Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)

2007-09-08 / 207. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 8. Szalon 13 FOLYOIRAT-AJANLOK A SZALONBAN A Szőrös Kő a negyvenes bűvöletében IRODRtOM MŰVCSZ6T KRITIKA 12. évfolyam Aa40»/400ft uiujui.szorasko.eu K Of társ Kossák-újroírások Csszék Kössék Lajosról prózai mtíveí L Vargo Péter hozzászólásó o ..Krovkához Szoima Zsolt fotómofttázs-sorozűto CSANDA GÁBOR Mi gondolkodni tanítjuk az em­bereket, mondja a lehető legtermé­szetesebb hangon a Kossuth rádió­ban egy emelt díjas telefonhívás­okon alapuló tévéműsor készítője. Szerencsére a műsorvezető intelli­gens ember, s közbeszól, hogy ezt talán mégse, utóvégre ezek a több milliárd forint nyereséget hozó té­véműsorok nem ezért kerülnek a képernyőre, mint ahogy nyilván nem is ezért tesznek föl benne eny­hén szólva is nem túl elmés kérdé­seket. (Hány lába van a lónak? Ne feledje, ahányszor telefonál, annyi­szor emelkedik az esélye a nyere­ményre, annyit segíthetek, hogy háromnál több, és mindjárt indul az óra.) Nyilvánvaló, hogy aki bete­lefonál (a műsorkészítő és - forgalmazó szerint Magyarország lakosságának fele), nem gondol­kodni, hanem nyerni szeretne, és fordítva: Magyarország másik fele meg képes gondolkodni, s nem kapkod telefon után akkor sem, ha a képernyőn szünet nélkül beszélő hölgy erre unszolja. E rádióműsorról L. Varga Péter higgadtan mértéktartó hozzászó­lása jutott eszembe; az irodalom- történész a Szőrös Kő líra- (vagy inkább hagyomány-) vitájával kap­csolatban fogalmazza meg észre­vételeit a lap legújabb számában, élesen különválasztva az összefüg­gésekben történő gondolkodás és a reflexszerű vagy gesztusértékű mozdulat (ő kapkodásnak nevezi) kinyerhető tapasztalatait. Ebben a Szőrös Kő-vitában, melynek elin­dítója H. Nagy Péter időközben könyv alakban is megjelent (Ha­gyománytörténés. A „szlovákiai ma­gyar líra” paradigmái 1989-2006. AB-ART, Ismeretbővítő Kiskönyv­tár 1., 2007) tanulmánya volt (ma­ga a dolgozat, valamint Sánta Szi­lárd, Németh Zoltán és Ardamica Zorán hozzászólása a lap előző számaiban olvasható), most lénye­gi fordulat következett be. Mert bár L. Varga Péter dolgozata első pillantásra mintha csupán állást kívánna foglalni H. Nagy Péter és Németh Zoltán nézőpontjait illető­en (nevezettek közül inkább az el­ső mellett), valójában a nem túl el­més kérdéseket reflektálatlanul hagyva, az eddig nem reflektálta- kat (Szigeti Lászlóét és Tőzsér Ár­pádét például) felidézve H. Nagy Péter tanulmányának „hagyo­mánytörténés” fogalmát tisztázza. „A Hagyománytörténés viszont nyomatékosan nem a szlovákiai magyar irodalom hagyományának történését dokumentálja”, hanem „mint alakzat elvén keresztül igye­kezett megszólaltatni mintegy fél évszázad poétikai történéseit” - ír­ja az irodalomtörténész. Közben mintegy mellesleg megforgatja a „térségi irodalom” és a „térségi identitás” fogalmait is, mindenek­előtt azonban olyan végkövetkez­tetésekre jut, melyek a vitának új rajtvonalat kínálnak fel. L. Varga Péter ugyanis ezzel indítja dolgo­zatának utolsó bekezdését: „A »szlovákiai magyar« összetétel te­hát nem az irodalomnak, és nem is az irodalomértés létmódjának, ha­nem inkább az irodalomértés in­tézményének vagy intézményesülé­sének szól, megkerülhetetlen mó­don.” És nem sok esélyt hagyva eszmefuttatása félreolvasásának, megismétli: „Egy szakma önérté­sének intézményes