Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-24 / 70. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AAÁRC1US 24. www.ujszo.com CD-AJÁNLÓ Sarah Brightman: Classics - The Best Of Sarah Brightman PUHA JÓZSEF Most, hogy elkezdtem hallgatni az albumot, 2001 karácsonya jutott az eszembe, az ünnep előtti felesleges lemezboltos látogatásaim. A történet azzal kezdődött, hogy az Egyesült Államokban élő ismerősöm a többi közt Sarah Brightman CD-jével, az operaáriákat és más klasszikusokat felvonultató Classics - The Best Of Sarah Brightman cíművel tért haza. Gondoltam, ez kiváló ajándék volna a fa alá egy rokonnak, így hát felkerekedtem, hogy én is beszerezzem, de hoppon maradtam. Körbejártam néhány lemezboltot, s amikor egy jó nevű boltban sem leltem rá a portékára, annak számítógépes rendszere sem tudta, hogy valójában mit keresek, gyanakodni kezdtem. Utánanéztem, és kiderült, hogy a CD Európában meg sem jelent. Furcsállottam, aztán el is felejtettem a sztorit, mígnem tavaly októberben az újdonságok között felbukkant a keresett hanghordozó ugyanazzal a borítóval, nagyjából ugyanazokkal a szerzeményekkel. Közel ötéves késéssel az öreg kontinensen is forgalomba hozták. Sarah Brightman a; énekesnők elitmező nyébe tartozik, miköz ben jócskán kilóg onnan. Csak a rajongói ismerik igazán. Még szerencse, hogy ők világszerte sok tízezren vannak. Az átlagos zenehallgatók vajmi keveset-tudnak róla, ami azzal magyarázható, hogy nem tartozik a média által favorizált előadókhoz. A közelmúltban az egyik brit rádióállomás közvélemény-kutatást készített, kiderült belőle, hogy a közönség többsége kizárólag egyedenegy slágerhez tudja kötni a nevét, a világtalan olasz tenorral, Andrea Bocellivel előadott 1996-os Time To Say Goodbye (Con te Partiró) címűhöz, és azt tartották róla a legfontosabbnak, hogy a musicalguru, Andrew Lloyd Webber felesége vagy szeretője. Ráadásul ez utóbbi nem is igaz, a volt feleség a helyes megnevezés. Téves az a széles körben elteijedt nézet is, hogy Sarah Webber nélkül mit sem érne, közben a nevük valóban öszszeforrt, ám az énekesnő jóval nagyobb tehetség annál, minthogy leragadjon a szerzőnél, és kizárólag tőle függjön. Az elmúlt évek (is) igazolták, hogy a saját lábán is megáll, s ha mégis kell kis segítség, Andrew mindig kéznél van, a szép idők emlékére ír egykét csodálatos dalt a volt asszonykának. Az 1960. augusztus 14-én született Sarah eddigi karrierje három különböző időszakra osztható. A hetvenes évek végén diszkóénekesként tűnt fel, majd a nyolcvanas évtized első számú musicalénekesnője lett, a kilencvenes évektől pedig szólóelőadóként tevékenykedik. Hároméves korában már tánc- és balettórákra járt, kilencéve- jSgj. sen klasszikus énekből vett leckéket. 1976- ban csatíakozott a Pan’s People nevű tánccsoporthoz. Két évvel később Arlene Philips tánc- együtteséhez, a Hot Gossiphoz szerződött, velük készítette el debütáló dalát, az I Lost My Heart To A Starship Trooper címűt az akkoriban divatos spacedisco (űrdiszkó) jegyében, amelyet további felvételek követtek. 1979-ben feleségül ment a Tangerine Dream nevű együttes produceréhez, Andrew Graham- Stewarthoz. 1980-ban elment egy meghallgatásra, ahol Webber musicaljéhez, a Macskákhoz válogattak szereplőket. Az 1981. május 11- én Londonban bemutatott darabban Jemima szerepét kapta meg. Ezzel kezdetét vette pályafutásának második korszaka, a fantasztikus musicalénekesi karrier, bár ehhez kétségkívül kellett a szerelem is. Sarah elvált az első férjétől, és 1984-ben házasságot kötött Webberrel. Mint utólag kiderült, ez sem volt örökéletű, 1990-ben váltak szét útjaik, de csak a magánéletben. Ezalatt az idő alatt az énekesnő számtalan musicalben játszott. Az egyik legnagyobb sikere az 1986-ban bemutatott Az operaház fantomja női főszerepe, Christine volt. Az angol riporterek egyike akkortájt megkérdezte Webbertől, hogy művének főszereplője, a riasztó külsejű zeneszerző, aki őrülten szerelmes egy gyönyörű, fiatal szopránba, mennyiben tekinthető önéletrajzi ihletésűnek... Az énekesnő 1992-ben Jósé Carrerasszal énekelte el a barcelonai nyári olimpia himnuszát, az Amigos para siempre címűt, amelynek zenéjét Webber írta. Szólókarrieije a kilencvenes években kezdődött, miután találkozott új producerével és barátjával, Frank Petersonnal, segítségével elkezdte a klasszikus zenét poppal vegyíteni. Együttműködésük első gyümölcse az 1993-as Dive című album. Ezt követte ’95-ben a Fly, amelynek egyik szerzeménye, az A Question Of Honour világsláger lett főleg annak köszönhetően, hogy Henry Maske és Graciano Rocchigiani nagy érdeklődéssel várt bokszmérkőzésének felvezető zenéje volt. A következő évben Maske búcsúmeccsén a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb és legszebb duettje, az említett Time To Say Goodbye (Con te Partiró) csendült fel. Az énekesnő karrieije töredenül ível felfelé: szép sorban jelennek meg a stúdiólemezei: a ’97-es Tuneless, a ’98-as Eden, a 2000-es La Luna, a 2002-es Encore után a legutóbbi, a Közel-Kelet zenéjét poppal ötvöző Harem című 2003- ban került a boltokba. Akik nem igazán ismerik Sarah Brightman repertoárját, nem biztos, hogy az Európában a karácsonyi piacra kiadott Classics - The Best Of Sarah Brightman című komolyzenei válogatásával kellene kezdeniük a megismerését, az azonban egyértelmű, hogy a folyamatból ez sem maradhat ki. „Kifejezni, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs kifejezőerő, nincs kifejezési vágy, még ha van is késztetés a kifejezésre."- Ön angol, Beckett úr? - Éppen ellenkezőleg! Az a személy, aki filozófiai problémákba bonyolódott, ahhoz hasonlít, aki ki szeretne jutni egy helyiségből, de nem tudja, miként tegye. Próbálja az ablakon keresztül, de az túl magasan van. Próbálja a kéményen keresztül, az viszont túl szűk. Elég lenne azonban, ha körülnézne: az ajtó ugyanis egész idő alatt nyitva áll. GAZDAG JÓZSEF Ezzel a wittgensteini gondolattal (amely Norman Malcolm Ludwig Wittgenstein. A memoir című könyvében olvasható) foglalhatnánk össze John Calder Beckettről szóló írásának (Samuel Beckett filozófiája) mondandóját. Calder alaptétele a következő: a becketti életmű elsősorban etikai üzenetet hordoz. A világ nem ismerhető és nem érthető meg, vélte Beckett, s nem kerülhető el az élet okozta szenvedés sem. A sorsnak kiszolgáltatott ember egyetlen feladata éppen ezért az, hogy az esen- dőség élményét ne traumaként élje meg, hanem bátran nézzen szembe a sors iszonyatával, így őrizve meg emberi méltóságát. .Álljunk ellen mindennemű csábításnak, semmit ne kívánjunk, semmit ne reméljünk, és senkik legyünk” - Beckett szerint ebben rejlik a bölcsesség lényege. Mindez a sztoikusok szenvtelenség-eszmé- nyére utal, bár Calderrel ellentétben több filozófiatörténeti előzményt is említhetünk: Lao ce éppúgy az apatheia megvalósítására törekvő Beckett szellemi elődje, mint Eckhardt mester, a középkori keresztény misztika képviselője, aki az értelmen túllépve akart eljutni „a titokig, ami kimondhatadan”. A feleimben idézett becketti ars poetica pedig Gorgiász hármas tételére utal - semmi sem létezik, s ha létezik is valami, az megismerhetetíen, s ha megismerhető leime is, az a megismerés nem lenne közölhető. Calder idézi Max Brod és Franz Kafka egy beszélgetését, amelyben Brod felvetésére, miszerint a jövőt tekintve azért van még remény, Kafka mosolyogva annyit válaszol: „Igen, talán, csak nem nekünk.” Akárha Beckett mondta volna; az ő sztoidzmusától ugyanis csak pesszimizmusa volt erősebb. Művésznek lenni annyit tesz, mint kudarcot vallani - úja egy helyütt -, mint belátni, hogy esélytelenek vagyunk a sorssal szemben. „Nincs mit tenni” - Estragonnak ezzel a kijelentésével