Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-26 / 48. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 26. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ PROFIL Az Európai Bizottság elnöke nem tart attól, hogy a koszovói kérdésben mutatkozó ellentétek miatt Oroszország leállítja olaj- és gázszállításait az európai országoknak. Az osztrák hetilapnak Barroso elmondta, bízik benne, hogy mindkét oldal elég bölcs ahhoz, hogy elkerülje a légkör megmérgeződését Koszovó miatt. Az EB elnöke szerint a Nyugat-Balkán előtt egyértelműen nyitva áll az európai távlat, bár a bővítés politikai és gazdasági előfeltételei változatlanul szigorúak. „Szeretnénk a szerbek számára világossá tenni, hogy veszélyes dolog kitartani a radikális nacionalizmus mellett. Ehelyett az európai jövőt kellene esélyként megragadniuk.” ■M- A gyerekek élvezik a szünidőt. Az ellenzék viszont már abbahagyhatná a vakációzást! (Peter Gossányi karikatúrája) Nem új programok, hanem új politikusok tucatjai kellenének A polgárosító állam tévútja Gyurcsány Ferenc polgárosító programjának legnagyobb hibája, hogy középpontjában az a téveszme rejlik, ami eddig is meggátolta a polgárok tőkéssé válását: az állami gyámkodásba vetett hit. Az új részvényesek többsége nem válik vérbeli befektetővé, hisz beigazolva látja eddigi előítéletét, hogy az állam nélküli boldogulás a többségnek megvalósíthatatlan. SZENTKIRÁLYI BALÁZS A miniszterelnök polgárosító programja egy újabb lehet azon törekvések sorában, melyek végén újból megállapíthatjuk: megint nem sikerült elmozdulni a tőkés társadalom kiépülése felé. A szabad versenyes világ megértésének - az öngondoskodás kifejlődésének- csődje nyilvánvaló. Á kilábalás legfőbb eszköze a központi vezérlés elfojtása, a civil társadalom kádárista nosztalgiájának vége és a szabad egyének nagymértékű önállósodása lehet. A kormányfő új tulajdonosi javaslata inkább a jelenlegi gondolkodásmód továbbélését, a száműzendő állami gyámkodásba vetett hit reinkamá- lását jelenti. A polgárosítani igyekvő állam segítő keze nem lehet az önállósodás kifejlődésének az eszköze, hiszen - minden jó szándéka ellenére - az maga a probléma. Gyurcsány Ferenc modernizálni akar, közben inkább konzervál. A program célja visszatérő eleme a közéletnek. A rendszer- váltás után a magánosítás különböző formái Magyarországon is megjelentek. A kárpódási jegyekre vagy a főleg ’94 után elterjedt készpénzes privatizálásra sokan emlékeznek még - egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahogy az úgynevezett Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) sem. Ez utóbbiban a résztvevő vállalati dolgozók és vezetők egy kedvezményes program, az úgynevezett Egzisztencia-hitel keretében juthattak hozzá a privatizálandó vagyonhoz. De volt lakásosztás is, ahol több százezren váltak tulajdonossá a korábbi évtizedek „nincstelen- sége” után. A polgári réteget azonban egyik forgatókönyv mentén sem sikerült megteremteni. A hazai és a számtalan külföldi kudarc azt sugallja: polgárosodott országot elsősorban állami ösztönzőkkel nem lehet kierőszakolni. E célt kitűző programok egyik hiányossága, hogy kedvezményezettjeit nem a tulajdon- szerzés büszkesége, hanem a tulajdonhoz juttatás hálája fogja átjárni. Az állam jelenléte a kezdő befektetőkben a biztonság hamis illúzióját táplálja, így pedig a terv célt téveszt: nem indítja be a társadalmi gondolkodás átalakulását. A miniszterelnök polgárosító programjának legnagyobb hibája, hogy középpontjában az a téveszme rejlik, ami eddig is meggátolta az állampolgárok tőkéssé válását: az állami gyámkodásba vetett hit. Az új részvényesek többsége nem válik vérbeli befektetővé, hisz beigazolva