feltételeiről, nem pedig az irodalom és az iroda­lomértés létmódjáról van tehát szó.” Azt szemléltetve, hogy a gon­dolkodás és a nyeremény közt is feltételezhető (legalább metonimi- kus) kapcsolat, s ha így van, ez is jól van így. A Szőrös Kőnek ez a mostani (2007/3-as) száma a Kassák-évfor- duló és annak érsekújvári apropóit hasznosítva négy kiváló esszét kö­zöl Kassákról. Mekis D. János az Egy ember élete autobiográfiát elemzi (Kassák önéletírása cím­mel), összevetve egyebek közt az Egy polgár vallomásaival, azzal a hatástörténeti megállapítással, mely szerint a „külföldi példák mellett nyilvánvalóan az Egy em­ber élete is hatott a polgárság, a polgári kultúra ideológusaként is feltűnő Máraira”. Suhajda Péter Kassák Képarchitektúm-kiáltvá- nyát vizsgálja (A szöveg ábrázoló építményének jövői lebontása cím­mel), mondván, hogy „az általa létrehozott (kép) architektúra nem ábrázol és nem közvetít, a kép nem a valóság lemásolása, a műalkotás elveszíti mediátor szerepét, aho­gyan a szavak is.” Mintegy megelő­legezve azt a starthelyzetet, mely­ből L. Varga Péter (,,s ami a legtra­gikusabb az életben, az az egyenes vonal” című) esszéje indít: „a nyelv, fogalmazzunk így, elsődle­ges médiumként felfed, érzékeltet és »maga elé enged« egy másik médiumot, a képit.” H. Nagy Péter esszéje (Egy név helyei) A ló meg­hal, a madarak kirepülnek című Kassák-poéma, a Kormányeltörés- ben című Domonkos István- és a Mentholos görögdinnye című Zalán Tibor-kompozíciók összevetésével látszólag ugyanúgy megutaztatja Kassák Lajost, mint a blokkot nyitó Mekis D. Jánosé; míg azonban amott „az alkotóképes személyiség létrejön, az a személyiség tehát, mely képes önmagát kijelenteni, megalkotni, elbeszélni”, H. Nagyot nem a személyiség érdekli, még csak nem is az őt jelölő név, hanem annak helye, mondván: „az önélet­rajzban megképződő identitás (»én KASSÁK LAJOS vagyok«) tu­lajdonképpen a költői konstrukció révén jön létre”. Nem újdonság, mert hagyo­mány, hogy a Szőrös Kő külön ro­vatot tart fenn a pályakezdőknek (vagy mondjuk így, tán helyeseb­ben, a kötettel még nem rendelke­zőknek, noha akkor Százdi Sztakó Zsolt, az 1552 című kisregény [Lilium Aurum, 2006] szerzője lóg ki a mostani kisprózák szerzőinek sorából). Tény, hogy van a Kőben ilyen rovat (Startkő), mely - jelle­géből adódóan - inkább mozgás­ban van, és nagyobb mértékben képlékeny, mint a többi rovat, né­mely darabja még csak keresi ma­gát és helyét, mintha egy Lávakő cí­mű rovatba kívánkoznék. Ami igazából meglepő, az most a Meglepő szőrösszeállítás című ro­vat, mely a folyóirat felkérésére született Kassák-újraírásokat (ver­seket) közöl. Ennek olvasóit itt ter­mészetesen magukra (vagyis a ver­sekre) hagyva-bízva csak annyit fű­zök az összeállításhoz, nem nehéz elgondolni, mennyi szerkesztői le­lemény és munka kellett ahhoz, hogy a rovatot ez a névsor fémje­lezze: Ardamica Zorán, Balázs F. Attila, Barak László, Bolemant László, Csehy Zoltán, Gombos Szi­lárd, Győrffy Ákos, Halmai Tamás, Juhász R. József, Z. Németh István, Pénzes Tímea, Polgár Anikó, Szászi Zoltán, Tőzsér Árpád, Vankó Attila, Vida Gergely, Vitéz György. A lap egyre jobban kivehető szer­kesztői koncepciójából ezúttal is a zavarba ejtő bőség, a nyolcvan ol­dal választékának nagysága tűnik föl mindenekelőtt. Ez a folyóirat- szám most (illusztrátoraival, Szom- bathy Bálinttal, Václav Kingával, Gyenes Gáborral és Szalma Zsolttal együtt) mintegy negyven (40!) szerző közös munkájának is tekint­hető. S bár semmire nézvést sem mérvadó, hány szerzője van egy fo­lyóiratnak (a ló ilyen értelemben is kiszámíthatóbb eset), azért ez most nagyon jól van így. Turczel Lajos előtt tiszteleg a Fórum KEN EZ BORBÁLA Idei harmadik számában a Fó­rum Társadalomtudományi Szem­le mindenekelőtt a kilencvenéves Turczel Lajos előtt tiszteleg: a fo­lyóirat több tanulmánya, dolgozata és adaléka róla szól, másokat szer­zőjük neki ajánlott (ilyen például Mészáros András tanulmányá az irodalomtanár Németh Sándor­ról), s persze a történeti jellegű dol­gozatok is köthetők Turczel Lajos életművéhez; ilyen Szarka László tanulmánya az első bécsi döntés idejére tehető szlovákiai magyar önértelmezésekről, Vadkerty Kata­liné, mely a szlovákiai népbírósá­gok történetéhez közöl adalékokat, Popély Gyuláé, a két háború közti szlovákiai magyar oktatásügyről vagy Keresztes Csabáé (A Magyar­Turczel Lajos „komoly és lényeges mondanivalókat vetít, hoz közel, tesz mindenki számára érthetővé" (Koncsol László) (Somogyi Tibor felvétele) országon tanuló csehszlovákiai ma­gyar nemzetiségű diákok hazatérése otthonaikba 1949-1951 között), mintegy ezzel is jelezve Turczel ta­nár úr irodalmi, történészi és peda­gógiai tevékenységének roppant kiterjedésű területeit. Duba Gyula terjedelmes esszé­ben eleveníti fel Turczel Lajos pá­lyájának első két évtizedét, ugyan­akkor jóval többet nyújt, mint ami­re Az alapozó dicsérete címből kö­vetkeztetni lehetne. Duba ugyanis a korabeli társadalmi-politikai vi­szonyokba ágyazott bensőséges portréjával a kor szellemét is meg­jeleníti, az idézetekkel és szemelvé­nyekkel átszőtt Türczel-kritikák ér­telmezésével pedig az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalom vajúdásáról nyújt érzékletes képet. Ennek a dolgozatnak nagy helyzeti előnye, hogy választott nyelve, stí­lusa és jól értelmezett célja lebilin­cselő olvasmánnyá teszik, ugyan­akkor tartva magát tárgyához (Türczel Lajos kritikai tevékenysé­ge), az ismeretterjesztő irodalom minden követelményének képes megfelelni. A nem szokványosként és különlegességeiben egyediként tételezett korszaknak Duba úgy marad kritikus előadója, hogy so­raiban végig ott bujkál az irónia; a szlovákiai magyar értelmiségi ala­kulását például így jellemzi: Turczel „irodalomelméletből Do­bos Lászlónál vizsgázik, maga pe­dig Ozsvaldot vizsgáztatja”. Tür­czel tanár úr személyiségét, jelle­mét, írásművészetét a kezdetektől az „önállóság”, az „egyediség”, az „egyéniség”, „hitelesség” jelzőkkel határozza meg, portréjában Tur­czel „határozott egyéniség”, mun­kái pedig „tiszta szövegek” - ezek­nek különösen a kor és a kortársak hátterében látszik igazi jelentősé­gük, akkor, amikor „az ideológia bizonyítatlanul hirdeti tételeit”. Duba Gyula megfogalmazásában: „Korán megérezhetjük egyénisége erős vonását, mellyel hozzájárult írásbeliségünk öntudatosodásának és irodalmi gondolkodásunk ki­munkálásának nagyfokú fejlődésé­hez.” Duba szempontrendszerei közt nagy súllyal esik latba, hogy Türczel Lajos alkotó kortársaként maga is részese volt a fent nevezett irodalmi-társadalmi vajúdásnak, s olyan, számára természetes, mert valóságelemek alkotta összefüggé­sekre is rálát, melyek másoknak esetleg nem szembetűnőek. Felele­veníti például, hogy Turczel „Ozsvald Árpádról írt költőportréja mögött sajátos, korabeli irodalmi életünkre jellemző szociológiai tény áll: Ozsvald és Türczel együtt laknak albérletben. A tanár és diák lakótársak, a költő és kritikusa egy fedél alatt él, s úgy is, mint szer­kesztő és szerző.” A korszak (az öt­venes évek vége, a hatvanasok ele­je) és Türczel viszonyát bizonyító erejű érvekkel és pontos hivatkozá­sokkal ecseteli, az esszé X. fejezeté­ben egészen tömören így: „Kétség­telen, hogy az alkotói fejlődés fo­lyamatos, a legodaadóbb követője és figyelője.” Szeberényi Zoltán tanulmánya, noha részleteiben már publikált szakaszokból építkezik, nemcsak azért fontos továbbrajzolása a Duba-féle Türczel Lajos-portrénak, mert benne a tanár és irodalomtör­ténész pályatárs szempontrendsze­re is érvényesül, hanem mert az előzővel szemben számba veszi Türczel egyéb fontos (a klasszikus magyar és világirodalom iránti) ér­deklődési területeit, bemutatja ké­sőbbi s máig ívelő főbb munkáit, to­vábbá mert szigorúan az életműre összpontosít. Koncsol László dolgozatánál pe­dig nem is lehetne eszményibb ada­lékot elképzelni: ő a tőle megszo­kott finom vonásokkal rajzolja meg a kezdő kritikus recenziójának tör­ténetét (1958-ban járunk) úgy, hogy a recenzálandó kötet (Turczel Lajos írások mérlegen című kritika­gyűjteménye) kézbe vételétől a re­cenzió megjelenéséig tartó egy hó­napnyi időszak az ötvenes évek végi csehszlovákiai magyar viszonyok látleletévé válik. A dolgozat végén a Fórum közli is ennek az eddig elő­ször és utoljára ötven évvel ezelőtt megjelent recenziónak a szövegét. A folyóirat hátsó traktusa továb­bi recenziók, ismertetések és kriti­kák csokrát adja Türczel Lajos emblematikus művéről, a Két kor mezsgyéjén (1967) című, a két há­ború közti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésvonalait elemző tanulmánygyűjteményéről; ennek szerzői: Tolvaj Bertalan, Fonod Zoltán, Dallos István, Szeberényi Zoltán, Rákos Péter, Fogarassy László és Szalatnai Rezső. Ez utób­bi írása véletlenül kimaradt a Fó­rum 143-164. oldalain közölt és Bereck Zsuzsanna által nagy gond­dal összeállított Turczel Lajos sze­mélyi bibliográfiájából. Ezekből, s nemkülönben a már említett há­rom bevezető írásból (Duba Gyula esszéjéből, Szeberényi Zoltán ta­nulmányából és Koncsol László dolgozatából) a Fórum Társada­lomtudományi Szemle egészen ki­váló Turczel-számot állított össze (a lap főszerkesztője Fazekas Jó­zsef, felelős szerkesztője Török Ta­más), olyat, amely a kerek évfordu­lót és annak megünneplését rend­hagyó irodalomtörténeti esemény- nyé avatja. Nemcsak arra irányítva a figyelmet, mi az, amit Turczel La­josnak köszönhetünk, hanem - Rá­kos Péter szavaival - „mi az, amit a csehszlovákiai magyar irodalom tanult, mit nyert”. Fórum Társadalomtudományi Szemle A tartalomból: Vadkerty Katalin Néhány adat a szlovákiai népbíróságok történetéből Duba Gyula Popeiy Gyula Az alapozó dicsérete Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918-1938 Szeberényi Zoltán Felelősség és Keresztes Csaba anyagismeret A Magyarországon tanuló csehszlovákiai magyar Gorombei András nemzetiségű diákok Az irodalom szerepe (1949-1951) a magyar nemzeti tudat alakításában Dokumentum Szarka László Bibliográfia „Nádi élet'’. „eltűnt gondolatok" Interjú Koncsol László Előtte és utána Lapszemle 2 00 1 Mészáros András Az irodalomtanár Németh Sándor 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom