Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)
2007-11-06 / 255. szám, kedd
8 Vélemény ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 6. www.ujszo.com Már az ókori görögök és rómaiak is sok rabszolgát használtak, főként a bánya- és gazdasági, valamint házimunkák ellátására Abolicionisták a fekete elefántcsont védelmében „A transzatlanti rabszolgakereskedelem barbarizmusa kitűnik az emberiség történetéből nagyságrendje, szervezett jellege es különösen az áldozatok emberi méltóságának eltiprása miatt. Miközben Európa előtt megnyílt az út a ráció és a felvilágosodás kora előtt, az európai kereskedők útra keltek, hogy rabszolgasorsra juttassák az afrikai kontinenst. Éppen ezért legfőbb ideje és oka volt annak, hogy a nemzetközi közösség... elismerte, a rabszolgatartás és a rabszolgakereskedelem az emberiség elleni bűncselekmények, és azokat mindig is annak kellett volna tekinteni.” Az Európai Unió Tanácsa GALO VILMOS (Képarchívum) i ____i______> Évti zedes politikai küzdelmek eredményeként a brit parlament 1807. február 23-án törvényt hozott a rabszolga-kereskedelem betiltásáról. Ezzel a szigetország a transzatlanti emberkereskedelemben való majd kétszázötven éves részvételének vetett véget. A rabszolgaság története évezredekre nyúlik viszza. Az ókori görögök és rómaiak sok rabszolgát használtak, főként a bánya- és gazdasági, valamint házimunkák ellátására. A középkori feudális Európa viszont már a jobbágyság munkaerejére támaszkodott, az öreg kontinens nagy részén megszűnt a rabszolgaság. A rabszolgamunka tömeges alkalmazásának felélesztése Amerika felfedezéséhez kapcsolódott. Az új kontinens hatalmas gazdasági lehetőségeket rejtett európai gyarmatosítói számára, ám az új területek kiaknázásához jelentős munkaerő kellett. A kényszermunkára fogott bennszülött indiánok számának drasztikus fogyása után elindultak az első rabszolgaszállítmányok Fekete-Afriká- ból az Újvilág felé. Afrikában az európaiak megjelenése előtt is széles körben elterjedt volt a rabszolgaság. A helyi királyságok és törzsek közötti háborúkban ejtett foglyokat általában rabszolgává tették. A 7. századtól a szubszaharai területeken megjelentek az arab emberkereskedők, akik rengeteg fekete rabszolgát szállítottak a Közel-Keletre. Mindazonáltal az afrikai és az arab rabszolgaságot megkülönböztetik annak újkori, amerikai válfajától. Utóbbi nevétől, nyelvétől, vallásától, tehát korábbi identitásának minden összetevőjétől igyekezett megfosztani a rabszolgát, teljes dehumanizálására törekedett, melyhez páratlanul kegyeden bánásmód és á társadalmi felemelkedés minimális lehetősége (saját maga kivásárlása) járult. Ezek nem voltak jellemzőek sem az afrikai, sem az arab típusú rabszolgaságra. A transzadanti rabszolga-kereskedelem 1517-ben kezdődött, ekkor szerződött Spanyolország Portugáliával, utóbbi vállalva, hogy minden évben meghatározott számú rabszolgával látja el az amerikai spanyol gyarmatokat. Ezzel Portugália hosszú időre a rabszolga-kereskedelem vezető hatalma lett. A busásan jövedelmező üzlet azonban hamarosan más európai országok érdeklődését is felkeltette, s Afrika keleti partjainál hamarosan feltűntek az angol, francia, holland és dán kereskedőhajók. Az angolok a XVI. század második felében kapcsolódtak be a rabszolga-kereskedelembe. Elsőként John Hawkins ejtett rabul mintegy 300 afrikait a Sierra Leone-i partokon. A rabszolgává tett feketéket a karib-tengeri Hispaniola szigetén (ma Haiti és Dominikai Köztársaság) adta el, ahonnan óriási rakomány cukorral és állatbőrrel tért haza. Az elsőként Hawkins által kiAz angolok a XVI. század második felében kapcsolódtak be a rabszolga-kereskedelembe. alakított kerekedelmi gyakorlatot nevezzük háromszög-kereskedelemnek, mivel az árucsere az Anglia-Nyugat-Afrika-Amerika háromszögben bonyolódott le. A módszer a későbbiekben mindössze annyit változott, hogy a potenciális rabszolgák elfogásának veszélyes munkáját nagyrészt helyi afrikai uralkodók vették át, akik az emberekért cserébe európai áruhoz (fegyverek, alkohol, ipari termékek) jutottak. Míg a XVI. századig a rabszolgák főként a harcok melléktermékei voltak, az európai rabszolga-kereskedők megjelenésével az afrikai háborúk céljává váltak. A helyi uralkodók láncra verve, hosszú menetekben hajtották a hadifoglyokat az európaiak által épített erődökhöz, ahol lebonyolították az „árucserét”. A behajózásra váró rabszolgákat sokszor hónapokig az erődök sötét, nyirkos pincéiben őrizték. Mindez azonban csak a szenvedések kezdetét jelentette, az igazi megpróbáltatás az Atlantióceánon való átkelés volt, amely másfél-három hónapig tartott. A több száz rabszolgát a hajó gyomrában, egymás mellé fektetve, a férfiakat lábuknál összeláncolva tartották. Minden hajó legénységéhez tartozott egy hajóorvos, közülük többen az átélt szörnyűségek hatására a felszabadító-mozgalom harcos tagjai lettek. Egy rabszolgaszállító hajó szagát már küométerekről érezni lehetett, a legénység halálozási aránya (10-15%) megegyezett a rabszolgákéval. Amerikában az „élő árut” a rabszolgapiacokon „értékesítették“. A gyarmatokon legtöbbjük kemény fizikai munkát végzett ültetvényeken vagy bányákban, kisebb részükből kézműves vagy cseléd lett. A rabszolgatartók az engedetlenség legkisebb jelére brutális kegyetlenséggel válaszoltak, ami elrettentésül szolgált a többi rabszolga számára. Aki megpróbált elszökni, annak orrát, fülét vágták le, másoknak frissen korbácsolt sebére sót, csípős paprikát vagy forró olajat öntöttek. A legnagyobb bűnnek azt tartották, ha valaki fehér emberre kezet emelt vagy lázított, az ilyeneket élve elégették vagy testnyílásaikba robbanószert helyezve felrobbantották. A brit rabszolga-kereskedelem a XVm. században élte virágkorát. Kezdetben London, később Bristol, majd Liverpool kererskedői játszottak vezető szerepet. Utóbbi város a század végén az európai rabszolga- kereskedelm negyven százalékát ellenőrizte (ez 1783-93 között 878 utat és mintegy 300 000 eladott rabszolgát jelentett!). A háromszög-kereskedelem és az ebből származó óriási haszon katalizátorként hatott az ország gazdaságára, jelentős lökést adva az angol ipari forradalom kibontakozásának. A rabszolga-kereskedelmet elfogadott és elismert vállakózásnak tekintették, melyben magas rangú világi és egyházi méltóságok, sőt a királyi család tagjai is érdelkeltek voltak. A napóleoni háborúk angol hősei, Nelson admirális és Wellington hercege ugyanúgy befektetett rabszolgekereskedelembe, mint a természettudós Isaac Newton vagy a filozófus Francis Bacon. Az abolicionizmus tűzte ki céljául a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem eltörlését. Az első abolicionisták egy keresztény vallási felekezet, a Barátok Vallásos Társasága (kvékerek vagy Barátok) soraiból kerültek ki. A kvékerek egy igazságosabb társadalom megteremtésére törekedve, a Bibliát alapul véve vallási-erkölcsi alapon tiltakoztak a rabszolgaság ellen. Ez a jelentős gazdasági háttérrel rendelkező felekezet teremtette meg a feszabadító mozgalom hátországát, ám többnyire a színfalak mögött tevékenykedett, így a mozgalomban játszott fundamentális szerepe háttérbe szorul. A mozgalommal szemben állók főként gazdasági érveket hangoztattak, hangsúlyozva Nagy-Britannia jelentős anyagi veszteségét a rabszolga-kereskedelem eltörlése vagy a rabszolga-felszabadítás esetén. Az abolicionisták egyik legfontosabb feladatuknak a rabszolgaság korabeli társadalmi megítélésének megváltoztatását tartották, valóságos propaganda-hadjáratot indítottak, mely során a társadalom széles rétegeivel ismertették meg a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság szörnyűségeit. 