Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-02 / 126. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 2. Szalon 19 SZALONspiu A rettegés kofa... BARAK LÁSZLÓ Karamel - vagy Caramel? - meg Gáspár Laci is, Londonban járt a minap, úgymond klipgyártás okán. Nem semmi. Legalábbis ezt nyomta valamelyik este - mármint, hogy milyen király az ilyesmi - a sztáris- tálló-tulajdonos balgavízió egyik boíjútekintetű szpíkernője. Tette mindezt oly gyönyörittas füinget szuggerálva a nagyérdeműre, mintha a Brad Pitt percekkel azelőtt szállt volna le róla... Hát igen, roma csávók á Sohóban - ez már valami! Egyazon műsorban - magazin! - külön-külön, mégis tök egyformára legyártott, könnyed „színesekben” foglalkozott a csodadalnokokkal a láthatatlan észkombájn. Vagyis a rendező. Egy-egy londoni utcán - vagy ugyanazon - sétáltatta mindkettőt. Miközben, Londonban, sej, van számos utca... Látnivalóan trendi lazára kellett venniük a figurát, amint azt az igazi megák szokják csinálni. Nem biztos, hogy főként a vagy átvert, vagy éppen csak eleve buta - sőt, büte - fijúkon múlott, hogy csupán egy hónaljszagú Dzsordzs Májkl-effek- tus kerekedett a kínosan provinciális nekibuzdulásból. A világot általában megváltani képes legkisebb testvérek meséje helyett. Különös tekintettel a szóban forgó metropolisban főként bébiszitteri szakmunkán dekkoló honi magyar bakfisok művileg generált ömlengéseire. Szerepeltetésük - többek között zsíroskenyér-díszlettel a háttérben - enyhe képzavarral szólva nyilván a katarzis fölmutatásának lett szánva - de minek... ♦ ♦ ♦ Aztán itt van, ugye, ez az öntelt Bárdos házaspár. Más ugyan a műfaj, ám mégis ugyanaz. A hír- azaz a rémhírműsor az ő műfajuk. Hiszen eleve a következő jön le a képernyőről: Minden kibaszott (sic!) este azzal a konstans szándékkal ültetik be őket a kamerák elé, hogy a lehető legnagyobb frászt hozzák a lefáradt, eltompult, bárgyú publikumra. Mi másért konferálnák föl akár a legártadanabb májusi esőről szóló tudósítást is oly drámai, hisztérikus felhanggal, mintha, mondjuk, a lengyel katolikus püspöki kar egy egész apácarenden végigmenne - a jóistennek kétségkívül nagyságrenddel jobban tetsző imák és menetrendszerű lelkigyakorlatok helyett. Ennél még perverzebb cselekmény, hogy ez a két elnagyolt „médiaarc” tulajdonképpen a lehető legarcátlanabb módon, nagytotálban élheti, éh házaséletét estéről estére - a mi otthonainkban. ♦ ♦ ♦ Mi ez, ha nem maga a rettegés foka, ha úgy tetszik, a rettegés kofa... Ami a másik csatornáról, azaz kanálisról is konkrétan látszik: Az ügyeletes baromarc, a Győzike, ostoba - adekvátan gádástalan dugódeszkák kondái koslatnak át a nézőn abban is. Kivénhedt, magamutogató díszszajhák kínálkoznak neki folyvást, akárcsak a náluk talán sokkal érdekesebb és érdemesebb útszéli kollegináik a kamionosok- nak. Osztánig főműsoridőben zabáinak pókot, gilisztát, hernyót, marhaepét és a legkülönfélébb hányadék, takony és genny állagú váladékokat - hús-vér emberek... ♦ ♦ ♦ Persze, hogy egyre intenzívebben szaporodnak, nyomulnak eztán minden utcasarkon a tökkel- ütött fényevők, tenyéijósok, asztrológusok, antiegyletekbe verődő mélynemzeti pszichopaták, karizmatikus szélhámosok kénye-kedve szerint terelgetett embemyájak, a xeno- és homofób félistenekkel egyetemben... Hogy no és mi? Hogy az élet nem habos torta! Hogy habos torta az élet? Hogy fokozódik a helyzet? A cinizmus, a rettegés vagy éppen a közöny? Hogy kész rettegés kofa az egész médiakultúra úgy, ahogy van? Hogy ez meg egyébként semmit nem jelent? És, ha mégis igen? És, ha nem? SZALONkép Vízágy és porceláncsésze ZALAN TIBOR Juane-Delia von Hemmer: Lady mit Goldtasse FITNESZ Kisvárosi globalizáció III. ARDAM1CA ZORÁN Kér kávét, kérdezi az asszony Iringót. Kér kávét. Cukorral? Cukorral kéri. Tejjel? Tejjel kéri. Mivel mást nem lehet belekeverni a feketébe, az asszony elcipeli súlyos idomait a konyha irányába. Akkor, fordul a gyerekhez, beszéljünk kicsit a versről. Tetszett a vízágy, kérdezi szemtelen bizalmaskodással a kölyök. Nem reagál. Persze, tetszett neki. Most a versről beszéljünk! De nem érdekel a vers. Csőd. Iringó fél éve jár a három gyereket korrepetálni a házhoz, a negyedik szellemi fogyatékos, tizenhárom éves korára még csak második osztályba jár, őt nem kell. A konyhában tanulnak, a kristálycsillár százezreket érően csillogja szét a teret, a tűzhely kerámialapos és a legújabb design szerinti fölötte a polcrendszer és a szagelszívó. Fehér műanyag székeken ülnek az intarziás asztalnál, mert üyeneket pakolt oda valaki ízlése vagy figyelmetlensége. Utál közöttük lenni, de háromszor annyit fizetnek az órákért, mint máshol. Mindegy, mennyit kér, kéijen, mondta első találkozáskor aranyláncai alatt görnyedezve a családfő, akit azóta sem látott viszont, kifizetjük, píz van, türelem van, maga tanít, az eredmény ne érdekelje, meglegyen az óra. A lényeg, hogy megtegyünk mindent. Azóta is folyamatosan teszi a mindent. Tanít, minden látható vagy fogható eredmény nélkül, tartja az órákat, nyilván fölöslegesen, felveti őket a pénz, tartja minden lelkifurdalás nélkül. A vízágyat a nagyobbik gyerek mutatta meg Iringónak, amikor nem volt otthon senki. Először nem mert ráfeküdni, aztán meg nem tudott lejönni róla. Hogy lehet ilyenen szexeim, jutott az eszébe, és vihogott magában nagy fetrengései közepette, de a problémát nem osztotta meg a gyerekkel. Azért, gazdagnak lenni sem köny- nyű, tűnődött, lám, milyen bonyolult is lehet egy vízágyon a mozgás, nemüeg, ha nincs valós közegellenállás hozzá. A kávéja, hallja maga fölött az asszony hangját, érzi meg kezén a porcelán csészealj finom hidegét. Maga elé néz. És megdermed a látványtól. Nem hisz a szemének. Nagyanyja egykori csészéjében kapta ugyanis a kávét. Abban a csészében, melyet öt évvel ezelőtt egy betörés során loptak el a tanti házából. Megismeri, meg a jelentéktelen csorbulásról, arról, hogy finoman cizellált egyedi szecessziós darab volt, és azonnal fel kell ismeije az, aki valaha is birtokolta. Túl első bénultságán, a szívdobogás rendeződése után, amikor nem rá figyelnek, lopva fölemeli a csészét, és szemügyre veszi az alját. Jól sejtette! Rajta van a szám, a hiányzó darabszámok egyike; nagyanyja ugyanis értékes stafírungja minden egyes darabját ormótlan, ákombá- kom-számmal jelölte meg. Hol lehet kapni ilyen szép porcelánokat, kérdezi erőltetett könnyedséggel. A Józsi hozza őket, oszt attól vesszük mink át. Hozott a Józsi aranytárgyakat is, érdeklődik. Szók hozni mindig azt is. Van bőven. Akaija megnézni őket? Nagyot nyel. Szeretném. Amíg a hálószoba felé csoszognak, Iringó azon töpreng, mi van akkor, ha az aranyak között fölismeri nagyanyja ellopott ékszereit. Visszakéri? Nevetséges. Följelenti őket? Hiábavalóság. Visszalopja tőlük? Ahhoz túl gyáva. De a nagymama ékszerei nincsenek a méretes aranykupacban, melyet a rend kedvéért azért kelletlenül átturkál. Még, vagy már, nincsenek. Szép darabok, mondja. Szépek, hagyja rá amaz. Visszamennek a műanyag székekhez. A kávéja, teljesen kihűlt a kávéja, kapja fel csészéjét a delnő. Iringó vontatottan, mégis foghegyről, válaszol. Nem baj. Nem fogom meginni. A nő meglepődve ejti vissza a csészét az alátétre. Nem fogja meginni? Nem. Miért nem? Mert itt rossz-a kávé. Nálunk a kávé? Maguknál a kávé. Rossz. Büdös. Büdös? Viccel... Komolyan beszélek. Felfordul a gyomrom tőle. A gyomra, a mi kávénktól? A magukétól. És ízléstelen ez a csésze is. Ez-e? Ez. Az előbb meg a csészét... Nincs előbb, ízléstelen... Gyula, gyere már, csapja földhöz a nagymama csészéjét káromkodva a delnő. A kávé az apró porcelánszüánkokkal a plafonig fröcsköl föl. Gyula, gyere már be, vazeg, teljesen fölidegeit ez a kis kurva... De Gyula nem jön az aranyláncaival. Gyula ez idő tájt a kocsmában támasztja a pultot. Álljon már le...! Elhagy az agyam... Nem is tudom, mit mondjak erre... Semmit se mondjon, veti oda Iringó, és elindul kifelé. Lassan, határozottan távozik. Az óra, mi lesz az órával, csattan fel háta mögött a delnő. Nincs több óra. Felmondok. Felmond? Felmond- tam! Halkan, mosolyogva. Hát, a pízzel meg mi lesz...? Dugja föl, mondja Iringó. Lepetézek magától, esküszöm az irgalmas Szűz Máriára, hogy lepetézek... hogy adja az éhenkórász... Ebben maradnak. Iringó megy, a másik tátott szájjal bámul utána. A kapuból egy pillanatra visszanéz. Nagy ház a hegyoldalban. A sok, gombamód szaporodó nagy házak egyike... Lehet, egy hét múlva már nem is találnék vissza ide, gondolja könnyedén. Vízágy, ellenállás nélkül. És ma eltörött a nagyi utolsó kávéscsészéje is... Szabad vagyok... Amikor az ember egy nagyobbacska kisvárosból egy valamivel kisebb városkába költözik... A lényegesebb változásokon, különbségeken kívül akad egy csomó apró, s ezek teszik igazán színessé a mindennapokat. Egy ilyen városkában például köszönnek a szomszédok. Nem csak a közvetlen szomszédok, hanem a három-négy házzal arrább lakók is. Ha kell, szinte mint falun, átkiabálnak az úton, hogy jó napot kívánok. Komolyan mondom, jólesik. Még nem is ismer, de köszön. Én is átkiáltok. Ezentúl előre, ahogyan illik. Az ember fia átmehet a szomszédba kölcsönkérni egy fázisceruzát (a villanyszerelő azóta se jött...), nem dobják ki a gyerekeit, ha már egész délután a szomszéd kislánynyal forgatják fel a szomszéd udvart, felajánlják a segítséget favágáshoz, meg ilyesmi. Van hová parkolni. Ezt a nagyobbacska kisváros paneljeiben igen ritkán tapasztalni csak. Meg aztán nem kell arra ébrednem a házamban, hogy a fölöttem lakó éppen pisil. Rosszabb esetben ugye szarabb a helyzet... Kiengedhetem a gyerekeket a ház elé, nem találnak a bokor alatt injekciós tűt, kutyagumit a homokozóban. Olyan hangosan bőgethetem a zenét, amüyen hangosan bírom, kimehetek gatyában a postáért. Házban lakni jó. Saját kutam van, igaz, fut a szivattyú, saját fenyőfámon önként ott lakó gerlepár tur- békol (ó, de romantikus - ebben egyetértünk az asszonnyal), senki nem veri le a fecskefészket akkor sem, ha a csiripelők leszarják a párkányt. Kipufogógáz helyett virágillat érkezik a kertből, a napon száradt ruha illata más... A szomszéd macska is - éljen a globális határeltörlés - otthon érzi már magát (reszkessetek, gerlék!). Gyerekeim étvágya és színe fokozódik. Házban lakni jó. Van mindenkinek külön szobája, nem kell reggel szorongva sorban állni a retyó előtt, mert az előző tulaj kettőt is beépített. Még nem pakoltam ki mindent, de talán a könyveim és hangszereim is elférnek, nem az ágyneműtartó lesz az otthonuk, mint hajdan a kétszobásban. Ha fázom, befűtök, ha melegem van, kikapcsolom a kazánt. Nem függök a távhőszolgáltatótól. Házban lakni jó. Néha kissé elfog a félsz, hogy élek-e addig, amíg a hitelt (végre jóváhagyták tizennégy év után) törlesztem, mennyit kell vajon a nyögdíj mellett melóznom vénsé- gemre, miből fizetem ki a fűtést, de házban lakni mégis jó. Nem Pozsonyban, nem is Pesten, még csak nem is a nagyobbacska szülő-kisvárosomban, hanem egy olcsóbb ingatlanokkal rendelkező kicsi városkában, de mégis... A hitel kamatai - hiszen globalizálódunk - az előrejelzések szerint csökkenni fognak, a fizetésem (ha megmarad az állásom) akkor az állami bértábla szerint folyamatosan nőni (harminc év alatt akár ezer koronával is), a könyvkiadómat is felfuttatom, hiszen uniós könyvárakat szabok a jövőben (de kinek?), az ilyen jegyzetekért is többet fizet majd a szerkesztőség, szóval, a kilátások szépek. A konyhaablakból egy szép zöld erdős hegyre, a bankból pedig a sziszifoszi hegyre. De én reménykedem. Nem vagyok még negyven, s amióta nem látom a híradót, mert még nem volt pénzem beköttetni a tévét, bízom ebben a globalizálódó világban. Tessék mondani, a reményt is globalizálják? SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
