Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)
2008-02-02 / 28. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2008. FEBRUÁR 2. Szalon 13 Cummings szinte minden művében a nyelv mögötti nyelvet, az igazság nyelvét próbálja meg leleplezni... „Én hiszek valamiben, csak elfelejtettem, mi is az” (Kurt Hoss felvétele) DVD A SZALONBAN Conrad Cummings, a nagy leleplező, február 10-én ünnepli hatvanadik születésnapját: a sajátosan lírai hangú, ugyanakkor elementáris drámai érzékkel megáldott amerikai zeneszerző nem tartozik a legtöbbet emlegetett nagyságok közé. CSEHY ZOLTÁN Ez legalább három okból van így: egyrészt alkati sajátság, hogy szellemi függetlensége megőrzése érdekében nem szegődik el semelyik nagy kiadóhoz, inkább saját maga jelenteti meg lemezeit, másrészt ő is a minimalizmus neveltje, (kivált Philip Glass, John Adams és a populáris kultúrára nyitottan tekintő alapozó ősatya, Virgil Thomson zenéje hatott rá), s így elhomályosítják a „nagyok”, harmadrészt azért, mert kíméletlenül szókimondó. Igaza van ugyanis Joseph R. Daltonnak, aki Cummings igazi szellemi előképének nem a minimalistákét, hanem Kurt Weill és Marc Blitzstein zeneesztétikáját tartja, mivel Cummings radikálisan aktualizáló zeneszerző, aki a zenét nem valamiféle absztrakt létezőnek és létélménynek, hanem szocio-kul- turális térben működő, mindig aktualizálható, közéleti üzenetnek szánja. Ezzel magyarázható, hogy Cummings különösen fogékony a társadalmi és politikai kérdések megjelenítésére: és természetesen mindent „másképp” lát. Céltáblája az amerikai álom és az amerikai történelem számos kényes kérdése. Cummings, aki jelenleg a világhírű Julliard School Aktualizáló zeneszerző, aki a zenét szocio-kulturá- lis térben működő, mindig aktualizálható, közéleti üzenetnek szánja... tanára, elsősorban dalszerzőként és operakomponistaként jelentős, munkái közül kiemelkedik a 2006-ban szoprán szaxofonra és zongorára komponált The Passing Month című ciklusa, melyet Daniel Gremelle számára írt. Az In memoriam Marge László című, 2004 januárjában bemutatott kamaradarabja egy sajátos sportot (roller derby) űző sztárnak és sportágának állít örök emléket. A 2000 májusában bemutatott Shakespeare in Loves című, Shakespeare-szonettekből összeálló dďciklusa fergeteges sikernek bizonyult, melyet szoprán és bariton hangra, valamint az általa oly kedvelt barokk együttesre írt. Insertions című remekművét James Siena, Vikram Seth, Michael Blumenthal és Hanon Rezníkov verseire komponálta 1988-ban, s tárgyául a háborút és a szerelmet, illetve szexualitást választotta. Kifinomult eszközökkel hívja fel a figyelmet a hatalom akarása és a szexuális vágy közötti összefüggésekre. A háború és a koitusz egylényegűségének ábrázolása olyan paradox állítások megfogalmazásáig vezet, mint a kommunista kínai propaganda által is hangoztatott „az atombomba a béke bombája” jelszó. A három részből álló kompozíció valóságos miniopera: A szerelem részlegén kezdetű duett egy intim családi problémát vegyít össze a háborúra való készülődés irracionalizmusával a bürokrácia és a sterilizált társadalmi kommunikáció nyelvén. A középső rész (Soon) egy AIDS-beteg tragédiáját hozza emberközelbe, mintegy egyetemes érvényűvé téve a szenvedést, s elmélyítve a harc, a háború és a szerelem sokféleségének ábrázolását. Az utolsó rész (Midgetman) főként a kispénisz-komplexus - a cím Törpeférfit jelent - és a hatalmi manipuláció összefüggés- rendszerét tárja fel a hadi metaforák (fegyverek = a pénisz agressziója) tükrében. „Törpike, Törpike, mit kezdjünk teveled, Törpike / hát, fogalmam sincs, talán túl nagy apöcsöd”- írja James Siena versbe komponálva az Amerikában népszerű szexuálterapeuta Dr. Ruth Westheimer egyik elhí- resült mondatát. Fergeteges humorú Positions 1956 című művét az 50-es évekből származó házassági tanácsadó kézikönyvek és életvezetési kalauzok szövegeire komponálta. Cummings Photo-Op című, minden bizonnyal legismertebb operájában az épp aktuális politikai beszédmódot zenésítette meg, így művének főhőse gyakorlatilag a retorika maga. A szövegírót és a zeneszerzőt az 1988-as elnökválasztási kampány, pontosabban a Bush-Dukakis vita ihlette meg: a közbeszéd gondolati kiüresedése és a hatalmi törekvések realizálása közti ellentét. A mű kétszereplős: egy férfi (bariton) és egy nő (szoprán) szövegeléseit halljuk. A két fiktív politikus alakjában Cummings nemcsak a hatalmi retorikát működésbe hozó, középszerű intellektuális képességekkel megáldott, váteszi allűrökkel fellépő egoista alakját teremti meg, hanem egyszersmind leleplezi a nyelvbe kövült retorikai tradíció komikumát is. A meglehetősen kevés elemből építkező, kombinatorikus technikát működtető szöveg frázisok variálásából áll, melyeket a két főszereplő a végtelenségig, a tűréshatárig ismétel és ragoz. A politikai vitát vagy beszédmódot ráadásul rákopí- rozza a férfi-nő, férj-feleség dialógusra, s a szövegkönyv kétértelműségei erre sokszor gyümölcsöző lehetőséget kínálnak. A hatalom és a szexualitás viszonyának fürkészése Cummings egyik vesszőparipája. A jelenetek többségében csupán szövegforgácsok alapján következtethető ki valamiféle reális szituáció: A new direction for you and me... kezdetű képben a fényes jövő politikai ígéretének közhelye vegyül elvileg egy intim, családi jövő lehetséges képeivel. A közhelyek működése a párkapcsolatban és a politikai beszédmódban nagyjából azonos retorikai alapokra vezethető vissza:, fényes új jövő neked és nekem” - éneklik szabdalva, hadarva, kimérten, dadogva az unalomig ismételve, a lelepleződésig. A választás legyen bármennyire korrekt is, bármilyen viszonyrendszerben megőrződnek az én és a te határai. A társadalmi élet legfontosabb problémáinak megoldását is nagyrészt a szokványretorika lankasztó hatásából fakadó érdektelenség okozza. A Let’s never give up... kezdetű jelenet a bűnözés, a drogozás, a terrorizmus és a belső ellenségkép szükségszerű keresésének problémakörét nyitja meg, majd a közéleti leckefelmondást az intim vallomásosság tragikomikus, sőt abszurd kételyei zárják le: „Én hiszek valamiben / Csak Conrad Cummings képtelen vagyok visszaemlékezni rá / Én hiszek valamiben / csak elfelejtettem mi is az”. A By keeping things... felütésű rész a kis dolgokban fellelt egyetemes igazságok közhelyére építve győzködi a hallgatóságot a potenciális fel- emelkedés hierarchikus szükség- szerűségéről. Az ország nagysága a legapróbb igazságok és boldogságok megtalálásán nyugszik. Az I pledge allegiance to you... kezdetű szakasz a legtragikomi- kusabb valamennyi közt, s nem más, mint a grillsütős amerikai átlagpolgár meggyőzésének kiforgatása és kiparodizálása. A politikai játszadozások és a hatalomszerzés mechanizmusai csak látszatra komikusak, hiszen nem a vészhelyzet beálltakor kell szembesülni azzal a kérdéssel, amit a két fiktív politikus az éterbe énekel: „gondolkozz csak el rajta: / meghalsz-e majd értem?” A szebb és mindig jobb jövő ideája ugyan álom, de ugyanakkor a ráirányuló vágy a retorikai visszaélések legtágasabb terepe is. A darab legvégén, amikorra a közhelyek mögöttes mondandója lelepleződik, a két politikus uniso- nóként odaveti választóinak: „le vagytok...” A választás legyen bármennyire korrekt is, bármilyen viszonyrend- szerben megőrződnek az én és a te határai. A Photo-Op című alkotás műfaji bizonytalanságok sokaságát veti fel: alapvetően a dramatizált dalciklus és az opera közötti átmenet megnyilvánulásaként értelmeződik. Ä cím a fotó és az opera szó rövidített, egybejátszott hangtestéből keletkezett. Cummings valóban egy politikai kampány fotódokumentációját szólaltatja meg. A szándékoltan költőieden, publicisztikai karakterű szöveg nagyrészt a háttérbe szorul, a dramatizálás szinte kizárólag a zene eszközeivel valósul meg. Cummings e műve áll a legközelebb a minimalizmus eszményeihez, evidensen érződik Philip Glass technikáinak hatása, a diatonikus dallamok pedig Virgil Thomsont idézik meg. A felfokozott intimitás és a szöveg kulcsfogalmainak radikális, többszörös kiemelése a drámaiság érdekében, valamint a regiszterkeverő beszédmódból fakadó zenei humor és irónia sokszínű kimunkálása a zeneszerző erényei közt tartható számon. Cummings sose rendeli alá a szöveget a zenének oly mértékben, mint pl. Glass tette az Einstein a strandon című operájában, ahol textuális síkon nagyobbrészt megelégedett szolfézshangokkal és számokkal. John Rockwall a New York Times hasábjain a darabot találóan „moralitásrevünek” nevezte. A darab bemutatóján 23 statiszta (politikai szakértők, elemzők, kampánystáb stb.) emelte ki a mondanivaló lényegét, Bill Morrison pedig filmkommentárt vetített ki az énekesek mögé. Multi- mediális alkotásként elképzelve a darab ereje megtöbbszöröződik. Operái közül végezetül hadd emeljek ki még egyet. A Tonkin című három felvonásos, a vietnami háborút tematizáló alkotás Robert T. Jones és Thomas Bird vietnami veterán, valamint a szerző librettójára íródott az Opera Delaware megbízásából. A Tonkin filmszerűen mutatja be Vietnam történelmét a 2. világháború óta 11 képben, számos mitikus elemmel, eleven zenei megoldással tarkítva. Cummings döbbenetes szatírát alkot, mely kísértetiesen hasonlatosnak látszik a valósághoz. A darab szerintem legszebben felépített része John Paul Scott amerikai ejtőernyős és egy Trung nevű vietnami nő duettje (A Fast Plane Out), mely késő barokk (vagy kora klasszicista) zenei aurát varázsol a meglehetősen bizarr tárgy köré. Cummings, a nagy leleplező folyamatosan, szinte minden művében a nyelv mögötti nyelvet, az igazság nyelvét próbálja meg leleplezni, kicsomagolni a retorikai díszdobozból a zene pazar eszközeivel. Szoláris tél H. NAGY PÉTER Danny Boyle rendezései különlegességszámba mennek, ám rendre megosztják a filmkritikát. A Trainspotting sikere és a 28 nappal később elismertsége után a Napfény című produkció szintén jó úton halad efelé, hiszen az eddigi recenziók felemásan viszonyulnak a teljesítményhez. Egyrészt elmarasztalják a filmet azok, akik úgymond „többet várnak” egy sci-fi történettől; másrészt viszont azok felértékelik, akik a látvány kidolgozottsága alapján a technológiai sci-fi „feltámasztását” látják benne. A sztori valóban nem túl bonyolult: 2057-ben egy nyolcfős űrhajó halad a kihűlőben lévő Nap felé, hogy egy nukleáris