Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-25 / 197. szám, szombat
26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 25. www.ujszo.com kileg összetörjenek. Kínozom én magamat rendesen a figura kedvéért, ha mások gyötörnek, gátat szabnak a kreativitásomnak. Velem beszélgetni kell. Én nem szeretem a feszültséget, az érzéketlenséget, a kiabálást. Ilyen légkörben én nem tudok dolgozni. Ha találkozunk, természetesen Özpetekkel is üdvözöljük egymást, de semmi több. Közelebbi kapcsolatban nem vagyunk. Kim Rossi Stuart, akivel a Kispályát (Anche liberó va bene) forgatta, gondolom, egészen más típus. Ő sem egyszerű ember! Idegileg labilis? Nem. Van egy fal, amelyet nem lehet lebontani nála. Nem akar „érdekesnek” látszani - ő valóban ilyen. Tízévi együttélés után is tekintélyt árasztana. Ilyen a karaktere. Érzékeny, komoly ember. Tartása van. A forgatás szüneteiben azt sem mertem mondani neki, hogy: „Gyere, igyunk meg egy kávét!” Inkább apaként viselkedett velem szemben, semmint korosztályom- beli barátként. A tekintetével is inkább simogat, mint csábít. Forgatás közben keveset beszéltünk. Egy szó, egy gesztus elég volt tőle, abból is tudtam, mit vár tőlem. Hogyan esett önre a választása? Miből sejtette, hogy Stefániát, a filmbeli anyát, aki hol eltűnik, hol felbukkan gyerekei életében s magára hagyott félje oldalán, önnek kell eljátszania? Azt mondta, olyan színésznőre van szüksége, aki természetességével, spontaneitásával egyenrangú partnere lenne a két gyereknek. Nem akarta azt érezni, hogy színésznő játszik a tizenegy éves kisfiú és a bakfislány mellett. Egyébként Bellocchio filmjében, a Homburg hercegében, amely az első játékfilmem volt Rómában, majdnem partnerek voltunk Kim Rossival. Csak azért maradt ki a filmből, mert épp abban az időben egy számára fontosabb ajánlatra várt. Torinóban egyszer színpadon is látott. A Kispályában aztán nemcsak a rendezőm, hanem a partnerem is lett, mert két héttel a forgatás előtt a másik színész visszaadta a szerepet. Kim Rossit nagyon szeretik az olaszok, pedig nem sokat árul el magáról. Elég visszahúzódó alkat. Partikra nem jár, interjúkat nem ad, a televíziós talkshow-k egyáltalán nem érdeklik. Nagyon jó volt vele dolgozni. Szeretem az ilyen őszinte történeteket. Izgultam az eredmény miatt, hiszen rendezni is, játszani is nem lehetett könnyű neki, de a kész film minden várakozásomat felülmúlta. Tudtam, hogy nem lesz rossz, de hogy ennyire jól sikerül, arra nem gondoltam. Karlovy Vary idei fesztiválján az elsőfilmes Stefano Pasetto Hátukra fordított teknősök című alkotásában sokat tapasztalt doktornő, aki egy művészi hajlamokkal megáldott, mégis fizikai munkából élő fiatal férfit szeret. Ez sem egy szokványos szerep. Ez a film sajnos adósom maradt pár dologgal. Pedig ügyes, remek ember a rendező. Csak hát öt hét alatt nagyon nehéz leforgatni egy ilyen igényes filmet. Nem volt rá elég pénz, ezért bizonyos jeleneteket nem tudtunk úgy kidolgozni, ahogy szerettük volna. Hajtott bennünket az idő. Olaszországban ez most az általános helyzet. Ha egy fiatal filmrendező forgatni akar, hatalmas kompromisszumokba kell belemennie. Ilyen körülmények között pedig nem lenne szép tőlem bárkitől bármit számon kérni. A színészeket is valósággal skatulyába kényszerítik. A rendezők többsége szeret biztosra menni. Nagyon kevesen mernek kockáztatni. Ha egy szerepben jó voltál, legközelebb szinte biztos, hogy ugyanolyan feladatra hívnak. Én meg a változatosságot szeretem. Nem akarom kétszer ugyanazt nyújtani. Még az esélyét is igyekszem elkerülni annak, hogy a korábbi arcomhoz hasonlítsak. Kim Rossi filmjébe is én magam találtam ki a frizurámat. Felhívtam őt, és közöltem vele, hogy levágtam a hajam. Tíz másodpercnyi csend után csak annyit mondott: „Ezek szerint beléptél a szerepbe.” Jó pár évvel ezelőtt, amikor Vanessa Redgrave-vel és Gérard Depardieu-vel forgatott a Mirká- ban, az olasz mellett már franciául is beszélt. Tavalyelőtt, emlékszem, már azért utazott Párizsba, hogy ügynökséget találjon. Meg is van az eredménye: pár hónappal ezelőtt Lyonban francia filmben játszott. De olasz nőt! Én, az apai ágon szlovák, anyai részről magyar! A francia rendező pedig olasz származású. Látott több filmben, és megkeresett, hogy van az ő filmjében egy kulcsszerep, egy igazán fontos figura... egy olasz újságírónő, aki szerelmes lesz a történet főhősébe, a francia íróba. Már iskolás korukban is vonzódtak egymáshoz, a viszondátás mindkettőjük életébe változást hoz. Vígjáték ez ugyanis már két éve Rómában éltem, amikor beadtam a papírjaimat, és minden attól a naptól fogva számít. Ha visszapörgeti ezt a tíz évet... ... akkor csak azt tudom mondani, hogy gazdag, telített évek vannak mögöttem. Gyerekként apámtól mindig azt hallottam: „Munka nélkül nincs kenyér.” Úgyhogy dolgoztam rendesen. És dolgozni is fogok, Lea már most sem fékez a munkában. Pedig szépen, kitartóan szívja az energiámat! Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek napok, amikor alig várom már, hogy aludni menjen, sőt most, amikor Lyonban játszottam, úgy éreztem, mintha új oxigénpalackot kaptam volna. Jólesett egy kis szabad lélegzet, ugyanakkor mér- hetetíen boldogság töltött el, hogy Lea van, hogy Lea az enyém, a miénk, és még a repülőútjaimat is szórakoztatóvá teszi, hogy van egy élő „csomagom”. Most egyébként, épp miatta, másik lakásba költözünk. Rómából Rómába? Kisebből nagyobbá. De a park is nagyobb lesz a ház közelében. Mert ez is szempont volt. Különben is, méghozzá zenés. Made in Italy ez lett a dme. A történet fele Torinóban játszódik, a másik fele pedig Lyonban. Nagyon várom a bemutatót, remélem, ez a film is újabb kaput nyit előttem. Forgat még ebben az évben? Vannak ajánlataim, de úgy döntöttem, idén csak párnapos szerepeket vállalok. Szeretnék a lehető legtöbbet Leával lenni. Lassan járj, tovább érsz! Én ehhez tartom magam. Egyébként sem vagyok az a kapkodós típus. Ha nem sikerül valami holnap, majd összejön holnapután. Eddig kompromisszumok nélkül mentem előre a pályán, és ma sem érzem úgy, hogy mindent nekem kellene eljátszanom. Lea bizonyára olasz állampolgár. Rómában született, és olasz az édesapja, de szeretném, ha kettős állampolgár lenne. Mint a mamája. Nekem még nincs meg az olasz állampolgárságom. Azt tíz év után adják meg. Vagyis ebben az évben. Nem. Majd két év múlva. Én elég gyakorlatias ember vagyok. Mindenből csak annyit vásárolok, amennyire éppen szükségem van. Időszakonként pedig minden felesleges cuccot kidobálok. A levegős, tiszta teret szeretem, egy zsúfolt lakásban nem is érezném jól magam. Leának is huszonnyolc játék helyett csak hármat veszek. Ennyi épp elég neki. Rájöttem ugyanis, hogy' egy csipesz, egy krémtubus vagy egy műanyag táska még mindig érdekesebb számára, mint bármilyen szerkentyű. Rómát mennyire érzi már a sajátjának? Szeretem nagyon. Rengeteg energiát kapok tőle. Nem állítom, hogy minden hétvégén a műemlékeket csodálom, de ha a Colosseumnál járok, ott mindig balra nézek a kocsiban, és a Pantheon is ugyanúgy lenyűgöz a szépségével. Ősszel vagy tavasszal kedveli jobban a várost? A tavasz is gyönyörű Rómában, hiszen minden virágzik, én mégis inkább az őszt várom mindig. Számomra akkor a legszebb a város. A fák festőivé teszik. Máshol születtem, máshol él a családom, valahogy mégis úgy érzem: én már Rómában vagyok otthon.
