatolását. Szerbiában milyen mostanság a közhangulat? A médiában természetesen ve­zető helyen foglalkoznak a függet­lenséggel, ám az emberek egy ki­csit már belefáradtak az egészbe. A szerb elnökválasztás során hallot­tam olyan véleményeket, hogy Szerbia számára is üdvös lenne, ha végre megoldódna Koszovó hely­zete. Keveset hallani viszont arról, hogy Szerbia a vüág negyedik leg- elöregedettebb állama. Az átiag- életkor 40,2 év, míg Koszovóban a lakosság 65 százaléka 30 évnél fia­talabb. Ha a tartomány Szerbia ré­sze maradt volna, akkor 20-30 év múlva a lakosság harmada, talán fele lenne albán nemzetiségű, s ak­kor akár országos szinten is meg­határozó politikai erőt képvisel­hettek volna. Sokan úgy vélekednek, Koszo­vó függedenségének a kikiáltása nem volt helyes döntés. Milyen más, reális megoldása volna az ott kialakult helyzetnek? Nem tudok ilyenről. Koszovóba még most is hetente érkeznek a kék kamionok Szerbiából, melyek a tö­megsírokból hozzák haza a háború áldozatait, 2000 embert még min­dig eltűntként tartanak nyüván. Szülte minden albán családnak vannak háborús halottjai. Őket ki­lenc évvel a történtek után nehéz volna arra kényszeríteni, hogy a szerbekkel közös államban éljenek. Főleg hogy eddig a szerbek még csak bocsánatot sem kértek az al­bánoktól az ellenük elkövetett bű­nökért. Borisz Tadics Boszniában ezt már megtette, és ez a horvátok- kal kapcsolatban is megtörtént. Koszovó jelenlegi helyzete mely térségekkel hasonlítható össze a világban? Sem Baszkföldön, sem Románi­ában, sem a Vajdaságban, sem Szlovákiában nem hasonlítható össze a többségi nemzet és a ki­sebbség viszonya azzal, ami az ot­tani szerbek és albánok között tör­tént. Talán Kurdisztánban vagy Csecsenföldön zajlottak hasonlóan tragikus események. Mit szól ahhoz, hogy egyesek a szlovákiai magyarok helyzetét a koszovói albánokéval vetik ösz- sze? Ezek a viszonyok egymással összehasonlíthatadanok. Milose­vics a saját kisebbsége ellen indított háborút. Szlovákiában a múltban senki sem tett vagy tervezett olyas­mit, amit az ottani hadsereg és a rendőrség művelt a civil lakosság­gal. Ezért nálunk tudtommal sem­milyen magyar felszabadítási had­sereg nem jött létre, amely ellen harcolnia kellene az államnak. Miért olyan fontos kérdés Szlovákia számára, hogy ne is­merje el Koszovó függedensé­gét? Biztos vagyok abban, hogy ez belpolitikai kérdés. A politikai pár­tok nem Koszovó ügyével foglal­koznak elsősorban, hanem a téma kapcsán új választókat akarnak szerezni. Ha valaki kimondaná, hogy a koszovói albánok a Milo­sevics-féle politika áldozatai, nem pedig drogdüerek, akkor ezzel azonnal választókat veszítene. Az egyszerű szlovák választó- polgár számára Koszovó ügye ennyire központi kérdés? Koszovó a szerb mitológia böl­csője. Itt nem a történelmi tények­ről van szó, hanem mítoszokról, melyek erősebbek a tényéknél. A szlovákok számára, akiknek a mí­toszaik szintén fontosak, rokon­szenves ez a legendákon alapuló történelemszemlélet. A politikusok pedig sikeresen ültették el azt a gondolatot a választóik fejében, hogy Koszovó ügye a szlovákok problémája. Mellesleg nem tudok egy olyan európai nemzetről sem, amely olyan intenzíven foglalkoz­na Koszovóval, mint Szlovákia. An­nak ellenére, hogy az emberek lé­nyegében nem is tudják, hogy mi­ről van szó. Mi a történelmünk so­rán mindig a szerbek oldalán áll­tunk. Čaplovič nemrégiben kijelen­tette, hogy Koszovó nem Koszovó, hanem Drogovó. Erre senki sem re­agált érdemben, pedig fölháborító megnyüvánulás volt. Itt tetten ér­hetők azok a beidegződések, me­lyek szerint az albán bűnöző, míg a szerb vagy áldozat, vagy hős. Mint­ha ezzel a hozzáállással a saját mí­toszainkat élnénk újra. Másként néznek Önre az albá­nok vagy a szerbek, amikor meg­tudják, hogy egy olyan országból jön, amely ellenzi Koszovó füg­gedenségét? A szerbek másként. Jarinjában, ahol a határátkelőt felgyújtották, hallottam, amint Robert Fico ép­pen bejelenti, hogy Szlovákia talán sohasem ismeri el Koszovó függet­lenségét. A háziak széles vigyorral töltögették a poharainkba a rakiát azzal, hogy itt vannak a szlovák testvéreink közöttünk. Az albánok viszont mostanság sem tudják, hogy mi is az az önálló Szlovákia. Számukra csak Csehszlovákia léte­zik. A tájékozottabbak is csak any- nyit tudnak, hogy mi a csehektől milyen kulturáltan és békés körül­mények között váltunk el. Nairn Breznica, a koszovói Ra­dio K igazgatója mondta nekem egyszer, hogy a nemzetközi rendőri erők holnap hazamehet­nének Koszovóból, ám a NATO- seregeknek örökre ott kellene maradniuk. Mi a véleménye er­ről a kijelentésről? Koszovó az elkövetkező hóna­pokban az ENSZ irányítása alól át­kerül az EU üányítása alá. És az EU-nak legalább az elkövetkező tíz évben jelen kell még lennie a tarto­mányban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom