Új Szó, 2008. február (61. évfolyam, 27-51. szám)

2008-02-06 / 31. szám, szerda

SZÜLŐFÖLDÜNK 2008. február 6., szerda 5. évfolyam, 6. szám Szülőföldön magyarul — ötödször Meghirdették a Pázmány Péter Alapítvány pályázatát 22. oldal ■ Történetek az elfeledett határszélről Szlovákiában állítólag hatszázezer hektár föld várja a gazdáját, ám a tulajdonjogot nehéz érvényesíteni 25. oldal 26. oldal Már a felnőtteknél kopogtat Bundschuh Tamás után fia, Erik is az egri pólócsapat erősségei közé tartozik Balogh József perbenyiki susztermester „mézeskalács háza" - melyet a tulajdonosa több mint harminc esztendeig díszítgetett, alakítgatott - tagadhatatlanul a bodrogközi község egyik, ha nem a leghíresebb ne­vezetességének számít. Az alkotásról, mely a hollandiai naiv művészetek fesztiválján aranyérmet nyert, Peter Kerekes dokumentumfílm-rendező fílmet készített, de többek közt Christopher Steele-Perkins, a Magnum ügynökség művésze is lefotózta, amikor a párizsi Pompidou központban megrendezett, Szlovákiát bemutató tárlatához gyűjtött anyagot. Balogh József egészsége már nem a régi, egy ideje már nem eb­ben a házban lakik, a lányához költözött. Jó lenne tudni, vajon akad-e valaki, aki ezután gondját viseli az építménynek, vagy mint olyan sok minden a Bodrogközben, végül ez is nyomtalanul tűnik majd el a föld színéről. (Szabó Bernadett felvétele) JEGYZET Nincs itt helyed, távozz, te eb! JUHÁSZ KATALIN A kiskutya pazar karácsonyi ajándék. Általában hosszas kö­nyörgés, győzködés, gyermeki fo­gadkozások, pedagógiai szem­pontok elemzése, és a Jézuska je­lenlétében lefolytatott családi ta­nácskozások előzik meg a beszer­zést. Aztán az állatka szépen fel­pántlikázva a fenyőfa alá kerül, a gyerek pedig boldog és hálás. Né­hány napig rendben mennek a dolgok, hiszen megegyeztek, ki­nek a dolga ezentúl a kis kedvenc gondozása, sétáltatása. Aztán az ajándékozott lassan ráun az aján­dékra. Akármilyen édes és ra­gaszkodó, sok vele a macera. Ja­nuár közepén már szívesen kicse­rélné egy plüsskutyára, amit fel lehet tenni a polcra, és ott elég so­káig nyugton marad. Vagy vala­milyen használati tárgyra, amit ki lehet dobni, ha megunja az em­bergyerek. Persze a kutyát is ki lehet dob­ni, meg is teszik sokan, könnyű szívvel, lelkifurdalás nélkül. Be­tessékelik a kocsiba, jó messzire elszállítják, hogy ne találjon haza, aztán búcsút intenek held. Az eb sokáig fut az autó után, aztán már csak nézi szemrehányóan a szégyentelen árulók féklámpájá­nak fényét. Ha szerencséje van, és egy nagyvárosban, mondjuk Kas­sán szabadultak meg tőle gazdái, menhelyre kerül, és egy szűk ket­recben fogja megvárni, amíg va­lakinek ismét megtetszik. Szlovákia második legnagyobb városában csupán három éve mű­ködik kutyamenhely. És ezt sem volt könnyű megnyitni, egy meg­szállott nő kellett hozzá, aki lyu­kat fúrt a bürokrácia falaiba, a hi­vatalnokok agyára ment, egysze­rűen nem lehetett elkergetni az irodából, hát nyugalmuk érdeké­ben inkább megadták neki az en­gedélyt. A menhely nehezen meg­közelíthető, tulajdonképpen nem is a külvárosban van, hanem azon is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, a Kassa melletti Haniska köz­ség határában. Ilyenkor január­ban, immár hagyományosan, ijesztően sok kutyust gyűjtenek be. Az eredetüeg negyven „főre” tervezett ketrecekben általában száz eb szorong, jelenleg viszont 137 a létszám, és az elmúlt héten csupán két kutyát fogadtak örök­be. Ezért az újonnan érkezőket ideiglenes megoldásként önkén­tesek viszik haza, és tartják az ud­varon, a hétvégi ház kerljében, vagy éppen a kisszobában. Az el­ső megunt karácsonyi ajándék, egy kis tacskó egyébként már de­cember 29-én megérkezett a menhelyre. Az apuka volt olyan gáláns, hogy személyesen adta át, mondván, a nagybácsi csak a gye­rekekkel beszélte meg a dolgot, nekik elfelejtett szólni, müyen fantasztikus meglepetéssel állít be a háromszobás lakótelepi la­kásba. A kassai kutyamenhely dolgo­zói rendkívül közlékenyek, segí­tőkészek, és megdöbbentő ada­tokkal is tudnak szolgálni. Míg ta­valyjúlius és augusztus folyamán „csupán” 88 bejelentés érkezett hozzájuk az utcán tengődő ku­tyák ügyében, december 22-től január 9-ig 320 alkalommal csör­gött a telefon. Ebből azt a követ­keztetést vontam le, hogy a jó bi­zonyítványért kapott kutyusokat jobban megbecsülik a gyerkőcök, illetve a nyári szünetben több ide­jük van foglalkozni velük. Szep­temberre pedig szépen összeszok­nak a párosok, és gond nélkül hordják egymást sétálni. Sokkal problematikusabb az a verzió, amikor az ajándékozott nem tud a jövevényről, és öröm helyett komoly sokk éri őt a fe­nyőfa alatt. A szülők tulajdonkép­pen kész helyzet elé állítják gyer­meküket, aki nem tud megbirkóz­ni a feladattal, azaz konkurencia­ként tekint az ebre, mint egy vá- radanul érkező kistesóra. Ezt le­hetőleg ne csinálják, kedves szü­lők, figyelmeztet a menhely mun­katársa. Azok a gyerekek, akik a szűkös lakásviszonyok, illetve a rettene­tes szülők miatt hiába áhítoznak kutyusra, rendszeresen sétálni vi­hetik a ketrecekben sínylődő ebe­ket. A gondozók ennek nagyon örülnek, a kutyák még jobban. Ez a fajta szórakozás azonban elég macerás, autós szülő szükségelte­tik hozzá, a menhely ugyanis tényleg a világ végén van. Pedig akadnak itt értékes, fajtiszta ku­tyák is. Ők is gazdira várnak a korcsokkal együtt, azaz teljes a demokrácia. Egy dolgot nem le­het megtenni: megőrzésre ott hagyni a négylábút, amíg az em­ber mondjuk kórházban van, vagy külföldön dolgozik. Ez nem szálloda, mondja szigorúan a gondozó. Tessék megoldani a dolgot családon belül. Aztán még hozzáteszi, hogy aki kutyát vál­lal, tekintse úgy, hogy egy újabb gyereket vállalt. Minden csak hozzáállás kérdése. Azaz vegyük végre emberszámba négylábú barátainkat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom