Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-29 / 74. szám, csütörtök
12 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. AAÁRC1US 29. www.ujszo.com RÖVIDEN Könyvbemutató a Vámbéryben Dunaszerhahely. Ma 18 órakor mutatják be a Vámbéry Irodalmi Kávéházban Gágyor József Édes kincsem, kis virágom című kötetét. A könyvet Liszka József néprajzkutató ismerteti. Az Édesanyák könyve, Játékok ölbeli gyermekekkel alcímet viselő könyvecske egy kis sugárkoszorú, amelyet az édesanyák kezébe (s persze az édesapákéba is) kíván átnyújtani a szerző... Olyan „koszorú”, amely varázserejű kincseket tartalmaz: Mátyusföld mondókáit és játékdalait, azokat a „lombsusogásokat”, amelyek életünk legnehezebb óráiban is ott zsongnak körülöttünk és áthatnak, átölelnek, gyönyörködtetnek bennünket, mint távoli harangszó, mint egy régvolt tavasz vissza-visszatérő színei, ízei, illatai, (ú) Új kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában A restaurálás művészete MTl-HÍR Budapest. Többek között Csontváry Kosztka Tivadar, Munkácsy Mihály és Mányoki Ádám művein keresztül mutatja be a restaurálás fortélyait és érdekességeit a Magyar Nemzeti Galériában kedden megnyílt tárlat. A restaurálás művészete című kiállításon a műkincsek helyreállításakor használt vásznakat, fafajtákat, festékeket és az aranyozás kellékeit mutatják be. Az Ötven év kiemelkedő restaurálásai alcímet viselő bemutatón a látogatók elé tátják a képkeret-restaurálás és a szobormásolat-készí- tés, valamint konzerválás fortélyait is - sorolta Mikó Árpád restaurátor, a tárlat kurátora. Hozzátette: a tablók már elkészült, jelenleg helyreállítás alatt álló, valamint teljesen restaurálatlan műkincsek kíséretében mutatják be a múzeum egyik fő tevékenységének érdekességeit. Példaként említette a galéria legnagyobb műtárgyának, a kissze- beni Keresztelő Szent János-főoltár részeit, középkori szobrokat és számos festményt. Az idén alapításának 50. évfordulóját ünneplő Magyar Nemzeti Galéria tárlata augusztus 20-ig látható. Szintén kedden nyűt meg a múzeumban az a kiállítás, amely Rózsa Miklós XX. századi művészre emlékezik. Ez a tárlat június 24-ig látható. Drafológia - Beke István könyve Dráfi Mátyásról Egy sors több dramolettben JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Hangzatos cím, még semmitmondóbb alcím (egy sors több dramolettben), aliginformációk fotógyűjteménye némi családi idil- lel, minősíthetetlen kivitelben - így lehetne összefoglalni Beke Istvánnak, a KT Könyv- és Lapkiadó Kft.-nél most megjelent, műfajilag teljesen besorolhatatlan kötetét, amely a szerző Dráfi Mátyás iránti hódolatát próbálja felmutatni. Bevallom, amikor először megláttam a kötetet a könyvesboltban, a borsos ára ellenére is azonnal megvettem, hiszen hiánypótlónak éreztem. Dráfi Mátyás a szlovákiai magyar színjátszás klasszikusa, akinek az utóbbi időben nincs szerencséje a direktoraival. Ahogy Kiss Péntek József, úgy az új direktor sem igen gondolkodik a személyében, így az elmúlt években alig láthattuk a komáromi Jókai Színház színpadán, legfeljebb az önmaga által létrehozott Teátrum Polgári Társulás előadásain, amelyek azonban az idő múltával egyre kevesebb esztétikai és szakmai értéket képviselnek. Jellemző a kötetre, hogy erre az időszakra több helyet fecsérel, mint a művész szinte egész pályájára. Szlovákiai magyar művelődés- és színháztörténetünk szégyene is, hogy Tóth László ösz- szefoglaló műve és egy-két évfordulós színházi almanach mellett semmi sem örökítetté meg azok emlékét, akik annyit tettek magyarságunk megmaradásáért, akik sokszor szakadó esőben, fűtetlen kultúrházakban, egérrágta színpadokon is éltették a magyar nyelvet. Dráfi Mátyás ráadásul önálló estjeivel is járta a világot, s több verseslemezt is kiadott, de nem utasította el a különböző irodalmi, úgymond, amatőr műsorokba való meghívást sem. S amikor úgy érezte, hogy nem kell az anyaszínházának, akkor népművelőként hozott létre csoportokat, mostanában pedig saját társulatával járja a vidéket. Ha valaki, akkor ő igazán megérdemelne egy kiadós