Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-02 / 126. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 2. www.ujszo.com „Az emberben benne lappang a pusztítás, a gyilkolás, az öldöklés és a tombolás ösztöne" ... „Csak azt tudom, hogy túl akarom élni..." Ember embernek farkasa ANONYMA Egy nő Berlinben Naplójegyzetek 1945. április 20-tól június 22-ig MAGVETŐ „Nagyon félek attól, hogy fölfedeznek és utána agyonlőnek minket” - írta naplójába Anne Frank, egy Hollandiában élő német kislány 1942. szeptember 28-án. Ki akart agyonlőni egy tizenhárom éves lányt és miért? GAZDAG JÓZSEF A Frank család a németországi Frankfurtban élt, majd az 1933- as náci hatalomátvételt követő antiszemita pogromok miatt a hollandiai Amszterdamba menekült. A zsidóüldözés azonban ott is folytatódott, miután 1940-ben a német hadsereg elfoglalta Hollandiát. Sárga csillag A zsidóknak - így a Frank család tagjainak is - sárga csillagot kellett viselniük, biciklijüket le kellett adniuk, nem szánhattak villamosra, nem ülhettek autóba (a sajátjukba sem), csak délután három és öt óra között vásárolhattak, este nyolc órától reggel hatig nem mehettek ki az utcára, de nem ülhettek saját kénjükben sem, nem léphettek be keresztény lakásba, nem járhattak moziba, színházba, uszodába, se más szórakozóhelyre, és kerülniük kellett a sportpályákat is. A Frank lányok (Anne és Margót) kénytelenek voltak otthagyni addigi iskolájukat, majd mikor a zsidók „munkatáborba szóló behívókat” kaptak, Frankék jobbnak látták, ha elrejtőznek. A rejtekhely az apa (Otto Frank) cégéhez tartozó épület hátsó szárnya volt, a naplóból elhíresült Hátsó Traktus. Anne Frank írónak készült: tizenharmadik születésnapjától, 1942. június 12-től vezetett naplót, melyet levélformában írt. Egy fiktív barátnőjének mesélte el mindazt, ami a Hátsó Traktusban történt. „Drága Kitty!”- így kezdődnek a bejegyzések. Értő beszélgetőtárs híján Anne a naplójának számol be arról, hogy milyen a bujkálok élete, hogy milyen érzés a külvilágtól elzárva élni. A Hátsó Traktusban nem volt szabad nyitva tartani az ablakokat (nehogy valakik odakint gyanút fogjanak és feljelentsék őket), nem volt szabad este nyolctól hajnalig, majd reggeltől délutánig lehúzni a vécét, nehogy a cégben dolgozó munkások megsejtsenek valamit és így tovább. Túl a német megszállás és a zsidóüldözés okozta állandó létbizonytalanságon, a rejtőzködőknek (két család és egy fogorvos) azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy milyen stresszhatással jár az, amikor egy kis térben - ahol túl sokan élnek összezárva - az egyre növekvő félelemmel fordított arányban csökken az ott élők tűrőképessége, idegüeg kimerülnek, egyre ingerültebbekké válnak. A tombolás ösztöne Mindezekről a belső viszályokról Anne részletesen tudósítja „Kitty- jéf’, csakúgy, mint legrejtettebb titkairól: a nővé válás megtapasztalásáról, szerelmeiről stb. „Az emberben benne lappang a pusztítás, a gyilkolás, az öldöklés és a tombolás ösztöne” - úja Anne, amikor segítőik és bújtatóik (apja egykori alkalmazottai) beszámolnak nekik arról, mi zajlik odakint. De ez a tizenegynéhány éves lány nem esik kétségbe, az ablak előtt ülve arra gondol, hogy amíg a sugárzó napfényt és a felhődén eget láthatja, addig nem lehet oka a szomorúságra. „Az égbolt, a felhők, a hold és a csillagok szemlélése nyugalommal tölt el.” Hogy a vége felé, amikor az élelmiszer-tartalékok kimerültek, már csak rohadt krumplit esznek rohadt krumplival? Annét ez sem keseríti el. „Napról napra érzem, hogy közeleg a felszabadulás” - úja 1944. május 3-án, a normandiai partraszállás hírére pedig madarat lehetne fogatni vele. Bergen-Belsen „This is D-day: the invasion has begun” - jegyez le naplójába mindent, amit a rádióban hall. A szövetségesek várva várt inváziója tehát elkezdődött. „Újra megteltem reménnyel” - ez az utolsó előtti bejegyzés. A napló augusztus 1-jén véget ér. Augusztus 4-én a rendőrség körbeveszi és átkutatja az épületet, felfedezik a Hátsó Traktus titkos bejáratát, a rejtőzködőket és két segítőjüket letartóztatják, majd az amszterdami gyűjtőtáborból szeptemberben szállítják őket Auschwitzba - az utolsó transzporttal. A nyolc bujkálóból mindössze egyetlen személy, Otto Frank élte túl a háborút: felesége, Edith Frank a birkenaui lágerben halt éhen, a két lány, Anne és Margót pedig a bergen-belseni koncentrációs táborban halt meg tífuszjárvány következtében 1945 márciusában, néhány héttel a láger felszabadítása előtt. Az emberi méltóságról Vajon világhírű lenne-e Anne Frank naplója, ha a szerzője életben marad? Vajon akkor is olyan katar- tikus olvasmány lenne-e, ha nem tudnánk, hogy mi történt a Frank családdal, miután a rendőrség felfedezte a rejtekhelyüket? Irreleváns kérdések. Anne Frank naplója az egyik legcsodálatosabb dokumentuma az emberi méltóságnak. Arra tarnt bennünket, hogy nem az istenfélelem a legfontosabb, hanem lelkiismeretünk tisztasága és emberi méltóságunk megőrzése. Anonyma: Egy nő Berlinben 1945. április 20-tól június 22-ig vezetett naplót az a harmincéves berlini nő, aki a szövegek kiadásába beleegyezett, nevét azonban nem adta hozzá. A feljegyzéseket Berlin ostroma előtt kezdte, akkor, amikor a vízcsapok már kiszáradtak, a gáz „sztrájkolt”, a pénzt felváltották a krumplira és pótkávéra váltható élelmiszeijegyek, nyomtatott újság helyett már csak a suttogópropaganda működött, s a felakasztott dezertőrök közszemlére téve himbálóztak a város különböző pontjain. Tízparancsolat „írok, ez jót tesz, eltereli a figyelmemet.” Eltereli a figyelmet arról, hogy talicskákon szállítják a hullákat, mint a háború előtt a szemetet. Mindenki a saját életét félti, az osztogatások fosztogatássá fajulnak, „mindenki meglop mindenkit, mert mindenkit meglopnak”. Tíz deka avas vajért egymás szemét is kikaparnák az emberek. A civü lakosság, amely a háztömbök aljában pinceközösségekbe rendeződik, a bombázások idején a Miatyánkot nyöszörgi, a légiriadók után azonban a tízparancsolatot gyorsan feledve gátlástalanul harácsol, kifosztja az üres lakásokat és a felügyelet nélküli üzleteket. A kapualjakban pedig kéjes izgalommal terjesztik az oroszokról szóló rémhíreket a mindenkori sztorizók. Akkor még nem sejtik, hogy a valóság sokkal kegyetlenebb lesz majd. Ló- és dohánybűz Az orosz csapatok érkeztével ugyanis kezdetét veszi a lidércnyomás: Berlinből füstölgő és vérrel átitatott város válik, s a védelem nélkül maradt asszonyok az átélt borzalmaktól megőszülnek. ANNE FRANK A könyv írója szenvtelen, tárgyilagos, regisztráló hangnemben számol be az őt ért megaláztatásokról, talán ezért is annyira felkavaró olvasmány a berlini napló (akárcsak Polcz Alaine megrázó önéletírása, az Asszony a fronton): ,Hirtelen megérzem a számon az ujjait, ló- és dohánybűz. Tágra nyitom a szemem. Az idegen kéz ügyesen feszíti szét az állkapcsomat. Egymás szemébe nézünk. És akkor a szájából gondosan a számba csorgatja az összegyűlt nyálat. Mozdulatlanná dermedek. Úndor nincs, csak hideg. Mintha megfagytak volna a csigolyáim... szemtől szemben. Kinyílik az idegen száj, sárga fogak, az egyik metszőfog letörve.” Túlélni kell A kislányok szüzességét úgy próbálják megőrizni, hogy .járványkórházat” létesítenek, és nagy orosz felirat hirdeti az ajtón, hogy odabent tífuszos gyermekek tartózkodnak. A szexuális prédává vált nők nem azt kérdezik egymástól, hogy kit erőszakoltak meg, hanem hogy hányszor, s agyonharap- dált, kék-zöld melleiket mutogatják egymásnak (,legalább húszán voltak”). „Csak azt tudom, hogy túl akarom élni - minden racionális meggondolás ellenére, mint egy állat” - olvashatjuk a naplóban. A snapsz- és ürülékszagú orosz tisztek zsíros újságpapírba csomagolt heringet hoznak neki „cserébe”, amit a politúrozott asztalon trancsíroznak szét, a maradékot pedig a szőnyegre söprik. Anonymában már csak az életösztön dolgozik, s az olvasó nem botránkozik meg döntésein, amikor szalonnáért és cukorért lefekszik valakivel („összehálni egy ebédre valót”). Minden percnyi életért drágán megfizet. Mint a szukák? „Most mindenki mindent Adolfra hárít, senki nem vett részt semmiben. Mindenkit üldöztek, és senki nem jelentett fel senkit. Na persze.” - úja közvetlenül az ostrom után, egy utcai beszélgetést hallva. Anonyma nem állítja be magát mártírként, pontosan tudja, hogy naplója nem töviskorona, s hogy ami vele történt, az bizonyos értelemben „a számla kiegyenlítése”. Hídja, hogy bár nem pártolta a rendszert, nem is ellenezte: benne élt, része volt a Harmadik Birodalomnak, s „elszíneződött tőle”, akár akarta, akár nem. De igaza van-e vőlegényének, Gerdnek, aki a frontról visszatérve az elszenvedett sérelmekre és a megerőszakolásokra csak annyit mond: „Szégyentelenek vagytok, múlt a szukák!” Amíg nem élte át, addig ki lehet biztos abban, hogy hősként viselkedne akkor is, ha vadállati kegyetlenséggel megkínoznák és emberi mivoltában megaláznák? A csodálatos ember Mert sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Sem csodálatosabb, sem kegyetlenebb. S lehet esszét írni a kegyetlenségről, ahogyan Montaigne tette, kastélyának toronyszobájában, távol a világtól; s lehet erkölcsi szentenciákat szajkózni, áldozathozatalról prédikálni, ájtatosan templomba járni (kizárólag vasárnap és kizárólag a túlvilági jutalom reményében), de ne legyenek illúzióink: ettől még ember embernek farkasa marad. Anne Frank naplója. 1942. június 12.-1944. augusztus 1. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Bemáth István. Park Könyvkiadó, Budapest, 2005. 308 oldal 1800 Ft. Anonyma: Egy nő Berlinben. Naplójegyzetek 1945. április 20-tól június 22-ig. Fordította: Nádori Lívia. Magvető, Budapest, 2005.314 oldal 2690 Ft. „Van szerencsém egy lövöldözés elleni vadonatúj receptet közzétenni: a legvadabb ágyúdörgés közepette rohanj fel a hozzád legközelebb eső falépcsőn, majd le, majd megint föl, és ügyelj rá, hogy fel-alá rohantodban legalább egy alkalommal finoman legurulj. Biztosíthatlak, hogy a futkározás és az esés lármája meg a zúzódások annyira lekötik a figyelmedet, hogy a lövöldözést már nem is hallod, sőt már észre sem veszed. Ezt a csodálatos receptet e sorok írója meggyőző sikerrel ki is próbálta!” (Anne Frank naplója) „Ez az ügyvéd zsidó nőt vett feleségül, és nem volt hajlandó elválni tőle, ezért sok megaláztatást kellett elszenvednie a Harmadik Birodalomban, az utóbbi években már munkája sem igen volt. A házaspár alig várta Berlin felszabadítását, éjszakákat töltöttek a rádió mellett, hallgatták a külföldi adókat. Amikor aztán behatoltak a pincéjükbe az első ruszkik, és el akarták cipelni az asz- szonyt, dulakodás és lövöldözés támadt. Az egyik lövedék lepattant a falról, és csípőn találta az ügyvédet. Az asszony az oroszok lábai elé vetette magát, segítségért könyörgött. Erre fogták, kicipelték a folyosóra, és hárman vetették rá magukat, ő pedig egyfolytában azt kiabálta: De hát zsidó vagyok! Zsidó vagyok! A férje közben elvérzett. Az előkertben temették el.” (Anonyma: Egy nő Berlinben) Otto Frank és lányai, Margót és a kicsi Anne