keződik a Godot-ra várva (a francia eredetiben „Rien a faire”, Kolozsvári Grandpierre Emil ismert fordításában pedig „Hiába, nem meg/’). A becketti „cselekvésképtelen cselekvés” nem új fogalom a filozófiatörténetben - a Tao te kingben ajánlott wu-wei (nem-cselekvés) ugyanezt a magatartásformát jelenti: nem passzivitásra biztat, hanem arra, hogy ne foglalkozzunk hiábavalóságokkal. Ennek megvalósításához azonban önmagunkkal szembeni kíméletien szigorúságra és vasfegyelemre van szükség. Beckett nem író volt elsősorban, hanem erkölcsfilozófus. Akárcsak Wittgenstein, Beckett is életével hitelesítette művét („a füozófiát élni kell, nem tanítani”). Mindkettejük számára a kreativitás szükségszerű feltétele a magány volt: Beckett szerzetesi egyszerűségben élt, s párizsi lakásának hátsó ablaka egy börtönre nézett. A szerzetesi egyszerűség Wittgensteinre is jellemző volt: lakásából eltávolított minden fölösleges tárgyat (még a karosszéket és az olvasólámpát is fényűzésnek tartotta), s mint Wittgenstein a norvégiai Skjöldent, Beckett a franciaországi Roussülont választotta önkéntes száműzetése helyéül, ahol zavartalanul alkothatott. Mindketten béklyónak éreztek mindenfajta hovatartozást, olyany- nyira, hogy még a nyelv biztonságát is illuzórikusnak tartották - a német anyanyelvű Wittgenstein angolul írta a Filozófiai vizsgálódásokat, az angol anyanyelvű, írországi származású Beckett pedig franciául írta késői műveit. (A „nyelvnélküliségre” vonatkozik a címbe kiemelt inteijúrészlet is, amikor arra a kérdésre, hogy angolnak tekinti-e magát, talányos választ adott: „Éppen ellenkezőleg!”) Ray Monk kiváló Wittgenstein- életrajzában (Ludwig Wittgenstein. The Duty of Genius - magyar fordítása még nincs, csehül Üdéi génia címmel jelent meg) olvashatunk arról, hogy az Osztrák- Magyar Monarchia egyik leggazdagabb családjából származó Wittgenstein adományok formájában szétosztotta apai örökségét (az általa 1914-ben felajánlott összeg ma mintegy hatmillió koronának felel meg - a pénzt olyan fiatal művészek kapták, mint Rilke, Trakl vagy Kokoschka). Wittgenstein önként vállalt szegénységben élt, előbb szerzetesek között a kolostori kertész segédjeként, majd falusi tanítóként, a második világháború alatt pedig cambridge-i katedráját feladva szanitécként dolgozott egy londoni kórházban. Beckett is azt vallotta, hogy a halállal szemközt egyetlen válasz van a kérdésekre, és ez a caritas: csak annyit tehetünk életünkben, hogy megpróbáljuk csökkenteni mások szenvedését. A Godot-ra várva sikere után ő is szétosztotta minden pénzét (az 1969-ben kapott irodalmi Nobel-díjjal járó összeget például néhány hét alatt), s Párizsban több szegény egyetemista tandíját fizette. Mindig csodálta de Sade márkit, aki egy erdő közepén, jelöletlen helyen akart eltemetkezni, hogy teljesen eltűnhessen az emberi emlékezetből. Beckett, aki utolsó hónapjaiban is azzal kísérletezett, hogyan lehetne megemelni a fájdalomküszöböt, az aggok házában hajt meg. John Calder nem csupán Beckett barátja, hanem kiadója is volt. Ezzel magyarázhatók az olyan, helyenként banális megállapítások, mint „a Molloy a vüág egyik legnagyobb regénye”, vagy hogy „a mélységesen felforgató” Beckett- hez képest Proust és Joyce csupán „egyoldalú géniusz”. A jegyzetek számozása a 182. oldalon „elcsúszik”, ez azonban kevésbé zavaró, mint azok az eszmefuttatások a 20. század végi keresztény-muszlim ellentétről vagy a harmadik világbeli politikai PR-ról, amelyeket a szerző rejtélyes okokból beiktatott Beckettről szóló könyvébe. John Calder Samuel Beckett filozófiája A John Calder: Samuel Beckett filozófiája Fordította: Romhányi Török Gábor Kiadó: Európa, Budapest Kiadás éve: 2006 Oldalszám: 264 Ár: 1800 Ft ÜDÍT, GÍ’NÍA RayMonk: Ludwig Wittgenstein. Údel génia Kiadó: Hynek, Prága Kiadás éve: 1996 Oldalszám: 640 Ár: 363 Sk
