Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-13 / 236. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 13. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ L1POVÉ N0V1NY „A normális szlovákok és magyarok kapcsolata nem került krízisbe - nyilatkozta Demszky Gábor a Lidové noviny tegnapi számában egy vele készült interjúban. - Sokkal inkább a két ország kormánya közti krízishelyzetről van szó. A Benes-dekrétumok elfogadhatatlanok, a megváltoz- tathatatlanságukról hozott szlovák parlamenti határozat rossz lépés. A dekrétumok az én édesapámat is sújtották, mivel válaszút elé állították: vagy szlováknak vallja magát, vagy mehet. Abszurdum, hogy két szomszédos EU-tag- nak, alig néhány héttel a schengeni térséghez való csatlakozásuk előtt ilyen a kapcsolata - fejtette ki a budapesti főpolgármester, (cs) — Elutasítom ezt a veszedelmes magatartásod, és a demokratikus európai értékek étoszának nevében felszólítalak: ne Ugasson a pofád! (Peter Gossányi karikatúrája) HÉTVÉG(R)E Tűrésküszöbök Kíváncsian várom, Marek Mad’aric kulturális miniszter tartogat-e e hét lezárására is valami jó kis bon- mot-t. A hetet ugyanis sikerült vele nyitnunk: a hétfői lapok azzal voltak tele, hogy a kultusztárca őre szerint a második világháborút követően nem is voltak kitelepítések. KOCUR LÁSZLÓ Vagy ha voltak, akkor nem úgy. Megéri a Smerben sajtosnak lenni, mert - lám - akár kulturális miniszter is lehet az emberből, s akkor mondhat okosakat. Olyanokat, hogy senkit sem telepítettek ki csak azért, mert magyar volt. Miközben történelmi tény, hogy nem így van. A miniszter azt is bebizonyította, nincs elrettentőbb annál, mikor a butaság szorgalommal párosul. Látván, mekkora felhördülést okozott az általa a mediális térbe beleböfögött állítás, még egy nyilatkozatot is kiadott, melyben kifejti, olvasmányélményei alapján továbbra is kitart kijelentései mellett. El kéne tán néhány, a kitelepítésekről szóló kordokumentumot is olvasni, nemde, miniszter úr? A héten egy rendőr bezúzta egy graffitis - hogy a megfelelő terminológiát alkalmazzuk, egy writer - orrát. A legényke Nagyszombatban épp egy szép nagy falfelületre lövellte festékszóróinak tartalmát, amikor arra tévedt egy rendőrjárőr. Azonnal intézkedni kezdett: a falhoz kente a felvételek tanúsága szerint szemmel láthatóan nyüzüge surbankót. Pedig szerencsétlen - a graffitis közösség részéről vélhetően megvetés fogja őt övezni ezért - azon kevés falfirkáló közé tartozott, akik engedéllyel rendelkeztek. Nem egy taggel akart elcsúfítani egy frissen mázolt falfelületet, hanem egy szabadidőközpont kerítésére festett volna mesefigurákat, a lázadó street artból már-már a társadalmi munka kategóriájába emelve át ezt a sokak által elítélt tevékenységet. Ifjúságom egyik meghatározó együttesének egy, lapunkban csak nyomokban idézhető, albumcímadó slágere jut eszembe: „A kopó, ha vérszagot érez, először üt, aztán kérdez.” Hát ennyire kiirthatat- lan közép-európai rendőrreflexről volna szó? Nyilván a nyájas olvasó sem örülne, ha egy reggel mondjuk egy gigantikus „Renault-jelet” találna a kerítésén, s ha tetten érné az illetőt, nem kizárt, hogy pillanatnyi fel- indultságában a falhoz kenné, még akkor is, ha egyébként jámbor természetű, presbiter a helyi egyházközségben, és rendszeresen adakozik a lepramisszió javára. De tenné ezt abban a tudatban, hogy az illetőnek tuti nincs engedélye. Nem így a