1787-ben a kvékerek kezdeményezésére a felszabadítási mozgalom csúcsszerveként létrejött egy tizenkét fős bizottság, mely a legismertebb és legbefolyásosabb aboli- cionistákat tömörítette. A bizottság tagjai tisztában voltak azzal, hogy a közvélemény támogatásának megszerzéséhez nélkülözhetetlen, hogy valaki következetesen képviselje ügyüket a parlamentben. Erre a feladatra egy fiatal alsóházi képviselő, William Wilbeforce tűnt a legalkalmasabbnak, aki parlamenti szerepléseinek köszönhetően a brit abolicionista mozgalom legismertebb képviselője lett. Wilbeforce mellett Granville Sharp, Thomas Clarkson és az egykori rabszolga, Oleuda Equiano voltak a kor legisA francia forradalomra a brit társadalomhoz hasonlóan az abolicionisták jelentős része is nagy várakozással tekintett mértebb abolicionistái. Equiano a mai Nigéria területén született. Tizenegy éves korában emberrablók ragadtak el családjától és Barba- dosra adták el rabszolgának. Gazdája, aki cinikusan a dinasztiaalapító svéd király után a Gustavus Vassa nevet adta neki, magával vitte Angliába, ahol megtanult ími-ol- vasni. Többször eladták, majd miután sikerült magát megváltania, Londonba költözött, és a rabszolga-kereskedelem elleni harcnak szentelte életét. 1789-ben megjelent önéletírása, az Olaudah Equa- iano, avagy az afrikai Gustavus Vassa életének érdekes elbeszélése nemcsak a brit szigeteken lett bestseller, hanem Németországban és Amerikában is. Az 1789-ben kitört francia forradalomra a brit társadalomhoz hasonlóan az abolicionisták jelentős része is nagy várakozással tekintett. A kezdeti lelkesedést azonban hamarosan lelohasztotta a forradalmi terror elhatalmasodása. Mindehhez hozzájárult a St. Do- mingue-i (mai Dominikai Köztársaság) rabszolgafelkelés, mely a forradalom hatására tört ki 1791- ben. A feketék véres mészárlást végeztek francia ültetvényes gazdáik között, melyet a brit közvélemény egyöntetűen elítélt. Ez az esemény megfelelő hivatkozási alap volt a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság eltörlését ellenzőknek, hogy rámutassanak, hová vezet az abolicionisták „káros” tevékenysége. Mindez azonban már nem tudta megakadályozni, hogy több sikertelen kísérlet után 1807-ben a brit parlament betiltsa a rabszolgakereskedelmet. Az abolicionisták egy része, köztük Wilbeforce is, úgy gondolta, hogy a kereskedelem eltörlésével automatikusan javul a gyarmatokon élő rabszolgák helyzete, és fokozatosan felszámolják a rabszolgaságot, így az ő feladatuk ezzel véget ért. Mások, például Thomas Clarkson csak egy állomásnak tekintették az 1807-es törvényt és folytatták harcukat, melynek célja a rabszolgaság teljes felszámolása volt. Habár e törvénnyel a legnagyobb rabszolga-kereskedő állam fordított hátat az emberkereskedelemnek, az nem szűnt meg. Sőt, a britek helyét hamarosan más európai államok vették át, amelyek főként Kuba és Brazília növekvő munkaerőigényének köszönhetően egyre több feketét szállítottak az amerikai kontinensre. Nagy-Britannia sokat tett azért, hogy a többi európai állam is beszüntesse a rabszolga-kereskedelmet, ennek is köszönhető, hogy az elkövetkező évtizedekben Franciaország, Spanyolország és Portugália is törvényen kívül helyezte azt. Ám ezek az államok a britekkel szemben nem tettek erőfeszítéseket a csempészet felszámolására, így a „fekete elefánt- csonttal” folytatott kereskedelem továbbra is virágzó üzletág maradt. A rabszolga-kereskedelemnek csak a rabszolgaság eltörlése vetett véget. Nagy-Britannia újabb negyed évszázadnyi politikai csatározások után 1833-ban szabadította fel a rabszolgákat. A brit példát követte a többi rabszolgatartó állam is, utolsóként Brazília vetett véget a rabszolgaságnak 1888-ban. E kegyetlen és igazságtalan intézményt azonban sohasem sikerült teljesen felszámolni. Napjainkban az a férfi, nő vagy gyerek tekinthető rabszolgának, akit erőszakkal munkára kényszerítenek és egy másik személy gyakorol felette hatalmat. E definíció alapján a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 2007-ben legkevesebb 12 millióra becsüH a rabszolgák számát a világon.
