Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)
2007-12-15 / 288. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 15. Szalon 17 Áttelepítés előtti búcsú kép a komáromszentpéteri Papp Dénes családjáról, 1947 nyarán Csehszlovákia területéről kitoloncolt magyarok Rajkán, 1946 novemberében Egyike azoknak a plakátoknak, melyekkel a magyarországi szlovákságot csalogatták Csehszlovákiába mi konferencia nem tárgyalt a csehszlovák-magyar kérdésről, s ezzel mintegy elutasította a csehszlovákiai magyarok kitoloncolását, a rendezést a két ország bel- ügyének tekintve a kétoldalú szerződéses megoldást javasolta. A gazdaságilag teljesen tönkretett, politikailag éppen csak konszolidálódó Magyarország, s a vele szemben a mi, győztesek pózában diktálni akaró csehszlovákiai küldöttség közötti - a külügyi államtitkár, Vladimír dementis vezette — tárgyalások semmi jót sem feltételeztek a csehszlovákiai magyarok számára. Magyarország tudatosította helyzetét, s a magyarok totális kitoloncolását a párizsi békekonferencián elérni akaró csehszlovák törekvések ellensúlyozására 1946. február 27-én aláírta a csehszlovák-magyar lakosságcseréről szóló egyezményt. Ezt a magyar diplomácia kényszerből elfogadott „fegyverletételként” értékelte, de abban a reményben tette, hogy a következő hónapok folyamán - az ország belpolitikai és gazdasági helyzete megszilárdulását követően - a kitelepítendő magyarok érdekét szolgáló módosításokat tud elérni. A lakosságcsere-egyezményben a csehszlovák fél jogot szerzett a Magyarországon magukat szlováknak vallók közötti szinte ellenőrizhetetlen propagálásra, toborzásra, míg a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarokat vagyonuk és társadalmi, gazdasági befolyásuk alapján a Szlovák Telepítési Hivatal munkatársai jelölhették ki. Az említett hivatal és a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségének megegyezése alapján ez az elv lett a kijelölés alapja, amit területileg úgy kellett érvényesíteni, hogy a magyar nemzeti, gazdasági és kulturális szempontból jelentős központi települések annyira meggyengüljenek, hogy a betelepülő szlovákság nemcsak magát a községet, hanem a környéket is elszlovákosíthassa. A csehszlovák kormány, a Szlovák Nemzeti Tanács és a Szlovák Telepítési Hivatal tervei szerint legalább 180 ezer magyart kell a csere keretében kiszállítani, de ez a szám fokozatosan 105 ezerre csökkent. A toborzás kezdetén nagy lelkesedéssel jelentkezőket két csoportba lehet osztani. A tudatos szlovákokra és a gazdasági előnyökért jelentkezőkre, akik nem minden esetben voltak szlovákok. Ez utóbbiak száma a magyarországi gazdasági helyzet javulása következtében egyre csökkent. A Szlovák Telepítési Hivatal 1948. december 22-i adatokat tartalmazó összesítő jelentése szerint Magyarországból 73 223 személy érkezett Szlovákiába, ebből 37 961 a csere-, 21 149 az egyirányú, vagyontalan transzportokkal. A Magyarországon hagyott földbirtokuk 38 748 kataszteri hold volt, a Szlovákiában hagyott magyar vagyon 36,5%-a. Csehszlovákiából 89 660 magyart telepítettek ki, közülük 57 414 távozott a csereprogram keretében. Földva- gyonuk 109 294 kataszteri hold, a Magyar Nemzeti Bankba befizettek 321 206 925 koronát. A ki- és betelepítettek ingóságai is hasonló arányúak voltak. A kitelepítettek 78%-a a mai Dél- nyugat-Szlovákiából távozott, s ezzel szétdarabolódott a sok száz éves magyar etnikai egység. A lakosságcsere - s a többi magyarellenes rendelkezés - következményeképpen a terület a vegyes lakossá- gúak kategóriájába került. A csehszlovákiai magyar lakosság - látszólag - legemberségesebb formájának tartott reszlovakizálás is maradandó nyomokat hagyott. Ezt a cseh országrészekben eltitkolt lehetőséget nem rendelettel, csupán egy, a Belügyi Megbízotti Hivatal VI. osztályának hirdetményében tették nyilvánossá. Lényege a szlovák nemzetiség önkéntes vállalása, ha a család felmenői között van legalább egy szlovák nemzetiségű. Akik vállalják az új nemzetiséget, azokra nem vonatkoznak a diszkrimináló rendelkezések: nem telepítik ki, nem viszik csehországi kényszermunkára, nem kobozzák el a vagyonukat, házukba nem ültetnek be szlovák telepeseket, bizalmiakat. Vagyis élvezhetik a szlovák nemzetiséggel járó összes előnyt. A reszlovakizálás meghirdetése