Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-24 / 46. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 24. www.ujszo.com Csak arról tudunk beszélni, ami megtörtént... Nagyon tanulságos Romsics Ignác könyvében, mint válnak a politikusok elképzelései és ambíciói valóra... Egy szinten vagyunk ROMSICS IGNÁC Trianont, azt gondolom, és ebben a könyvben is azt próbálom megragadni, nagyjából háromnégy tényezővel lehet magyarázni. Ebből legfontosabb a Monarchia s ezen belül Magyarország soknemzetiségű jellege. S ezzel összefüggésben az a tény, hogy nem sikerült a dualizmus időszakában egy olyan államszerkezetet kialakítani, amely többé-kevésbé valamennyi nemzetiség számára megnyugtató berendezkedést jelenthetett volna. Még a magyarok se voltak teljesen elégedettek vele, hogyan lettek volna hát azok a szlovákok vagy a románok, akiknek az önigazgatási törekvéseit megfontolás tárgyává sem tették, s kulturális önszerveződési lehetőségeiket durván korlátozták. Persze amíg egy állam erős, addig meg tudja magát védeni a dezintegratív törekvésekkel szemben. Ez volt a helyzet a háború végéig. Ám 1918 őszére a Habsburg Birodalom és ezen belül a magyar állam egyaránt összeomlott, és hatalmi vákuum keletkezett. Ezt tartom tehát az átalakulás legfontosabb okának. Emellett nem szabad azonban megfeledkeznünk azokról a nagyhatalmi érdekekről sem, amelyek felkarolták és támogatták a nemzetállami elképzeléseket. Ha a győztesek azon elgondolások mellett döntöttek volna, melyek egészen 1918 tavaszáig fönnálltak, hogy márpedig a Monarchiát föde- ralizálni kell, akkor az események valószínűleg más irányban alakulnak. Ez az, amit nem tudunk ellenőrizni, mert nem tudjuk az eseményeket újra lejátszani. Végül harmadik tényezőként említhetjük a Monarchia déli és keleti határai mellett kialakult kisállamok irredentizmusát. A19. század közepén még nincs egy önálló Románia, Szerbia csak egy autonóm terület, míg az első világháború végén már mindkettő önálló állam, önálló hadsereggel. S mindkettőnek ugyanaz volt a célja: a románok és szerbek, illetve délszlávok által lakott területek egyesítése. Mindezeknek a tényezőknek az összessége okozta Trianont. Ha ezek közül valaki csak egyet emel ki, az torz következtetésekre juthat. Nem tudjuk, hogy megmaradhatott volna-e az Osztrák-Magyar Monarchia akkor, ha föderalizálják a 19. században. Ha megteszik például azt, amit Palackýék javasoltak 1848-49-ben vagy Aurel Popovici 1907-ben. Vagy ha a szlovákok egyszerűen csak területi autonómiát kapnak, ahogy ezt 1895-ben a románokkal és a szerbekkel együtt kérték is. Nem tudom, hogy ez a csehszlovakizmusukat, vagy a Magyar Királysággal szembeni állam- polgári lojalitásukat erősítette vol- na-e. Csak arról tudunk beszélni, ami megtörtént, és visszamenőleg próbálunk ok-okozati viszonyokat és tendenciákat megállapítani. Nem minden magyarországi történész fogadja el ezt a logikát. Számomra evidencia, hogy Kelet-Kö- zép-Európában, de hajlok arra, hogy a világ más részén is az utóbbi kétszáz évben az állam- és nemzetfejlődésnek az hánya az, hogy a multietnikus nagy egységek kisebb és nyelvüeg-kulturálisan homogénebb egységekre bomlanak fel. Ennek belátásához nem kell mást tennünk, mint magunk elé tenni a térség 19. század eleji politikai térképét és a mait. Akkor három nagy biEvidencia, hogy a multietnikus nagy egységek kisebb és nyelvileg-kulturá- lisan homogénebb egységekre bomlanak fel... rodalom uralta a térséget, ma pedig közel húsz kisebb-nagyobb állam osztozik ugyanazon a területen. Az elmúlt kétszáz év dezin- tegrálódásával szemben az utóbbi években ugyanakkor markánsan kirajzolódik egy integrálódási tendencia is. Miközben tehát van egy önállósulási törekvés, amely - gondoljunk Koszovóra vagy Montenegróra - még be sem fejeződött teljesen, aközben zajlik egy integrációs folyamat is, melyben az államok teljesen önként maguk mondanak le szuverenitásuk jelentős részéről egy államok fölötti szervezet, az Európai Unió javára. Efelé tart Magyarország és Szlovákia is. Lehetséges, hogy egy idő múlva ahhoz hasonló helyzetben találjuk magunkat, mint amilyenben egyszer az Osztrák-Magyar Monarchiában már éltünk. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a szlovákok és a magyarok ezúttal nagyjából egy szinten lesznek, nem pedig egy olyan alá- és fölérendeltségi viszonyban, mint amilyenben a dualizmus idején voltak. Az Európai Unióban egy szinten vagyunk, remélem úgy is maradunk, s engem ez egyáltalán nem frusztrál, hanem kifejezetten örömmel tölt el. A Magyar Királyság felbomlása, melyet nemzetközi jogilag az 1920 júniusában a versailles-i Trianonban megkötött békeszerződés igazolt, máig nyílt seb a magyarok (minden magyar?, sok magyar? néhány magyar?) lelkén. MILAN ZEMKO S hogy érzékeny magyar téma, azon a déli szomszédaink iránti minimális empátia esetében sem csodálkozhatunk. A trianoni békeszerződés alapján a Tátrától az Adriáig teijedő Magyar Királyság területének csaknem 72%-át elvesztette, és Magyarországgá változott (legalábbis a mi terminológiánkban). E tekintetben a Magyar Királyság tartható az első világháború következményei legnagyobb áldozatának. Területi veszteségei lényegesen meghaladták azét a Németországét, mely két vüágháború során két lépésben eredeti területének „csak” 34%-át vesztette el. Persze, azon a területen, melyet Németország elvesztett, nagy többségében németek éltek, míg a Magyar Királyság elcsatolt területeit elsősorban nem magyarok lakták, amiként ma sem. A Hatvannégy Vármegye mozgalmának fiataljai, a történelmi Magyarország térképeinek folytonos sokszorosítása, az államüag is támogatott, hazafias (Trianon-eüe- nes) dalokat tartalmazó cd-k, vagy a tüntetések transzparensei azonban mind-mind azt bizonygatják, hogy a magyarok azok, akiktől A magyarok ráfizettek arra, hogy stabil békeidőkben nem voltak képesek meghallani a nemzetiségek követeléseit... igazságtalanul elragadták „a földjüket”, s alighanem „az embereiket” is, mindazt tehát, ami ezer évig az övék volt, és az igazságtalanságot , jóvá kell tenni”. Hogyan? Alighanem a „Hungária restituta” keretén belül: a Tátra bérceitől az adriai szigetekig. S ezen a ponton kerülünk bele valamiféle elvarázsolt körbe: amiként a győztes hatalmak és az utódállamok az első világháború után nem kérdezték meg az átlagembertől, vajon népszavazással kíván-e dönteni az elszakadásáról (ez mellesleg a magyar történeti és egyéb sajtó állandó témája), éppúgy a mai Magyar- ország legkülönfélébb revizionista visszhangjából sem világos, minek alapján feltételezik, hogy a mai Pozsony (de akár Csaca, Rózsahegy, Breznóbánya, Poprád vagy Ho- monna) lakossága semmi egyébre nem vágyik, mint hogy visszatérhessen „az ősi magyar haza” ölébe. Ugyanis éppen ezzel a kérdéssel (a két háború közti időben a „Mindent vissza!” jelszava alatt) függ össze, nem pedig a Kárpát-medencében élő magyar kisebbség gondjaival az a jelenleg ugyan periférikus, de folyamatosan táplált irredentizmus, mely „szemérmesen” egy már nem létező államalakulat térképeivel kendőzi, vagy a 64-es számmal ékesíti magát... S mivel a magyar művelt emlékezetű és a történelem fránt fogékony nemzet, a magyar történettudomány nem vonhatta s nem is vonhatja ki magát sem a Trianon- téma szakkutatásából, sem ilyenolyan aktualizációjából. Nagyon leegyszerűsítve két csoportra oszthatók a magyar történészek. Az első, Trianon a Duna másik oldaláról gyakran az idősebb csoport alapjaiban tagadja a Magyar Királyság felbomlásának okait, szerintük ugyanis az ország természetes geográfiai és gazdasági egységet alkotott, melyben senkinek, még a kisebbségeknek sem volt okuk alapvetően elégedetlenségre, mivelhogy az esedeges magyarosítás is „természetes”, spontán módon zajlott. A Magyar Királyság felosztása vagy „megcsonkítása” tehát a győztes nagyhatalmak (főként Francia- ország) nem elégséges tájékoztatásának vagy elfogultságának volt a következménye, meg az utódállamok képviselői általi csúsztatásoknak a háború előtti állam etnikai és politikai viszonyairól. A magyar történészek egy másik, elsősorban a második vüágháború utáni nemzedék csoportja elismeri, hogy a történelmi Magyarország nem magyar nemzeteinek és nemzetiségeinek nem volt kielégítő a helyzetük, s elismeri az - első vüágháború utáni - önrendelkezéshez való jogukat, rámutatva az új határok kijelölésének igazságtalanságára, hiszen e határok mögé magyarok által sűrűn lakott összefüggő területek kerültek. Az önrendelkezés joga (a nem magyaroknak is odaldvánt jog) tehát a magyarok számára sem adatott meg kielégítő mértékben. Ebbe a másik csoportba tartozik a 20. századi magyar történelem ismert kutatója, Romsics Ignác is. Tömör és világos című kötete, A trianoni békeszerződés viszonylag nem nagy területen és nagyon kiegyensúlyozott tárgyüagossággal a Magyar Királyság Trianon által betetőzött megszűnése folyamatát mutatja be. Különösen azt tartom értékesnek benne, ahogyan az egyes nézeteket rendszerezve kifejti, kialakulásuk ideje szerint s valamennyi érintett fél viszonylatában - beleértve az állam nem magyar képviselőit, azaz a leendő utódállamok képviselőit, a magyar politikusokat, valamint a győztes nagyhatalmak vezető személyiségeit és tanácsadói körét. A kevésbé tájékozott olvasó számára, aki a dolgok jelen állását (például az ország létezését magát vagy határainak körvonalát) egyszerűen természetesnek és kétségbevonhatatlannak tartja, valószínűleg nagyon tanulságos lesz figyelemmel kísérni Romsics könyvében, mint válnak a politikusok elképzelései és ambíciói valóra, s hogy ebben a gyakran nagyon konfliktusos folyamatban mi mindent vesznek vagy nem vesznek figyelembe. A magyarok ráfizettek arra, hogy stabü békeidőkben nem voltak képesek meghallani a nemzetiségek követeléseit, így az új, háború utáni politikai garnitúra igazságosabb rendezésre vonatkozó ajánlásai valójában (s nem először) „öt perccel tizenkettő után” érkeztek. Azt, hogy a magyarok „lekésték a vonatod’, igen beszédesen jelképezte a béketárgyaláson Apponyi Albert gróf jelenléte a magyar küldöttség vezetőjeként, és Stefan Osuskýé csehszlovák részről - azé az Osuskýé, akit Apponyi még mint oktatásügyi miniszter minden magyar- országi iskolából kizáratott... De a leendő utódáüamok képviselői is úgyszólván „farkasétvággyal” ülték körül a békekonferencia asztalát, melyen a hajdan volt Magyar Királyság felosztása zajlott. Ha teljes mértékben eleget tettek volna követeléseiknek, a háború utáni Magyarország Budapest és tágabb környéke területére zsugorodott volna. Ezt a hozzáállást azonban a győztes nagyhatalmak, elsősorban az amerikaiak, a britek és az olaszok sem méltányolták. Ezeknek az országoknak a politikusai fékezték az egyébként is alaposan összeMilan Zemko történész (Fénykép: Peter Procházka) mierová zmluva A Trianoni békeszerződés című kötet szlovák változata ment Magyarország új szomszédainak meglódult képzeletét, például ami a Magyarország nyugati részén kialakítandó, Csehszlovákiát Jugoszláviával összekötő ún. szláv folyosó csehszlovák tervét illette. S csak nagy mérlegelések után ítélték oda Csehszlovákiának a Csallóközt. Néhány nyugati politikus, például Lloyd George brit kormányfő vagy az olasz képviselők kételyeire (melyeket a két háború közt publikáltak is) szintén építhetett a magyar revizionista propaganda, melyet az „Igazságot Magyarországnak!” jelszó alatt is folytattak. S a magyarok által olyannyira vágyott igazságtételnek el is jött az ideje a harmincas és a negyvenes évek fordulóján, ámde a náci Németország kompromittáló szövetségével. Az újabb magyar csapás - az 1947-es párizsi békeszerződés - felidézésével Romsics Ignác magyarként s józanul gondolkodó emberként zárja könyvét: „A magyarok a trianoni békeszerződést, illetve az ezt helyettesítő 1947-es párizsi békeszerződést igazságtalannak tartják, teljes joggal. Amiként elvitathatatlan joguk maguknak és a kisebbségeiknek az európai normáknak megfelelő önrendelkezési jogokat követelni. Ennél többet remélni azonban minden jel szerint ülúzió, követelni pedig meggondolatlanság.” Ez nyilván okos adalék a szlovák-magyar kapcsolatok jövőjéről szóló párbeszédhez is. Rudolf Chmel mellett a könyvbemutatón (Fénykép: Peter Procházka)
