Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)

2007-09-22 / 218. szám, szombat

Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI S már az utca sem elég tág: Hadd nyíljék meg a szalon; Idehordva szőr-, selyem-rongy, Üveg, forgács, drága lom. ARANY JÁNOS: PÁRVIADAL 2007. szeptember 22., szombat 1. évfolyam 35. szám A szlovákok többsége nagyon keveset tud a magyar kisebbségről, sokak előtt az sem világos, hogyan kerültek a magyarok Szlovákiába... Kisebbségi (nemzet) stratégiák Szeptember elején Szlová­kia három legfőbb közjogi méltósága közölte népével (nemzetével): nem enged a negyvennyolcból. Vagyis a kilencvenkettőből: a Szlo­vák Köztársaság tizenöt év­vel ezelőtt elfogadott alkot­mányának szövegéből. PETŐCZ KÁLMÁN Igaz, hogy az ország alaptör­vényét azóta már többször módosí­tották, ám köztársasági elnökünk büszke arra, hogy a preambulum- hoz eddig a honatyák egyszer sem nyúltak, és reméli, hogy amíg világ a világ, nem is bolygatják. Sőt, megtudtuk, hogy nemcsak a preambulum időtálló, az egész szö­veg az: már az eredeti változat is jó volt, a módosítások a lényegen nem változtattak. Miniszterelnö­künk sem érti, mi bajuk van a ma­gyaroknak az alkotmány bevezető­jével. Hát nincs abban világosan le­írva, hogy mi, a szlovák nemzet, él­ve önrendelkezési jogunkkal, az or­szág területén élő nemzetiségi ki­sebbségekkel együtt fogadjuk el ezt az alkotmányt?! Bár eléggé bosszantó, hogy a ki­sebbségi embert ez a parányi műal­kotás másodrangú állampolgár­ként kezeli, azért mégis fontosabb a szöveg cikkelyezett része. Nyü- vánvaló, hogy jelenleg, amikor al­kotmánymódosításra semmilyen esély nincs, a szlovákiai magyar­ságnak nincs más választása, mint az oly sokszor bírált szlovák alkot­mány védelmezőit szavukon fogni, és az alaptörvény megtartását kö­vetkezetesen számon kérni. A Magyar Koalíció Pártjának stratégiai célja, ami egyezik a szlo­vákiai magyar társadalom túlnyo­mó részének óhajával, nyüván az, hogy a szlovákiai magyarság - önálló, specifikus jegyekkel bíró népcsoportként - hosszú távon megmaradjon. Ehhez - elvi szinten - a nemzetközi jogi normák és poli­tikai deklarációk garanciát nyújta­nak. Hiszen bármelyik nemzetközi szervezet emberi jogi egyezménye­it, egyezségokmányait vagy politi­kai jellegű dokumentumait vizsgál­juk, valamilyen formában mind­egyikükben megtaláljuk azokat a kitételeket, amelyelf rögzítik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy „ki­fejezhessék, megőrizhessék és fej­leszthessék” identitásukat. (Az idé­zet az Európa Tanács kisebbségi ke­retegyezményéből származik.) A nemzetközi jog ezen elvét a szlovák alkotmány úgy fogalmazza meg, hogy a nemzeti kisebbségek­hez tartozó állampolgárok számá­ra szavatolt a sokoldalú fejlődéshez való jog. Az alkotmány 34. cikké­nek 1. bekezdése feltételezi, hogy e jog érvényesítésének részleteit és feltételeit egy külön törvény fogja rendezni. (Ez a törvény, nyolc év MKP-s kormányzás ellenére máig nem született meg.) Van a szlovák alkotmánynak még egy rendkívül lényeges ren­delkezése. Arról a nemzetközi jog­ban is kodifikált elvről van szó, mely szerint a nemzeti kisebbsé­gekhez tartozó személyeknek jo­guk van részt venni az őket érintő közügyekről való döntésekben. Annak, hogy a magyar kisebb­ség meg tudja valósítani céljait, az a feltétele, hogy a szlovák politi­kai és társadalmi elit a fenti két alapvető jogot hasonlóképpen ér­telmezze, mint a magyarság elit­je. A (demokratikus) szlovákok úgy általában nem vitatják, hogy a kisebbségeknek joguk van az identitásuk megőrzésére, csak azt nem tudatosítják, hogy ez - jog­szabályok, intézményi garanciák szintjén - mit jelent. Igazából er­ről a kérdésről a szlovákok ilyen formában nem gondolkodnak. Nincs, aki ebben a témában való­ban komoly szellemi párbajra ki tudná hívni őket. Az utóbbi időben a szlovákiai magyarság belső berkeiben újból elkezdődött valamiféle vélemény- csere az autonómiáról (az önkor­mányzatról, az önigazgatásról) mint lehetséges távlati politikai cél­ról. Mindamellett, hogy különböző MKP-s politikusok e témáról nyilat­kozva minduntalan cáfolják egy­más kijelentéseit, egyikük sem ké­pes a szlovák közvéleménynek köz­érthetően elmagyarázni, hogyan is képzeli el a dolgokat. Az egyik poli­tikus felveti, hogy autonómia kell, a másik szerint ez a téma most nem időszerű (mikor lesz időszerű?), a harmadik meg belebonyolódik az autonómia és az önigazgatás közti nüánszok megmagyarázhatatlan okfejtésébe. Az autonómiáról szóló nyilvános vita itt és most valóban nem idő­szerű. Autonómiáról ma még a leg­demokratikusabb és legliberáli- sabb szlovákkal sem lehet érdem­ben vitázni. Pláne akkor nem, ha az MKP meg a magyar diplomácia még azt a helyzeti adottságot sem képes kihasználni, hogy Szlovákia az Európai Unión belül a koszovói szerb autonómia egyik legkemé­nyebb támogatójává nőtte ki ma­gát. Az Ahtisaari-tervben szereplő szerb autonómiánál „autonómabb” autonómia ugyanis nehezen kép­zelhető el. Vüágos, hogy nem arról van szó, hogy egy koszovói szerb autonómia a szlovákiai vagy az er­délyi magyarság szempontjából precedens értékű lehetne: mind­nyájan tudjuk, hogy nem az. Ám mégiscsak bosszantó, hogy egy ál­lam ennyire kétarcú és képmutató legyen, és ezt még sikeresen álcáz­ni is tudja, sőt, képmutatását erénnyé kovácsolja... A koszovói helyzet rendezésének vitája szlovák és magyar részről egyaránt elszalasztott lehetőség­nek minősíthető. Mindkét állam­nak komoly érdekei fűződnek a nyugat-balkáni térséghez. A szlo­vák diplomácia ráadásul számotte­vő sikereket ért el közvetítői sze­repkörében, miközben kénytelen volt beleélni magát mind a szerbek, mind a koszovói albánok helyzeté­be és megértem azt. Mégsem tudja sem a magyar, sem a szlovák fél a felgyülemlett diplomáciai tapasz­talatát annak érdekében kamatoz­tatni, hogy megértőbb legyen a másik aggodalmai, óhajai és elkép­zelései iránt. Természetes, hogy az autonómi­áról szóló vita most nem időszerű. Azért nem, mert rossz a megközelí­tés. Pillanatnyilag nem erről kelle­ne vitázni a szlovákokkal, hanem arról, vajon komolyan veszik-e az alkotmánynak azt a rendelkezését, mely szerint a kisebbségeknek jo­guk van részt venni az őket érintő ügyek irányításában, egyszóval, komolyan veszik-e saját hőn szere­tett alkotmányukat? És ha komo­lyan veszik, milyen intézmények­kel, jogszabályokkal kívánják a benne szereplő jogok érvényesíté­sét elősegíteni? Félreértések elkerülése végett célszerű még egyszer hangsúlyoz­ni, hogy az alkotmány 34. cikkelyé­nek 2c) pontja lex speciális, sajátos jog, amely kifejezetten azokra az esetekre vonatkozik, amelyek a ki­sebbséghez tartozó személyek nemzeti identitásának megőrzésé­vel és fejlesztésével kapcsolatosak. Ez elvben azt jelenti, hogy az emlí­tett kérdésekben a kisebbségek be­leegyezése vagy legalábbis meg­kérdezése nélkül