rend őrei. Nekik hivatalból kérdezniük kellett volna. Hát hiába, a toleranciát még tanulniuk kell a hazai hatóságoknak. De nemcsak a hazaiaknak, a budapestieknek is. Nem tisztem megítélni, hogy Németh Ilona kiállítása Budapesten páratlan eredményt ért-e el, vagy kudarcAzonnal intézkedni kezdett: a falhoz kente a felvételek tanúsága szerint szemmel láthatóan nyüzüge surbankót... ba fulladt, abban mindenesetre megegyezhetünk: rövid életűnek bizonyult. Pedig előtte Dunaszer- dahelyen vagy három hónapig agyalhattak azon a járási székhelyen lakók vagy oda látogatók, hogy mit is tennének, ha gyermekük szíve választottjaként egy vietnamit mutatna be, netán ha a szomszédjukba egy roma család költözne. A lényegesen több náció által lakott magyar fővárosban a képzőművész arra próbált rákérdezni, hogy is állnak a he- lyiek/arra járók - akik az „őslakosokon” túl történetesen szintén lehetnek kínaiak, zsidók, romák, határon túli magyarok - a kínaiakkal, a zsidókkal, a romákkal, a határon túli magyarokkal. Provokatív a kérdés? Hát persze! A fiktív pirézekről végzett közvélemény-kutatás bebizonyította, a magyarok tartanak az idegenektől, mert büdösek, lopnak, elfoglalják a munkalehetőséget a hazaiak elől, leverik az ingatlanárakat stb. Egy ilyen installáció jó alkalom lehetett volna arra, hogy ezekre a kérdésekre mindenki választ adjon. Magának. Magában. Esetleg elbeszélgethetett volna egy kisfröccs mellett a szomszéd Józsival: - Te, Józsim, hogy állsz te a kínaiakkal? A paternalista városvezetés azonban kiskorúsította a városkerültek lakóit, és eldöntötte helyettük, mi a jó nekik. A kerületi polgármester szerint a toleranciával ott kell foglalkozni, ahol azzal probléma van. Azt hiszem, mindenki örömmel konstatálhatja, hogy a VII. kerületben nincs. Ez is valami, gratulálunk! Hunvald polgármester úr, ha ilyen jól megoldotta a toleranciakérdést a saját kerületében, esetleg fogadott vagy fogadatlan tanácsadója lehetne a közelgő Fico-Gyurcsány találkozó előtt a magyar kormányfőnek, a két ország viszonyában ugyanis még nincs minden egészen rendben. JEGYZET Elment mozgó koporsóban TALLÓSl BÉLA Most sajnálom csak igazán régen elment apai nagyanyámat. Nem kellett volna úgy végeznie, ahogy végezte. Azért halt meg, mert rossz időben volt beteg, rossz helyen. Amikor vacillálni kezdtek az életfunkciói, már uniókötelékben éltünk ugyan, csakhogy az az unió kelet felől ápolgatta vonzás- körzetét. Abban a korban roggyant le szegény nagyanyám, amikor holmiféle bársonyos kulcscsörgetés homályos ideájának körvonalaztatása miatt is Recsk (vagy hasonló létesítmény) kardja lebegett volna az álmodozó delikvens feje felett. Egyik napról a másikra ingott meg egészségben. Meséltem róla korábban is, már ezt a(z utolsó) történetét is elmondtam, de most megint idevágó. Egész életében nem mozdult ki a faluból, még a községen belül is voltak számára csupán hallomásból ismert helyek. A faluközpontban becsukott szemmel is elbotorkált, ám a végeken sohasem járt. Mert két keréken nem ült soha, lovas kocsira nem merészkedett, bot mellett lépve viszont a faluvég túl messze esett. A Zsitván és a Nyitrán túlra - a két folyó határként folyta körbe a falut - sohasem lépett. Végnapjaira annyira elgyengült, hogy elkerülhetetlenné vált az orvos. Csakhogy a lehető legrosszabbkor tört rá a végső kimerülés előjele. Amikor a járási városban elkészült a kórház legmodernebb szárnya, ahova beszállították. Ezt azonban megelőzte valami. Laborvizsgálatokon volt a körzeti rendelőben. Előzetesen megnyugtatásképpen közölték vele, hogy bár a vérképpel nincs minden rendben, a vizelet jó. „Hát azt honnan lehet tudni?” - kérdezte nagyanyám kísérője, valaki a rokonságból, majd csodálkozva fejtette ki, hogy a nagymama vizelete még ott lapul a „ridikülben”, mert mifelénk a re- tikülnek is sajátos neve volt. Napokkal később kijött nagyszü- lémért a mentőtaxi - taxinak neveztek minden autót, noha nem kellett, hogy az éppen taxi legyen. Beszállította őt - egy családtag kíséretében - a már említett kórház modern szárnyába. Amelyben lift közlekedett két emelet között. S ez volt a baj. Szülém, szegény, nem tudta, mi az a szűk láda, amely majd élve elnyeli. Talán mozgó koporsónak vélte. Könyörgött, hogy ne tolják be őt oda. De betolták, s annyira megrémült, hogy vége lett. Két emelet között, felfelé szállva. Bezzeg, ha a napokban lett volna rosszul, s tágabb hazánk, az unió egyik kórházába szállították volna, oda, ahol műszaki okok (vagy pénzhiány?) miatt lezárták a lifteket, s a betegeket lépcsőzéssel, hordágyon szállították egyik szintről a másikra! Szegény nagyanyám még most is élhetne! Bár lehet, hogy az eltelt idő alatt ő is megszokta volna az emeletek közti közlekedés kényelmes és bevett módját. S abszolút természetesnek tartaná a liftezést, különösen így, megváltozott orientáltságú, nyugatról kisugárzó uniós viszonyok között. KOMMENTÁR Le a rezervátumokkal BÁLLÁ D. KÁROLY Hogy szűkebb környezetemben meglehetős az idegenkedés az internet iránt, azt érteni vélem. Legfőbb oka nyilván a megfelelő ismeretek és tapasztalatok hiánya. Ahol még alig terjedt el a világháló, ott sokan képzelik valami ködös és gyanús dolognak, ördögi mesterkedésnek. De akiben nincs rosszindulat, az se igazán tudja, eszik-e vagy isszák. Velem megtörtént már, hogy festő barátom pár napra kölcsön akarta kérni a honlapomat. Mivel neki nincsen számítógépe, ezért elkérné tőlem a honlapot, mondta, hogy otthon kényelmesen elolvashassa. Aztán becsszóra visszahozza. Az ódzkodás másik oka az, hogy a rossz vélemények általában hamarább terjednek, mint a jók. Az internet csak az időt rabolja. Függőséget okoz. Tele van szeméttel, pornóval, álnéven közzétett gyalázkodással. Az internet elmagányosít, információi nem megbízhatók, komolytalan dolog - és még a szemet is rontja. A burkolt vagy nyílt ellenszenv harmadik oka a kitárulkozástól való félelem. Az hagyján, hogy a nagyvilág megnyílik előttünk, de az már nincs rendjén, hogy mi is kitárulkozzunk előtte. Dicséretes, hogy a nagy napilapok olvashatók a hálón, de a mi kis dolgainkat talán mégsem kellene ország-világ előtt kiteregetni. Rendben, hogy friss irodalmi anyagot találunk „odafenn”, de a mi novelláink, verseink nem valók oda, hiszen mi amúgy is csak a sajátjainknak írunk, más meg sem érti. Bizony, én úgy látom, hogy ha évtizedeken keresztül a politika és a hatalom zárta rezervátumba közösségeinket, akkor most mintha mi húznánk magunkra az ajtót. Jól elvagyunk mi itt, jó ez a kis akolmeleg, igaz, hogy a bűz is bentreked, de még mindig jobb, mint az a nagy huzatos tágasság, ahol senki nincs tekintettel sorsverésre, kisebbségi sanyargásra. Szóval, azt talán meg is értem, hogy miért idegenkednek oly sokan környezetemben az cybersztrádától. Azt viszont nagyon furcsálltám, amit a minap tapasztaltam. A