idején kezdték meg a lakosság összeírását, s a számlálóbiztosok katonai egyenruhában keresték fel a családokat, ez volt a hivatalosan is ajánlott félelemkeltés egyik formája. Ennek ellenére sokan nyíltan is ellenálltak, röpcédulákkal, nyűt beszéddel léptek fel az asszimiláció újabb formája ellen. A számlálóbiztosok által a magyarlakta huszonöt dél-szlovákiai járásban a 727 832 lakosból 544 444- et mutattak ki magyarként. A kitelepítéssel s az általános bizonytalansággal félelemben tartott magyarok jelentős része a menekülés útjának tekintette a reszlovakizá- lást. 1946. július 1-ig országosan több mint 350 ezren - köztük 342 942-en a „betelepítési övezetben” - kérték a szlovák nemzetiséget, a második szakaszban ez a szám már meghaladta a 450 ezret. A Szlovák Telepítési Hivatal a lakosságcserére való kijelölésnél nem vette figyelembe a reszlovakizálási kérelmet, előfordult, hogy még a határozatot sem. A csalódott magyarok zöme az 1950-es évek folyamán visszavette eredeti nemzetiségét, de az átélt félelmek, szorongások következményeitől legalább az utódait meg akarta menteni. Közülük sokan elszlovákosodtak, kiemelten azok, akiket szlovák iskolába írattak. Ha nem is úgy, ahogyan azt megfogalmazói tervezték, a reszlovakizálás mégis jelentősen hozzájárult a magyarok beolvasztásához. Végezetül néhány szó a magyarokat sorozatban ítélő népbíróságokról. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én kiadott „A fasiszta bűnösök, a megszállók, az árulók és a kollaboránsok megbüntetéséről és a népbíróságok létesítéséről” rendelkező 33/1945. rendelet már a kortársak szerint is olyan radikális és szigorú, mintha nem békeidőben, hanem még a harcok közepette született volna. A népbíróságokat járási és helyi bíróságokra osztotta, s különösen a legfelsőbb szervek sokat reméltek a helyi népbíróságoktól. A Belügyi Megbízotti Hivatal tőlük várta a kitelepíthető „magyar háborús bűnösök tömeges elítélését.” Munkájukat nem az igazságos büntetés, hanem „az adósságtörlesztés, a bosszú, az irigység, s nem a múltban elkövetett bűncselekmények igazságos megbüntetése jellemezte” - írja az Igazságügyi Megbízotti Hivatal, amikor elrendeli a helyi népbíróságok beolvasztását a járási népbíróságokba. A magyarok tömeges megvádolása továbbra is jellemezte a népbíróság munkáját, s a szlovák lakosság egyötödét kitevő magyarokat a szlovákoknál nagyobb arányban vádolták meg. Voltak olyan falvak, ahol a férfilakosság közel 90%-át megvádolták, s hónapokon keresztül emiatt is félelemben élt az egész falu. A népbíróságok által elítéltek 58,80%-a volt magyar nemzetiségű, a szlovákok a vádlottak 28,5%- át adták. A felmentéseknél az arány fordított: a megvádolt magyarok 73,5%-át felmentették, a szlovákoknál ez az arány 22,3%. ♦ ♦ ♦ A második vüágháború befejező szakaszában a tömeges kelet-nyugati népvándorlások közepette a mai Dél-Szlovákia területén élő magyarok nem mozdultak annak ellenére sem, hogy 1944 őszén már köztudott volt, hogy az első bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt - 86,4%-ban magyarlakta - övezet az 1918-as határai között megújuló Csehszlovák Köztársaság része lesz. Nem érezték magukat bűnösnek, nem hagyták el szülőföldjüket. A visszatérő hatalomtól az első köztársaság demokráciájának visz- szatérését várták. Nem ez történt. Kollektív bűnösség, büntetés a gyűlölet és a vagyonszerzés alapján. Figyelemre méltó, hogy sokan még napjainkban is fasisztáknak, Hor- thy-imádóknak jelentik ki a lakosságcserében kitelepített magyarokat. Igaz, akadtak köztük üyenek is. A többiek bűne az volt, hogy tisztelték és megtartották őseik nemzetiségét, nyelvét, vigyázták a kultúráját és a hagyományait. Bűn volt - a hivatalok szerint -, hogy 1938 őszén örömmel üdvözölték a magyar honvédeket. Igaz, örültek, mert húsz év másodrendűsége után újból első osztályú állampolgárok lehettek. Kérdés: a szlovákok nem örültek 1939. március 14-én, majd 1993. szeptember 1-jén? Nem gyújtanak örömtüzeket minden évfordulón? A szlovákiai magyarok félelem, örökös felelősségre vonás, megbélyegzés és másodren- dűség nélkül akarnak élni abban az országban, ahová őket a sorsuk vezényelte. A kitelepítések és lakosságcsere fő irányai Csehszlovákiában és Magyarországon Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com