látja eddigi előítéletét, miszerint az állam nélküli boldogulás - és gazdagodás - a többségnek megvalósíthatatlan. A sikeres és anyagilag független társadalmak eredményeit javarészt nem az állam túlbuzgása, éppen ellenkezőleg, a visszavonulása teremtette meg. A polgárosodott országok sikere előtt az állami logika elhantolása nyitott utat. A jelenleg idehaza zajló - föntről diktált - pszeudo-reformok eredményessége is több mint kétséges, miért lenne ez másként a föntről adagolt részvényosztással? Az állami kegyosztás egy formája ez is, ami a kormánynak két szempontból is nagyon előnyös: nem növeli a hiányt, és sokat lehet beszélni róla - elterelve a figyelmet minden másról. Gyurcsány Ferenc javaslata porhintés, gumicsont, melynek legnagyobb haszonélvezői nem az új tulajdonosok lehetnek hosszútávon, hanem maga a miniszterelnök - rövidtávon, politikailag. A tulajdonosi program ettől persze megvalósulhat, érdeklődőkből sem lesz hiány, azonban mélyreható változásokhoz nem fog vezetni. A polgári társadalom kiépítése nem tulajdonszerzéssel, hanem tőkefelépítéssel kezdődik. Ehhez két dologra van szükség: rengeteg időre és következetes megtakarítási programra. A kormánynak nem az állami cégek áron aluli osztogatásában kellene jeleskednie. Inkább jó példát mutatva, takarékosan működve, önmagát összehúzva, okosan befektetve, az adókat csökkentve segíthetné az embereket a tartalékképzésben. Az első lépés ugyanis ez lenne, a tulajdonosi állapot meg csak az ezt követő második. A tőkepiacokon járatlan, a befektetésektől idegen- kedők széles tábora nem fog a kormányfői víziót megértve a homlokára csapni: elkúrtam, de már értem, én is tőkés lehetek! Félő, hogy sokakat nem a hosszú távú hozamszerzés lehetősége, a kamatos kamat logikájának megértése, hanem a gyors haszonszerzés célja fog vásárlásra motiválni. A poszt-szocialista országok privatizációinak százai bizonyítják: az állami vállalatok szakmai befektetőkön keresztül történő, többlépcsős privatizációja a legsikeresebb modell. A felerősített, piacképessé tett, majd a tőzsdéken keresztül több körben értékesített vállalatokból folyik be a legtöbb pénz, amiből aztán mondjuk adócsökkentéseken keresztül - az új tulajdonosi programhoz nélkülözhetetlen bonyolult szabályozás elkerülésével - lehet gyarapítani mindazokat, akik egyáltalán hajlandók adót fizetni. A gazdasági növekedést ezzel a módszerrel felpörgetve - új munkalehetőségek ezreinek a teremtésével - azok is részesedhetnének a legértékesebb állami vagyonból, akiknek pár ezer forintjuk sincs részvényeket vásárolni. Halkan hozzátenném: nem új programok, hanem új politikusok tucatjai kellenének. Ez talán beindíthatná a hosszú ideje várt polgári átalakulást, (hirszerzo.hu) A pragmatikusként jellemzett Ráül mutat némi hajlandóságot a gazdasági reformok iránt Raúl Castro - az „örök másodikból” lett vezér MTI- PORTRÉ A bátyjával ellentétben visszafogott vérmérsékletű Raúl Castro 1931. június 3-án Biránban született. Ahogy bátyja, Fidel, úgy ő is az ország legjobb jezsuita iskoláiban tanult, de korán szakított keresztény családi gyökereivel. Huszonkét éves kora óta híve a kommunizmusnak, és a kubai kommunista párt azon kevés tagjának egyike, akik 1953. július 26-án részt vettek a Moncada laktanya ostromában, a kubai forradalmat bevezető eseményben. Bebörtönözték, majd 1955-ben másokkal együtt kegyelmet kapott Batista diktátortól. Ezután Mexikóba megy, ahol Fidel Castróval és Emesto „Che” Guevarával együtt szervezték gerillacsapatukat. Maroknyi csapatával együtt 25 hónapig folytatta a gerillaharcot a Sierra Maestra hegyei között, majd 1959. január 2-án bevonultak Havannába, menekülésre késztetve Fulgencio Batistát. Raúl fél évszázada gyűjti a „kettes számú” címeket: az államtanács (kormány) első alelnöke, a Kubai Kommunista Párt második titkára s a rezsim hajnala óta a Forradalmi Fegyveres Erők minisztere. A két testvér között mindig szoros volt a viszony, 1997-ben Fidel Castro hivatalosan is utódaként jelölte meg öccsét. Az alacsony termetű, ráadásul gyenge szónoki képességekkel rendelkező Raúlból hiányzik az a karizma, ami magas növésű, szenvedélyes, maratoni szónoklatokra képes testvérbátyja sajátja. Raúl irányítása alatt a kubai hadsereg az utóbbi években egyre fontosabb szerepre tett szert a gazdaság kulcsfontosságú ágazataiban, különösen a turizmusban - a Gaviota-csoport révén az ő irányításuk alatt áll a szállodák nagy része. A gyakran a pragmatiku- sabbként jellemzett Raúl gazdasági vonatkozásban hajlandóságot mutat a reformok iránt, ebben a kínai és a vietnami testvérpártoknál tett számos tanulmányútjának tapasztalatai inspirálják őt. Habár az Egyesült Államokkal szemben bátyja mintájára a konfrontáció és a kirohanások eszközével él, időről időre váratlanul jelét adja a nyitásnak is. Raúl Castrónak négy gyereke és nyolc unokája van. 2006. júliusában ideiglenes jelleggel átvette az államtanács elnöki tisztségét, a fegyveres erők főparancsnoki posztját, a miniszterelnökséget és a Kubai Kommunista Párt központi bizottságának első titkári beosztását Fidel Castrótól, aki súlyos műtéten esett át. Vasárnap a havannai parlament őt választotta meg a 49 évig hatalmon levő Fidel utódjának. .....KOMMENTÁR .. Mire jó a vasutassztrájk GÁL ZSOLT Déli szomszédainknál újra rövid ideig tartó, de annál nagyobb károkat okozó munkabeszüntetést tartottak a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének (VDSZSZ) egyes tagjai. A sztrájkoló szakszervezetekkel kapcsolatban kétféle leegyszerűsített kép élhet a közvéleményben. Áz egyik esetben a szakszervezet a munkások igazságos harcának megtestesítője, például a XIX. századi, a nyolcórás munkahétért, a gyermekmunka megtiltásáért, az emberibb munkakörülményekért és egyéb - mára már természetesnek tűnő - szociális és gazdasági jogokért való küzdelemben. Emellett a szakszervezetek a diktatúrák ellen, a politikai jogokért küzdve is nemegyszer ringbe szálltak, a legendás lengyelországi Szolidaritásnak például kulcsszerepe volt az ottani kommunista rendszer megdöntésében. A modem korban elsősorban azok a szakszervezetek végeznek össztársadalmi fejlődést visszavető tevékenységet, amelyek saját tagjaik számára privilegizált helyzetet kívánnak teremteni, s ezt a többi állampolgár hátrányára, az ő bukszájukból finanszírozva próbálják elérni. Ebben a legsikeresebbek a közszolgáltatásokban, azon belül is a közlekedési ágazatban dolgozók, mivel óriási zsarolási pozíciójuk van. A reptéri alkalmazottak, a pilóták és utaskísérők, a vasutasok, a városi tömegközlekedési dolgozók szakszervezetei tisztában vannak azzal, hogy sztrájkjaikkal meg tudják bénítani egy ország közlekedését, és ezzel már rövid idő alatt nagy gazdasági károkat tudnak okozni. Ezért aztán elég gyakran élnek is a munkabeszüntetés eszközével. Gondoljunk csak a francia közlekedésben dolgozók sorozatos, véget nem érő sztrájkjaira. A fő gond az, hogy ezeket az állami tulajdonban lévő vállalatokat részben közpénzekből, a többi adófizető pénzéből finanszírozzák, így végső soron az ő zsebükre megy ki a játék. A MÁV és utódcégeinek konglomerátuma a rosszul működő, nehézkesen reagáló, végzetesen legatyásodott, rossz színvonalú szolgáltatásokat nyújtó, de azért az utasok nagy részét ingyen vagy méltányos áron fuvarozó állami tulajdonú kolosszus mintapéldája. Ez a kolosszus évente több százmilliárd forintnyi támogatást nyel el különböző csatornákon a költségvetésből, azaz az adófizetők pénzéből. Ezek után Gaskó István, a VDSZSZ elnöke olyan követelésekkel áll elő, hogy a megajánlott 6,9%-os béremelés helyett adjanak még 10%-ot, meg személyenként nettó 250 ezer forint egyszeri juttatást (a nemrég eladott teherszállítási részleg, a MÁV Cargo vételárából) a vasúti dolgozóknak. Mindezt egy csőd szélén lavírozó, költségvetési adóforintokból életben tartott állami cégnél, egy költségvetési megszorításokat átélő országban. Azaz a követelések teljesen irreálisak, s ezzel tisztában van a vasutasok többsége is, akik nem csatlakoztak a munkabeszüntetéshez. A vállalatot és az ország közlekedését azonban a kisebbség is meg tudja bénítani - ezzel napi legalább 250 millió forintos kárt okozva csak a vállalatcsoporton belül. Vajon ezen kívül még milyen célt képesek a Gaskó Istvánhoz hasonló szakszervezeti főnökök elérni a sztrájkkal? Perve (r)z helyzet JARÁBIK BALÁZS Pakisztán a választások után sem tűnik túl nyugodtnak, hacsak a választások előtti pattanásig feszült légkört nem tekintjük komoly összehasonlítási alapnak. Azonban a választási eredmények önmagukért beszélnek, és ezáltal egyfajta stabüizációs tényezőként hatnak. Nem is csoda, hogy az ország többsége rendszerváltó hangulatban ünnepel, hiszen Pakisztán nem csatlakozott azon országokhoz, ahol a választásokat amolyan „van egy főnök, aki megmondja, kire szavazzunk” alapon le lehet zavarni. Ám a Navaz Sarif és a néhai Benazir Bhutto pártjai által fémjelzett ellenzék jószerivel túlnyerte magát, és kétségtelenül komoly demokratikus mandátummal kezdheti a kormányzást. Ám kérdés, hogy mikor kezdi? Bhutto erőszakos halála kétségtelenül jót tett pártja választási eredményeinek, ám a pokolgép megölte a párt egyetlen miniszterelnök-jelöltjét. Sem a rendkívül fiatal fia, sem a korrupcióval gyanúsított félje nemigen jöhet komoly számításba a családi köteléket a politikában meglehetősen komolyan vevő Pakisztánban. Nawaz Sarif szintén régi ismerős: volt már miniszterelnök és eképpen menetrendszerűen gyanúsítottja különféle korrupciós ügyeknek. Éppen Pervez Musarraf űzte el, katonai puccsal. Képes lesz ez a két párt belátható időn belül cselekvőképes kormányt alakítani, amely kezelni tudja majd Pakisztán valós problémáit, a növekvő inflációt, az ország egyes tartományaiban dúló törvényen kívüli helyzetet és az ország politkai polarizációját? Míg Sarif máris Musarraf elnök ellen való kirohanásokkal van elfoglalva, addig a Bhutto félje által vezetett Pakisztáni Néppárt, a legnagyobb parlamenti párt óvatosabban taktizál. A Musarraffra nehezedő politikai nyomás valóban hatalmas - a parlament által öt évre a választások előtt, a legtöbbek szerint alkotmányellenesen megválasztott elnöknek valóban illene lemondani, hiszen ezt ígérte választási kampánya során. Musarrafot azonban nem olyan fából faragták, hogy saj át választási ígéretét figyelembe véve mondjon le. Egyelőre a (formális) amerikai nyomás sem segít, bár valószínű, hogy az amerikai kormány szeretné még talonban tartani a „nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem” (értsd Bush kormányzat) egyik legfontosabb szövetségesét, aki nem utolsósorban a pakisztáni hadsereg jó részét még mindig ellenőrzése alatt tartja. Bármennyire is az oszd meg, és uralkodj jegyében politizálhat Musarraf elnökként, a két parlamenti többséggel rendelkező volt ellenzéki pártnak talán nem annyira vele, mint inkább a kormány felállításával kellene törődni. Ellenkező esetben éppen Musarrafnak, no meg az instablitásra törekvő elemeknek jöhet jól, hogy a pakisztáni politika újra csak a régi ellentétek mentén képes cselekvésre.