magyar fővárosban vettem részt egy szakmai fórumon. A könyvkritika volt a fő téma, erről folyt két napig a tanácskozás, ennek végén került sor arra a kerekasztal-beszélgetésre, amely viszont a világhálón, az internetes biogokban megjelenő könyvkritikák kérdését járta (volna) körül. Sajnos a résztvevők nem álltak a helyzet magaslatán, így a közönségben maguk is csak megerősítették az internetes közleményekkel szembeni averziókat. Az a látszat alakult ki, hogy a weben leginkább olyasmi jelenik meg, ami valamiért nyomtatásban nem láthat napvilágot. Mert trágár, vagy mert első mondatában lehülyézi a bírálandó könyv szerzőjét. Sajnos nem derült ki, hogy nemzetközi viszonylatban az internet ma már minden tudományágnak a legfontosabb, leghatékonyabb színtere, hogy a friss eredményeket is itt teszik közzé a kutatók, akik éppen ennek a technológiának a segítségével tudnak naprakészek lenni és egymással együttműködni. Akadt, aki tájékozatlanságában azt állította, tudományos cikkekben nem szokás internetes forrásokra hivatkozni - pedig nagyon is szokás, és egyre inkább az lesz. A világháló ugyanis már ma is az emberi ismeretek legnagyobb tárháza, szakemberek ezrei, ha nem millió fáradoznak azon világszerte, hogy a nagy nemzeti könyvtárak, múzeumok, különféle tudományos és művészeti archívumok anyaga maradéktalanul hozzáférhető legyen minden felhasználó számára. Ezáltal válik az internet a leghatalmasabb és legdemokratikusabb információforrássá, a tudás olyan tárházává, amelynek birtokában bárki kiléphet a saját rezervátumából, átlépheti a politikai, földrajzi, társadalmi határokat. Ezt a nagyszerű távlatot azonban a nyomtatott folyóiratokba író ítészek láthatóan elutasították. Elképzelhető, hogy saját nemzeti kisebbségem tagjaihoz hasonlóan a fővárosi magyar könyvkritikusok sem akarnak kilépni a saját aklukból? De ne sértsem meg őket ezzel a kifejezéssel! Csak hadd higgyék elefántcsonttoronynak. FIGYELŐ Káros a Fidesz erdélyi politikája Az SZDSZ álláspontja szerint káros és felelőtlen a Fidesz és Orbán Viktor pártelnök megosztó politikája a romániai európai parlamenti (EP) választás előtt, mert eredményeként akár európai képviselet nélkül maradhat a romániai magyarság. Szent-Iványi István liberális EP-képviselő, a kisebbik koalíciós párt külügyi kabinetjének vezetője ezt pénteken mondta sajtótájékoztatón, Budapesten. A politikus értékelése szerint annak önmagában nincs túl nagy jelentősége, mely romániai képviselők ülnek az Európai Parlamentben az elkövetkező másfél évben, ám ha Tőkés László királyhá- gó-melléki református püspök sok szavazatot kap, akkor előfordulhat, hogy sem ő, sem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem jut európai képviselethez. Az SZDSZ-es EP-képviselő a napokban Brüsszelben találkozott Markó Bélával, az RMDSZ elnökével és a párt listavezetőivel. „Meggyőződésem, hogy az RMDSZ jelöltjei legitim, hiteles, a realitásokat figyelembe vevő európai parlamenti képviselők lennének - közölte Szent-Iványi István, s hozzátette: - A liberálisok segítenek nekik, hogy a párt elérje a bejutáshoz szükséges öt százalékot.” Romániában november 25-én tartják az európai parlamenti választásokat. Az is elhangzott, a liberálisok újragondolnák a határon túli magyarság támogatását. Olyan projektumokat segítenének, melyek főként az intézmények esetében hozzáadott értéket képviselnek az adott kisebbség számára, (mti)