döntésnek nem szabadna születnie. Tehát nem ér­telmezhető ennek a jognak az érvé­nyesítéseként sem az a tény, hogy a magyar kisebbségnek van parla­menti képviselete, sem az, hogy az előző két kormányzati ciklusban az MKP részt vett a végrehajtó hata­lomban, sem pedig az, hogy van­nak magyar nemzetiségű polgár- mesterek, helyi vagy megyei ön- kormányzati képviselők. Mindezek az intézmények nem a fent említett lex specialis okán léteznek, hanem „egyszerű” polgári és politikai sza­badságjogok érvényesítése ered­ményeként. Ha az említett példák egyike sem felel meg a vizsgált jog kritériumai­nak, akkor viszont tartalommal kell azt feltölteni. Másként megfo­galmazva: ha elfogadjuk, hogy van üyen sajátos jog, akkor fel kell tenni a kérdést, melyek azok a mechaniz­musok, amelyek által érvényesíthe­tő, és ki az, aki érvényesítheti? Az MKP nyilván nem lehet ez a szub­jektum (közvetlenül legalábbis nem), hiszen nem e jog alapján jött létre és nem e jog érvényesítése folytán működik. (Ez a gyakorlat­ban is így van: hiába van az MKP, amely politikailag a szlovákiai ma­gyarság „egyetíen képviselője”, at­tól még a kormány és a képviselő­ház nyugodtan dönt a magyarokat érintő kérdésekben, megkérdezé­sük nélkül.) A szlovák értelmezés ebben a tekintetben rendkívül za­varos. Egyrészt keményen bírálja az MKP-t azért, hogy etnikai párt, csak a magyar ügyekkel törődik, nem folytat országos politikát (a tárgyüagosság kedvéért le kell szö­gezni, hogy ez egyébként nem így van), másrészt viszont előszeretet­tel hivatkozik az MKP-val példálóz­va arra, hogy lám-lám, Szlovákiá­ban milyen magas szinten van megoldva a kisebbségi képviselet kérdése (ami, ugye, szintén nem fedi a valóságot). A kérdés az, hogy a magyar ki­sebbség akar-e egyáltalán élni a döntéshozatalban való részvétel e sajátos jogával? Nem állítható, hogy a magyarság politikai képvi­selője, a Magyar Koalíció Pártja sű­rűn hivatkozna rá. Inkább azt a stratégiát követi, hogy míg kormá­nyon van, igyekszik kihasználni a hagyományos hatalmi módszere­ket ahhoz, hogy a sajátjainak is jut­tasson, amikor ellenzékbe kény­szerül, akkor pedig a jól bevált sé- relmi politizáláshoz folyamodik. Ha nem így volna, jogosan kéne feltennünk a kérdést: vajon miért nem fejtett ki a párt nagyobb erőfe­szítést annak érdekében, hogy az elmúlt nyolc év alatt elfogadtasson egy törvényt a kisebbségi kultúrák támogatásáról, vagy akár egy átfo­gó törvényt a kisebbségek jogállá­sáról? Hisz az alkotmány mindket­tőt feltételezi... Amikor kormá­nyon van a párt, akkor ilyen jog­szabály esedeg megkötné a kezét, amikor ellenzékben van, akkor meg azt sajnálná, hogy a választók szemében nem ő a Mikulás? A párt (és most mindegy, hogy a jól is­mert politikusok közül melyik van az élén) minduntalan hajlamos ar­ra, hogy túlértékelje saját szerepét. Mindenhol jelen akar lenni, min­dent ő akar intézni. (Bárcsak el is tudná intézni!) Kelledenül fogad­ja, ha a függeden értelmiségi és ci­vil szerveződések egyenrangú partnerként - nem alárendelt sze­repben, de nem is ellenségként - kívánnak vele együttműködni. Ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy egy párt van-e, vagy kettő. A racionálisan gondol­kodó, saját érdekeit figyelembe ve­vő állampolgárt nem a pártvezetők közti polémiák meg vádaskodások érdeklik, hanem az, hogy melyi­küknek van olyan stratégiája, amelynek megvalósításában a szlovákokat is érdekeltté tudná tenni. Mert anélkül, sajnos, nem megy. Magyar közönség előtt na­gyon szépen és okosan tudnak a szlovákiai magyar közszereplők érvelni, frenetikus hatású cikkeket képesek írni a magyar nyelvű saj­tóba, egymást nagy vehemenciá­val tudják győzködni a „magyar” igazságról. Sajnálatos módon azonban a szlovákok minderről mit sem sejtenek, nem ismerik meg eme gyöngyszemeket, vagy ha igen, kiragadott idézeteken csámcsognak. A magyar kisebbség megmaradását érintő sajátságos problémákról szlovák kollégáival nagyon kevés szlovákiai magyar közszereplő képes magas szinten vitázni. Ebből a szempontból egy másik párt (mely úgyis az „egyik­nek” egy már jól ismert változata lenne csak) mi újat hozhatna a konyhára? Tizennyolc évvel a rendszerváltás után és kilenc évvel a három magyar párt egyesülése után a pártalapítások évada egy időre valószínűleg lejárt. Pluralizmusra és társadalmi kontrollra viszont szükség van, mert nélküle a politika ellaposodik, belterjessé válik, a politikusok elbi­zakodnak és elkényelmesednek, hajlamossá válnak arra, hogy saját érdekeiket azonosítsák a közösség érdekeivel. Egy modem polgári de­mokráciában a kontroll szerepét a civü szféra vállalja fel. Csakhogy a szlovákiai magyar közösségen be­lül (még) nem fejlődött ki egy való­ban függeden, saját lábon álló, a közösség érdekében tevőlegesen működő civil társadalom. A politi­ka nem engedte. A nagypolitika sem, meg a,kicsi” sem. Mindemellett az előző kormány­koalíció egyik legnagyobb hibája az volt, hogy nem vitte véghez a köz­oktatás reformját. Ebben az MKP- nak is sokkal nagyobb szerepet kel­lett volna vállalnia. Nem pusztán azért, mert államtitkári, majd egy ideig miniszteri pozíciót is birtokolt az oktatásügyi tárcánál, és nem pusztán a magyar tannyelvű isko­lák kapcsán. Á lezüllött szlovák közoktatás (és általában az oktatá­si rendszer) ugyanis nagyon vissza­üt a kisebbségek helyzetére. Az is­kolákból kerülnek ki a jövő válasz­tópolgárai. Ha a diákokat ugyan­olyan ósdi módszerekkel tanítják, mint azelőtt, hogyha a régi beideg­ződések, előítéletek az oktatási rendszeren keresztül újraterme­lődnek, akkor hogyan lehet bízni abban, hogy a magyar kisebbség a jövőben megértő szövetségeseket talál majd saját célkitűzései eléré­séhez? Az előítéletek egyik meleg­ágya a tudadanság. A szlovákok többsége nagyon keveset tud a ma­gyar kisebbségről, sokak előtt az sem világos, hogyan kerültek a ma­gyarok Szlovákiába. A szlovák köz­oktatás olyannyira etnocentrikus, hogy ez nem is csoda. Az Európa Tanács és az EBESZ ajánlásai között állandóan szerepel az interkulturális nevelés szüksé­gessége. Tehát hogy a szlovák diá­kok tanuljanak többet (és pozitív módon) az országban élő egyéb népcsoportok létéről, kultúrájáról, hagyományairól. Az erre vonatko­zó ajánlásokat a Dzurinda-kor- mány folyamatosan figyelmen kí­vül hagyta. Gyanítható, hogy az MKP sem nagyon szorgalmazta a dolgot. Talán attól tartva, hogy így még több magyar szülő íratná a gyerekét szlovák tannyelvű iskolá­ba? Balgaság. Az értelmes, felvilá­gosult, európai szellemben nevel­kedett szlovák hosszú távon csak jobb partnere lenne az értelmes, felvüágosult magyarnak, mint az ignoráns. Lehet, hogy most majd az SNS fogja végrehajtani a közokta­tás „reformját”, interkulturális ne­velésestül. Bezzeg abban nem lesz köszönet. Az előítéletek egyik melegágya a tudatlanság (Fénykép: EPA/Stephen Morrison)

Next

/
Oldalképek
Tartalom