Új Szó, 2008. március (61. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-01 / 52. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. MÁRCIUS 1. Szalon 13 CD A SZALONBAN 1 DVD A SZALONBAN A hó és a tükör meséje CSEHY ZOLTÁN SAXOS American Opera Classics 1^^ SAMUEL BARBER Vanessa Chickcring • Matthews * Dry • Bau wens • Conrad • Lima National Symphony Orchestra of l krainc • Capella Dumka Gil Rose Megállítható-e az idő, illetve valósággá változtatható-e az álom vagy az emlék, ha végeredményben minden rezdülés úgyis énünk belső időszámlálásának függvénye? Reinkamálódhat-e sérülések nélkül a múlt, folytatható-e egy történet pontosan ugyanott, ahol évtizedekkel korábban abbamaradt? Többek közt ezekkel a kérdésekkel szembesít Barber Vanessa című operája. Samuel Barber - érzelmes, melodikus, végeredményben neo- romantikus stílusának köszönhetően - egyike minden idők legismertebb amerikai zeneszerzőinek. Már hétévesen komponált, kilencéves korában ír szakácsuk librettójára hozzálátott egy opera megírásához. Kiváló baritonja volt, eredetileg operaénekesnek készült. 1932-ben Bécsben tanult éneklést, s ekkor már jeles dalszerzőnek számított. Dover Beach (1931) című, Matthew Arnold szövegére üt dalát Vaughan Wilhams is magasztalta. Még a Curtis Institute diákjaként került kapcsolatba barátjával, Gian Carlo Me- nottival, áld több művéhez hozzá is járult, például egy alig tízperces miniopera (A Hand of Bridge) és a Vanessa című háromfelvonásos szövegkönyvét is ő írta. Barber Adagiofor strings (1938) című melodikus, szemlélődő, melankolikus alkotása igazi közönségdarabbá vált, sőt szertartások kísérőzenéjeként is elhíresült: ez szólt például Einstein, Roosevelt és Kennedy temetésén. A darab súlyát jelzi az is, hogy az amerikai zenére (finoman fogalmazva) kevéssé fogékony Toscanini 1938-ban elvezényelte. Ez a remekmű önmagában is jól szemlélteti Barber zeneesztétikai megfontolásait: nem óhajt avantgárd kísérletekbe bonyolódni, nem igényel nagyobb intellektuális odafigyelést a befogadáskor, zenéje könnyű, légies, akár egy roppant épületbe illeszkedő pazar árkád, a téma fokozatosan és részletekbe menően kitárulkozik, a zeneszerző kátartikus kiélezett- ségre törekszik. Vokális alkotásai között kiemelkedő helyen áll a Knoxwill, Summer of 1915 című, James Agee elbeszélésére 1947-ben komponált remekmű, mely az amerikai dél zenei-lelki topográfiáját és a gyermekkori emlékek foszlányegyütteseit ötvözte érzékeny lírává. Későn beért operaszerzőként jól kamatoztatta a hangszerelésben és a vokális művekben elért eredményeit. A Vanessa igazi sikerdarabnak számít az amerikai repertoárban, noha az első európai, a salzburgi bemutató csak mérsékelt szakmai sikert produkált. Ez azért is szokatlan, mivel Barber zenéje egyértelműen az európai hagyományokra, kivált a posztstraussi és a verista modellek ötvözetére épít, bár kétségtelen, hogy igencsak keveset kamatoztat kora legmerészebb törekvéseinek eredményeiből. A mű hangulatának különösségét az adja, hogy a tragikum a sokféleképpen kifejezett keserűségben oldódik fel, illetve hogy eredményesen fürkészi az idő és az emlékezés kapcsolatrendszerét egy zárt közegen belül: az emberi idő képes kozmikussá válni, s az egykori élmény reinkarnálódhat ugyan, de nagy árat kell érte fizetnünk. Egy észak-európai országban levő vidéki nemesi kúriában vagyunk a huszadik század elején. Vanessa (Ellen Chickering), a még mindig vonzó középkorú nő húsz esztendeje bízik abban, hogy egykori szerelme, Anatol (Ray Bauwens) visszatér hozzá. Anatol nem volt hajlandó elhagyni Vanessa kedvéért feleségét, s ennek következményeképpen Vanessa elszigetelte magát a külvilágtól: a vidéki ház tükreit letakarta, hogy érzékelhetetlenné váljon az idő múlása. A tükör a test idejét jelképezi. A kúriában Vanessán kívül még ketten élnek: Vanessa idős édesanyja (Marion Dry) és unokahúga, Erika (Andrea Matthews). Odakinn hatalmas hóvihar dúl, mely a felkavart és összekeveredő, kozmikus időt jelképezi, mintha egy homokóra szétszóródott szemcséi szállonganának, a házat mégis Anatol állítólagos visszatérte tartja izgalomban. Az opera az ünnepi menü megtervezésével indul. Erika időmúlatás- képpen Szophoklész Oidipusz királyából olvas fel egy részletet, meghányják-vetik, majd szán érkezése hallatszik. Vanessa lázas izgalmában megrohanja az érkező ifjú Anatolt, ám kiderül, hogy akit Anatólnak vélt, az tulajdonképpen Anatol fia, és az általa olyannyira imádott férfi pedig már rég halott. Vanessa teljesen összezavarodik. Anatol opportunista, előbb a könnyebben meghódoló Erikával fekszik le, majd Vanessát csavarja az ujja köré. Kétséges, hogy vajon Vanessa mennyire van tudatában tettének, ületve mennyire fakad mindez időérzékének elvesztéséből. A titok és az elhallgatás is hangsúlyos szerepbe kerül: Erika Vanessa előtt titkolt terhessége, a doktor titkos imádata Vanessa iránt sokszorozza a feszültséget. A letakart tükrök gesztusával Vanessa önmaga és környezete emberi idejét valóban meg tudta állítani, s noha Anatol helyett annak fiát kapja meg, szinte patologikus misztifikáció és önszuggeráció révén beteljesíti vágyát. Tragédiája abban rejlik, hogy az ifjabb Anatol apja sikereiből él, teljesen átlagos férfi, aki mellesleg átlátszóan élv- hajhász. Figyelemre méltó továbbá a női sors hagyományos pasz- szivitása és a férfi hierarchikus felsőbbségéből adódó aktivitása közti zenei feszültség: mindez igazi oroszos, csehovi hangulatot teremt. Anatol rosszfiús és a maga módján okos rámenősségét Barber élesen szembeállítja a doktor ábrándos gentlemani gesztusaival. Egy szilveszteri partin bejelentik Anatol és Vanessa eljegyzését. Erika meghökken, valósággal sokkolja a hír, mivel időközben rájött, hogy Anatol teherbe ejtette, s megbánta, hogy átengedte a férfit a labüis idegzetű Vanessának. Erika a sokk hatására leesik a lépcsőn, majd könnyű ruhában kirohan a jeges-fagyos éjszakába, öngyilkossági szándékot fontolgat magában, hiszen Anatol gyermekét hordja a szíve alatt (az örökkévalóság erejével kell megküzdenie), s nem lát más reményt a helyzet megoldására. Ez a teátrá- lis megoldás aligha hatna a tragikum erejével Barber zenéjének érzéki érzékenysége nélkül. Anatol a lány keresésére indul, és szerencsésen visszahozza a félholt, összefagyott Erikát, aki elvetél. Vanessát megviselik az események, és ráveszi Anatolt, hogy hagyják el a kúriát, utazzanak Párizsba. A pár búcsút int a háznak, ahol csak az idős bárónő és Erika maradnak. A ház új úrnője immár a régi, boldogtalan Vanessa énjét veszi magára: letakartatja a kúria tükreit, és vár, várakozik, ha kell, akár húsz esztendeig az ő Anatol- jára. Barber meglehetős biztonsággal alakítja az egyes, talán kissé mesterkélten felépített jelenetek drámai feszültségét, melódiái fül- bemászóak, operája élményszámba megy, bár kétséges, hogy kiállná-e a többszöri teljes újra- hallgatás próbáját. Ereje egyes részleteiben van, pl. a szerelmi kettősben a második felvonásban kifejezetten unikális (talán kicsivel több is kihozható belőle, mint amit itt hallunk), ahogy a záró kvintett elevensége is emlékezetes. A művet tematikus hasonlóságok alapján Komgold A halott város című operájával szokás párhuzamba állítani, de Komgold zenéje sokkal összeszedettebb és kifinomultabb. Annak idején felmerült, hogy a darab címszerepét Maria Callas fogja énekelni, de a nagy énekesnő nem volt elragadtatva Vanessa szerepétől: Erika alakját kidolgozottabbnak és zeneileg is sokrétűbben árnyaltabb- nak találta, és nem tévedett. Az Ukrajnai Nemzeti Szimfonikusokat és a Dumka nevű együttest Gü Rose vezényli. (Samuel Barber: Vanessa, Naxos, 2CD, 2003.) FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ A Kalligram folyóirat új évfolyama LÁNG IMRE JÓZSEF Az Alföld tavalyi utolsó számában jelent meg egy beszélgetés, ebben a Fodor^Péter kérdéseire válaszoló Németh Zoltán egyebek közt arról is szólt, hogy elhagyja a Kalligram folyóirat főszerkesztői posztját. Mindezt csak azért említjük, mert a Kalligram idei első számát lapozgató olvasónak tán föl se tűnik, hogy ezt az új évfolyamot már Mészáros Sándor jegyzi főszerkesztőként. Na most, ha csak ennél, a fő- szerkesztóváltásnál maradunk, s abból indulunk ki, hogy valóban nem látszik, vagy fogalmazzunk pontosabban, nem jár szembetűnő változásokkal, az egyfelől jó és örömteli. Okkal feltételezhető ugyanis, hogy akinek eddig tetszett a lap, annak ez az idei első száma is kedvére való. És valóban: Kukorelly-regényrészlettel indul, számozott darabokkal, azon belül számozott szereplőkkel, kedvünkre való, hogy történetesen ((205))-ben nőre lelünk, rögvest igazat is adunk neki: „a nők egyszerűen jobbak.” S van tematikus összeállítás is, Az új Noé címmel, mely jó negyven oldalon jó szemle a modem arab irodalomból (Mes- tyán Ádám válogatása). A tanulmányok, kritikák, könyvismertetők is a helyükön, a lap végén, odáig már, köznapi fordulattal, vaktában is eltalálnánk. Vida Gergely árnyalt kötetelemzéséhez (Tőzsér Árpád: Léggyökerek) például. Másfelől annak okán is juthat még örömből elég, hogy Mészáros Sándor, akárhogy vesszük is, márpedig eszünk ágában sincs akárhogy venni, se alkatilag (szerkesztőként), se más minőségeiben nem II. Németh Zoltán. Már az üdítő, hogy az egy (Grendel) Lajos és a három (Hizsnyai, Csehy, Németh) Zoltán után most Sándor. Ami talán első pillantásra mégis föltűnhet, az a hátsó, már szóba hozott kritikai-elméleti fertály küllembeli puritánsága, ami vagy terjedelmi okokra vezethető vissza, vagy eleve ilyennek lett elgondolva. Mindegy is, mert helyeselhető, legyünk gyakorlatiasak és lássuk be: nem föltétien kell minden egyes kritikát új oldalon kezdeni, kivált ha így több belefér. (A margó is maradt a régi, szűkebb, de ez és a háromhasábos tördelés, szemre legalábbis, magasítja az oldalt, és előnyére válik.) Jó legyen a kritika inkább, semmint hogy szépen tálalják, ha épp választanunk kellene, szerencsére nem kell. Végül, ajánljuk Julian Bames novelláját (Franciául tudni; Mi- hálycsa Erika fordítása), természetesen mindenkinek, de kivált azoknak, akik őrzik (szó szerint vagy emlékezetükben) a Kalligram tavaly májusi, egészen kiváló (Bovaryné-központú) számát. Kóda H. NAGY PÉTER Ha egy film többféle DVD-ki- adásban férhető hozzá, vásárlás szempontjából (is) döntő tényező lehet az adott produkcióhoz mellékelt plusztartalom. Vagyis itt jöhetnek (ismét) képbe az extrák. A Gattaca című alkotás esetében talán nem is kérdéses, hogy azt a verziót érdemes beszerezni, melyen - a kimaradt jelenetek között- szerepel a film méltán elhíresült Codája. Az a befejező képsor tehát, mely nem volt látható a mozikban vetített változatban, s melynek értelmezése rendre felbukkan a genetika szakirodaimában. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk az elhagyott záró effektust, röviden fel kell vázolnunk a Gattaca világát. A film egy olyan jövőbe kalauzol, melyben a születendő gyermekek többsége genetikai tervezés útján jön létre. A természetes módon fogant utódok között ugyanis sok a „selejt” (különféle betegségekre hajlamos egyed), s ez a társadalmi érvényesülés szempontjából óriási hátrányt jelent. A történet főhőse Vincent Freeman (Ethan Hawk alakítja), aki annak ellenére sem adja fel álmait, hogy „selejtként” meglehetősen bizonytalan karrier áll előtte. Célja elérése érdekében (asztronauta szeretne lenni) kölcsönveszi a genetikai elit egy tagjának személyiségét, ily módon megkezdheti a felkészülést Gatta- cában, az űrhajósképző központban. Cinkostársának vérét, vizeletét, hajszálait stb. használva kijátssza a folyamatos orvosi kontrollt; az intézményben történő gyilkosság utáni nyomozás azonban leleplezheti a törvénytelen identitáscserét. (Ami végül nem következik be, illetve - más szinten - mégis, de Vincent elindulhat a Titánra.) Az alapszituáció, a történet bonyolítása és végkimenetele - első közelítésben - egyaránt arra utal, hogy a film alkotói szerint a genetika jó úton halad afelé, hogy átalakítsa a társadalom