detonációval újraindítsa a csülagot. A vizuális kivitelezés azonban pazar; többet nyújt, mint a már sokszor „eltemetett” műfaj legutóbbi fejleményei. Ez nemcsak a belső terek kidolgozottságával, hanem az űrbéli képek és a Nap közeli viszonyok attraktív megvalósításával áll kapcsolatban. (Vagyis az alapmű, a 2001. Űrodisszeia rajongóinak valószínűleg Boyle alkotása is tetszeni fog, bár utóbbiban szerephez jut az izzadtság és a vér is.) A Napfény tehát egy olyan technológiai sci-fi - egy kis horrorral megspékelve: hívatlan „vendég” az űrhajón -, amely bizony képes növelni a műfajjal szembeni elvárásokat. Mindezt hosszasan lehetne fejtegetni, a továbbiakban azonban a történet hátteréről, a Földet sújtó szoláris télről ejtenék néhány szót. A fikció szerint a Nap haldoklik. Hogy miért, arra a film fizikus narrátora (és egyben főhőse, Capa, akit Cillian Murphy alakít) nem ad magyarázatot. Ha természetes jelenséggel állunk szemben, akkor a szituáció több mint rejtélyes. A 4,5 milliárd éves Nap ugyanis a belsejében lévő hidrogénnek még a felét sem használta el. Vagyis a fúzió - ha nem jön közbe semmi - még kb. 5 milliárd évig működni fog. (Csak ezután következik majd az a szakasz, melynek során csillagunk vörös óriássá duzzad, tehát elég nagy és fényes lesz ahhoz, hogy elpusztítsa bolygórendszerét.) Mindebből következik, hogy Boyle filmjének kiindulópontja egy több milliárd évig tartó folyamatot tömörít, fordít vissza, vagy térít el természetes lefolyásától. (Persze ennek a kihívásnak köszönhető, hogy - képletesen szólva - a stáb virtuális kamerát juttat a Nap közvetlen közelébe.) De mi történik a csillag pusztulása közben a Földön (azon túl, hogy az előbbi környezetében egyre melegebb, az utóbbin egyre hidegebb van). A film ezt is részben homályban hagyja (másra fókuszál) . Annyit tudunk meg, hogy beköszöntött a szoláris tél. Vagyis nem jut elég napenergia bolygónkra az emberi élet hosszú távú fenntartásához. Nagyon is jól tudjuk azonban, hogy ebben az esetben mi történne. Más okokból ugyanis a Föld már átvészelt ehhez hasonló kríziseket. Ha magunk elé képzeljük például egy kozmikus ütközés forgatókönyvét, fogalmat alkothatunk a szóban forgó jelenség hatásairól. A fajok egy jelentős részének azonnali kipusztulása ennek csak az egyik oldala, a szoláris tél ugyanis olyan geokémiai változásokat generálna, melyek a nyomelemmérgezéstől kezdve az oxigénhiányon át az óceánok sótartalmának módosulásáig (és így tovább) teijedne. A biomassza pusztulása azonban nem egyenlő annak teljes eltűnésével. A szoláris télben ugyanis - a változások mértékétől és gyorsaságától függően - akadhatnak túlélők is. Eljátszhatunk tehát a gondolattal, hogy a Nap fokozatos kihűlése bizonyos fajok számára akár kedvező életfeltételekhez vezethet. Egy biztos, a Föld teljes megsemmisüléséig az evolúció sem fog leállni, számtalan úton-módon próbálja majd „menteni a menthetőt”. Akkor is, ha ennek az időszaknak már végképp nem lesznek emberi tanúi. (Jobb esetben azért, mert szétrajzottak a kozmoszba.) De még ennél is tovább mehetünk, hiszen - bármennyire nehéz is ezt megemésztem saját magunkkal kapcsolatban - valószínűleg minden faj sorsa a kihalás. A Napfény című film „mögött” nyíló távlat tehát közel hozhatja annak tapasztalatát, hogy mivel csillagunk fénye sem tart örökké, érdemes felkészülnünk egy, a szolárisnál jóval hosszabban tartó télre... Danny Boyle (REUTERS/Michael Urban)
