Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)
2007-12-15 / 288. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 15. www.ujszo.com Nem érezték magukat bűnösnek, nem hagyták el szülőföldjüket A visszatérő hatalomtól az első köztársaság demokráciájának visszatérését várták... „Je nesporné, ze ste mad’arskej národnosti...” V fi'iTtt re Csehországba deportáltak búcsúképe (Képek forrása: Szarka László szerk.: A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948. Komárom, 2003) <■' • Prwreroveolá- kmtnlm sr*JUjne:inH.Vv r EaCenei sSb swjpm. saa#tautf sűe 17yStíjrtéa3>ra 1945.^ ;. .t . äisflosit-aarníets, , ! »VVv *14 yj'?. . ■ v - ' ... ' ' •' / /■ - ■ •" ‘ • Zlaáatel národnosti fsmäarsksj» „A kérvényező magyar nemzetiségű" - igazolási kérelem elutasításának indoklása Ezzel az indokkal („Ön vitathatatlanul magyar nemzetiségű”) kapott 1945 májusát követően több tízezer magyar a nevére kiállított, büntető jellegű hivatalos értesítést. Az első ilyen határozatokat a pozsonyi magyar és német családok vehették át, akiket a kézbesítést követően 20 kg-os csomagokkal átkísértek Ligetfaluba, a patrongyári és a Vajnori úton létesített internálótáborokba. Összesen 6217 személyt. VADKERTY KATALIN Hasonló táborokat létrehoztak Érsekújvárban, Léván, Kassán és több magyar városban is. Az említetteket követték az 1938. november 2-át követően az első bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt - 86,4%-ban magyarok lakta - területekre beköltözöttek. Őket a Belügyi Megbízotti Hivatal utasítása alapján szintén kézi poggyásszal, rendőri kísérettel vitték ki a csehszlovák-magyar határra. Az internáltak és a kiutasított ún. anyások ingóságait és ingatlanjait pl. Pozsonyban a „beözönlő” tisztviselőknek és munkásoknak utalták ki, ezeket az ingóságokat a kisebb városokban szinte pillanatok alatt széthordták. A csehszlovák emigrációs kormány még a háború befejezése előtt engedélyt kapott az antifasiszta nagyhatalmaktól, hogy úgymond az ország biztonsága érdekében a német lakosságot kitelepítheti. Ugyanezt - minden diplomáciai erőfeszítése ellenére - a magyar lakosság esetében elutasították, s például az angol diplomácia már 1943-ban jelezte, hogy a „magyarok nem németek”. Ezért határozott úgy a cseh és a szlovák politikai vezetés, hogy a magyarok - a kitoloncolásukat megalapozó - kollektív bűnösségét az 1945. április 5-én Kassán kihirdetett kormányprogramjában deklarálja. Ennek alapján jelentek meg 1945 nyarán a magyarellenes intézkedések. 1945 májusa és júniusa folyamán azonnali hatállyal elbocsátották a magyar köz-, majd magánalkalmazottakat, leállították a nyugdíjak, a kegydíjak, valamint a nevelési juttatások kifizetését, s ezzel megfosztották a bérből és fizetésből élőket a továbbélés biztosításától. Az intézkedések elsősorban a városi lakosságot érintették, s a kortársak visz- szaemlékezései szerint pl. Pozsonyban szinte hetente temettek egy- egy magyar öngyilkost. Betiltották és büntették a magyar nyelv használatát nemcsak a közéletben, hanem a hitéletben is. Betiltották vagy beszüntették a magyar nyelvű oktatást, feloszlatták a magyar egyesületeket, ezek ingó és ingadan vagyonát elkobozták, iratanyagukat, könyvtárukat megsemmisítették. A magyarok kiszolgáltatottságának alappillére a köztársasági elnök 33/1945. számú rendelete, amellyel megfosztotta őket a csehszlovák állampolgárságuktól. Hontalanok lettek. Ezt a lehetőséget használta ki a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége és a Szlovák Telepítési Hivatal, amikor a - nemzetiségi vonatkozásokat nem tartalmazó - 88/1945-ös elnöki közmunkaren- deletet a magyarokra nézve büntető jellegű utasításokkal egészítette ki. A rendelettel ellenkezően elrendelte a magyar családok összes tagjára vonatkozó közmunkát a cseh és a morva területeken. Az 1946. november 19-e és az 1947. február 28-a közötti dermesztő hidegben a Szlovák Telepítési Hivatal által kijelölt településeket általában kora reggel a katonaság körülzárta, s felpakolta és cselédmunkára kényszerítette a maximálisan 5 kataszteri holddal rendelkező gazdákat és a családtagjaikat. A „kirendelés”, a szállítás embertelen módja alapján a külföldi sajtó az akciót deportálásnak nevezte el. A hivatalos kimutatások szerint a jelzett időben (az 1949. január 21-i összeírás szerint) 11 568 „gazdasági egységet”, 43 546 személyt - köztük 1489 önkéntest - vittek el otthonaikból. A hat évnél fiatalabb gyermekek száma 5422, vagyis a kiszállítottak 13,5%-a. Házaikat, földjeiket, gazdasági felszerelésüket, beleértve az állatállományt is, szlovák telepeseknek és helyi kérelmezőknek utalták ki. A Szlovák Telepítési Hivatal felmérése szerint vagyonuk értéke 550 millió korona volt. Mivel hazatérésüket követően sokan nem költözhettek be a házaikba, nem kapták vissza a gazdasági felszerelésüket, állataikat, a kormány meghirdette az általános kárpótlásukat. A Megbízottak Testületé 1949. szeptember 12-i határozata szerint a deportáltak „földjei a szlovák telepesek tulajdonában maradnak”, s csak a szlovákok által el nem foglalt földeket kaphatták vissza. Kötelezte továbbá a földművelésügyi megbízottat, hogy 1950. február 1- ig terjessze be a kárpótlási tervezetét. Egyik terv követte a másikat, de a valóságban semmi sem mozdult. Erre a gazdák a bírósághoz fordultak, így 1950. július 14-ével feloldották a deportáltak zárolt bankszámláit. A kárpótlás 1950 augusztusától szociálisan motivált lett: a kárpótlást kérvényezni kellett, s 1951. február 28-tól a Pénzügyi Megbízotti Hivatal irányította egy megállapított sablon szerint. Amikor egy szarvasmarha ára 12-18 ezer korona között ingadozott, a kárpótlás 3500-8000 korona között mozgott, de 1952-től ez az öszszeg is csak „a beszolgáltatást teljesítő önálló gazdáknak, a szövetkezeti tagoknak és a szövetkezetben napszámosként dolgozó falusi gazdáknak” járt. A kártalanítás 1953. március 31-vel zárult le. Eszerint 1951-1953 között 7127 család 31,5 millió koronát vehetett fel. Vagyis mintegy 470 millióval kevesebbet, mint amennyit korábban a hivatal vagyonúkként felmért... A csehszlovák kormány és a szlovák politikai elit sohasem titkolta, hogy a magyarkérdés általuk tervezett megoldása a nemzetiségi jellegével párhuzamosan gazdasági érdek. A korabeli politikusok a gazdag magyarok és a szegény szlovákok konfrontálásával akarta megnyerni - a zsidóság vagyonából már meggazdagodott - tömegeket. A magyarok vagyonának megszerzését rendeletekkel biztosították, s nemcsak a gazdagokét. Első helyre kívánkozik a földkérdés, s az ezzel kapcsolatos belső telepítés. A 12/1945. elnöki rendelet „egyszer s mindenkorra” elveszi „a cseh és szlovák földet a külföldi német és magyar földbirtokosoktól és a köztársaság árulóitól, és átadja a cseh és a szlovák parasztságnak”. A köz- társasági elnököt megelőzte a Szlovák Nemzeti Tanács, s az 1945. február 27-i 4/1945. rendeletében „azonnali hatállyal elkobozta az 1938 novembere előtt csehszlovák állampolgársággal nem rendelkezők minden földbirtokát”, majd a 104/1945. rendeletével „azonnali hatállyal ellenérték nélkül elveszi a magyarok, a németek, a kollabo- ránsok földjeit”. A konfiskálások ellen fellebbezni nem lehetett. A köz- társasági elnök és az SZNT egyaránt kijelenti, hogy ezek a földek csakis szláv nemzetiségű személyek tulajdonába kerülhetnek. Szlovákiában az ország szláv etnikai területein a hivatalos propaganda alapján jelentkezett családok annyi földet kaphatnak, hogy egy családnak 8-12, nagycsaládosoknak 10-15 hektáros gazdaságuk legyen. A 64/1946-os SZNT-ren- delet a konfiskálások felgyorsítását célozta meg akkor, amikor a hivatalok a csehszlovák-magyar lakosságcsere-szerződés aláírását követően kitelepítésre jelölték a magyar ingatlan, kiemelten a termőföld tulajdonosait. A csehszlovák hivatalos kimutatások szerint „a betelepítési övezetben”, vagyis az 1938 novemberében Magyarországhoz csatolt területen a magyaroktól 236 891 ha mezőgazdasági földet koboztak el, de a közellátás biztosítása végett kb. 60 000 hektárt meghagytak a magyar gazdák kezelésében. Az övezetben 9021 szlovák telepes családnak 95 611 hektárt, a helyi szlovák kérelmezőknek 15 323-at - összesen 110 934 hektárt - utaltak ki. Kiváló gazdasági eredményekkel végződött a csehszlovák-magyar lakosságcsere is. Miután a potsdaKitelepített magyar búcsúzik szlovák szomszédjától, Gútán, 1946-ban