szerkezetét, s ezzel törvényesítse a tudományos alapon működő diszkriminációt. Ha kétségeink támadnának, hogy Andrew Niccol (író és rendező) csapatának valóban ez volt-e a szándéka, akkor nézzük meg a Codát. Érdemes a látottakat pontosan felidéznünk. A képmezőbe szövegek úsznak be; a következőket olvashatjuk: „Néhány év múlva a tudósok befejezik a Humán Genom Projektet, az embert alkotó teljes génállomány feltérképezését.” Majd: „Eljutottunk arra a pontra, ahol magunk irányíthatjuk saját evolúciónkat.” S végül: „Ha korábban kerültünk volna ennek a tudásnak a birtokába, a következő emberek sose születtek volna meg:” A kettőspont után híres személyiségek képei élesednek ki, majd halványulnak el; az adott névhez az illetőt sújtó betegség elnevezése társul: ,Abraham Lincoln - Mar- fan-szindróma, Emily Dickinson - mániákus depresszió, Vincent van Gogh - epilepszia, Albert Einstein- diszlexia, John F. Kennedy - Ad- dison-kór, Rita Hayworth - Alzhe- imer-kór, Ray Charles - glaukó- ma, Stephen Hawking - amiotróf laterális szklerózis, Jackie Joyner- Kersee - asztma.” Az impozáns bemutató után pedig feltűnik a Coda utolsó mondata: „Természetesen Te sem születtél volna meg.” Ez az ideologikus befejezés, egyáltalán a film pesszimista világképe számos nagynevű genetikust késztetett arra, hogy - elismerve a produkció vitaképességét- eltöprengjen a látottakon, s megfogalmazza, hogy a Gattaca tudományfelfogása miért félrevezető. A vélemények között nem kevés olyan akad, mely szerint a film eltorzítja, sőt meghamisítja a genetika törekvéseit, olyan célokat tulajdonít neki, melyeket egyetlen komoly kutató sem val- lana magáénak. Kétségtelen, hogy jelenleg mindenütt a Földön törvény tiltja az emberi csíravonalba történő DNS-beépítést. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az emberek többsége attól retteg, ez nem lesz mindig így. Vagyis nem zárja ki, hogy a Gattacában felvillantott társadalmi átalakulás bekövetkezhet. Ez már magában abszurd feltételezés, de tegyük fel, hogy ennek a többségnek igaza van. Ebben az esetben alighanem James D. Watson érveit kell megfontolnunk, aki szerint ez a látens szituáció még inkább arra fogja késztetni a tudósokat, hogy a szóban forgó technológiát birtokba vegyék és uralják. Ugyanis - ahogyan a legismertebb genetikus fogalmaz - nem kockáztathatjuk, hogy megelőzzön minket egy olyan kultúra, amely nem osztja a mi értékeinket. „Egy napon talán a géntechnikán múlik majd az új Hitlerekkel szembeni háború kimenetele.” Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a genetika Utópia társadalma felé egyengetné az utat. A Gattaca című film erénye, hogy nem zavarja össze, biológiailag mi lehetséges és mi nem. (Ezért különleges hely illeti meg a tudomány ihlette alkotások korpuszában.) Az erre épített konstrukció azonban a fantázia szüleménye. Ezt mindenképpen érdemes szem előtt tartanunk, miközben elgondolkodunk a látottakon. Emellett van a fűmnek egy olyan megoldása is, melyre valószínűleg kevesen figyelnek föl. Ez pedig a cím értelmezhetőségének kérdése. Valószínűleg az angol nyelvű nézőkben a Gattaca szó negatív hatást vált ki, mivel az attack (támadás) szóra asszociálnak a név hallatán. Érdekes azonban, hogy a GATTACA felfogható olyan összetételként is, mely egy hét- nukleotidnyi DNS-szekvenciát jelöl (Guanin, Adenin, Timin, Timin, Adenin, Citozin, Adenin). Ám egy olyan DNS-szekvenciát, melynek - így önmagában - biológiailag sincs Jelentése”. Mond hatni: hulladék DNS. A film tehát innen nézve - második közelítésben - a címe alapján nagyon is tudatosítja, hogy amit látunk, az kétértelmű. Ez az apró önkritikái mozzanat teszi többek között lehetővé, hogy a Gattacát ne saját jövőnkként, hanem ellenkezőleg, eme rémképnek az iróniájaként „olvassuk”. Valószínűleg ennek a mozgásnak az érzékelése (bár ennek nincs nyoma) késztette arra a fűm készítőit, hogy a Codát végül is kivágják a forgalmazott verzióból. S ez - tudományos szempontból pláne - jó döntésnek bizonyult.