monográfiát. Ezért is fáj annyira, hogy még örülnünk is kell(ene) annak, hogy egy amatőr színházrajongó kiadót és pénzt tudott szerezni arra, hogy egy minden szakmaiságot nélkülöző könyvet ki tudjon adni szeretett színművészéről, aki egy percig sem bírná ki a világot jelentő „faipari termékek” nélkül. Az ilyen típusú, hangzatosnak vagy jópofának szánt elméncségekkel van tele az egész kötet, amely sajnos nem látott se lektort, se tipográfust. A kötetet szakmai monográfia helyett inkább fényképalbumként lapozgathatnánk, ha a fotók legalább valamilyen logika szerint követnék egymást, vagy ha kihagyták volna az elmosódott, minősíthetetlen fotókat. A teljes szedett-vedettségre igencsak jó példa a hátsó borító, ahol a szerző idézeteket válogatott össze egyes lapokból, s azt a művész fotóival illusztrálja. Idéz két mondatot Dusza Istvántól is, akinek a fotóját is mellékeli. Hogy mit keres Dusza fotója a bal felső sarokban, ahol a kötet szerzőjének a fotóját kellene látnunk, teljesen érthetetlen. Ahogy érthetetlen számomra az is, hogy maga Dráfi Mátyás hogyan járulhatott hozzá, hogy ez a szakmailag teljesen értékelhetetlen, dilettáns munka megjelenhessen róla. De ez a kötet legalább arra figyelmeztet, hogy sürgősen el kell készíteni egy szakmai monográfiát a művészről, amely nélkülözhetetlen segítséget nyújthat egy majdani, a szlovákiai magyar színjátszás évtizedeit feldolgozó átfogó mű megírásához is. A Monte-carlói Balett fergeteges sikerrel szerepelt a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Táncba sűrített életöröm Bátor döntés volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői részéről, hogy Maurice Béjart tavalyi, fergeteges sikere után nívós rendezvényei sorában az idén egy több mint húsz éve létező, Közép-Európában azonban még hallomásból sem igazán ismert együttesnek, a Monte-carlói Balettnek biztosít bemutatkozási lehetőséget. SZABÓ G. LÁSZLÓ Monte-Cario a balettlexikonban is egyeden oldalon szerepel: a Gya- gilev által vezetett Ballets Russes (Orosz Balett) címszó alatt. A szentpétervári és a moszkvai Cári Színház táncosaiból 1911-ben alakult együttes a monte-carlói nagy- hercegség pártfogását élvezte, hazájába vissza sem tért, s ha a csőd szélére sodródott, az európai pénzügyi arisztokrácia mindig megsegítette. Gyagilev és munkatársai, a kor legnevesebb irodalmárai, zeneszerzői, festői és nem utolsósorban a koreográfusai csaknem húsz éven keresztül divatot diktáltak és irányt mutattak, kifinomult esztétikai érzékükkel teljesen megreformálták a kor ízlését, a balett stílusát. A mai Monte-carlói Balett, amelyet Grace Kelly és DL Rainier művészetpártoló lánya, Caroline hercegnő alapított 1985-ben, eleinte a Ballets Russes darabjait, majd kortárs alkotók műveit tűzte műsorára. Jean-Christophe Maillot 1993- ban lett az együttes koreográfusa és igazgatója. Kinevezésével és főleg energikus irányításával az együttes virágzó korszakába lépett. Maillot tizenhét éves táncosként Lausanne-ban nyert balettversenyt, később John Neumeier korszakos jelentőségű Hamburgi Balettjéhez szerződött, majd hazatérve Franciaországba, a Tours-i Nagyszínház balettjének élére állt. Amióta a Monte-carlói Balett vezetője, Nizsinszkij-díjjal, Francia Becsületrenddel tüntették ki, de már a Grimaldi Lovagrend elismerését is elnyerte. A Szergej Prokofjev zenéjére született Rómeó és Júlia koreográfiáját tíz évvel ezelőtt alkotta, s ezt hozta el most az együttes a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából a Művészetek Palotájába. Maillot alkotásában - ez már az előadás első perceiben kiderült - nem a két család, a két viszálykodó ház, a Montague-k és a Capuletek szembenállásának társadalmi háttere foglalkoztatja, hanem a fő- és mellékszereplők egyéni és közös története, tetteik, döntéseik mozgatórugója, a gyengédség és az erőszak, az alázat és a büszkeség, a szerelem és a gyűlölet építő-romboló hatása. Öt ide-oda tologatható, homorú- domború fehér fal a díszlet, a maga egyszerűségével mégis minden jelenethez látványos háttérként szolgál. A veronai köztérből pillanatok alatt Capuleték palotájában vagyunk, a kertből egyszer csak templombelső lesz, Júiia hálószobája egyetlen lepel elhúzásával hűvös kriptává változik. Az illúzió így is tökéletes. A világítás- és a díszlettervező egy és ugyanaz a személy: Dominique Drillot a legfinomabb hatáskeltés mestere. Egyszerűségükben szépek és elegánsak a kosztümök is, tervezőjük nevét azonban elfelejti feltüntetni a magyar szín- lap, nem így a könyvelő, az ügyvezető titkárnője vagy a fiziotera- peuta személyét. Legyenek fontosak ők is, hiszen egy magas színvonalú előadás résztvevői, de ne máshol kelljen kinyomozni Jérome Kaplan nevét, aki e remek előadás arculatához tudása legjavát adta. Az előadás egyik nagy erőssége Bernice Coppieters. Soha, sehol nem láttam még ilyen Júliát. A romantikus lelkületű, bájos, a legtöbbször törékeny, hosszú hajú fiatal lány helyett magas, erős izomzatú, ugyanakkor mégis karcsú, hajlékony, rövid hajú, engem egy kicsit Annie Lennoxra emlékeztető táncosnő, aki talán már a harmincat is túllépve tizennégy éves bak- fisként éli a szerepét. Nővé érését bizonyítván - háttal a közönségnek - csupasz kebleit mutatja szeretett dadájának. De ebben is paj- kosság, kedves pimaszság rejlik, akárcsak azokban a pillanatokban, amikor önfeledten táncol a bálban. Az erkélyjelenetben (egy magasba emelkedő hídon állva) már a szerelemre lobbant, mindenre elszánt nő, aki nem sokkal később ellenszegül apja akaratának, első szerelmes éjszakája után pedig már az ő kezében a dolgok irányítása. Bernice Coppieters kiváló Júlia. A legapróbb mozdulata is „olvasható”, arcának minden rezzenése közöl valamit. Nincsenek felesleges gesztusai, üres lépései. Szuggesz- tív alakítása fényes ékszerként ragyog a színen. Az előadás nyitóképe Lőrinc baráté és két ministránsáé. Jérome Kaplan, a jelmezek tervezője itt is remekel. A Capulet-klán feketében táncol, Rómeó barátai krémszínű kosztümben, Lőrinc barát feketefehérben. Gaetan Morlotti mindvégig drámai erővel irányítja a dolgokat. Csonttalan mozgása a leginkább akkor feltűnő, amikor a falhoz tapadva hagyja el Capuleték kriptáját. Magas, kopasz, izmos, harmincon túli táncos Morlotti, mimikájával valósággal megbabonázza a nézőt, következő szerepe Thomas Mann varázslója, Cipolla lehetne. Két ministránsát a templom falai között ugyanazzal a delejes belső tűzzel táplálja, mint Rómeót és Júliát a titokban kötött házasság során. Látványosak azok a jelenetek is, amikor Rómeó végez Thybalttal, majd Mercutio holttestével együtt fehér lepedőben húzzák ki a színről. Ramon Gomes Reis Mercutiója is eltér az eddig látottaktól. Nem egy fürtös hajú, első látásra megnyerő, zabolázatian csikó, hanem egy vagány, markáns arcú, kopasz fickó. Julien Bancillon remek humorú Benvoliója mellett született komédiás. Amit ők ketten művelnek a színen, ahogy a Capulet- klánt heccelik és hergelik, vagy ahogy féltésükkel és szerelmükkel, bolondos ötleteikkel Rómeó sarkában járnak, abban ott a tobzódó életöröm és a végzetszerű halál, a kettő között pedig a leplezetlen érzékiség és a megdicsőült ifjúság. Nem veszik el a játékban a Dada alakja sem. Samantha Allen minden élettapasztalatát a figurába sűrítve úgy táncolja el a szerepet, olyan színészi tehetséggel, olyan finom eszközök bevetésével, hogy a néző még a hangtalan zsörtölő- déseit, rettegéseit és reményeit is hallani véli. Rómeó szerepét Francesco Nappa kapta. Nincs mit számon kérni rajta: árnyalt alakítás az övé is, tánctudásához kétség nem férhet, csupán a figurához elengedhetetlenül szükséges vonzerőt éreztem kevésnek benne. Mentségére legyen mondva: Shakespeare is inkább a két jó barát, Mercutio és Benvolio alakját szerette, az ő egyéniségüket színezte. Rómeóból igazából Zeffirelli formált páratlan hőst azzal, hogy a szerepet a lenyűgöző külsejű Leonard Whitingnak adta. Maillot mindenesetre igazi remekművet hozott Budapestre. A monte-carlóiak Rómeó és Júliáját ugyanarra a polcra tettem magamban, ahol Béjart-ét és Seregi Lászlóét őrzöm nem egy évtizede. Maillot igazi remekművet hozott Budapestre (Fotók: BTF
