Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-22 / 294. szám, péntek
GONDOLAT 2006. december 22., péntek 6. évfolyam 22. szám Hiába van internet, meg kell nézni, hogy hányán töltenek le komoly portálokat, és mennyi a gagyi meg a pornó - az arányok, sajnos, katasztrofálisak I A bajok forrása maga a kapitalizmus A Gondolat előző számában Eduard Chmelárt kérdeztük a globalizáció és az emberi jogok kölcsönhatásairól. Most hasonló kérdéseket tettünk fel Tamás Gáspár Miklósnak, a budapesti Filozófiai Intézet munkatársának, a Közép-Európa Egyetem oktatójának is. LŐR1NCZ PÉTER A második világháború után a győztes nyugati nagyhatalmaknak sikerült hatalmi struktúrájukat az emberi jogok szavatolását biztosító rendszerként kanonizálni. Ugyanakkor hosszan tudnánk sorolni az ennek ellentmondó példákat. Mennyire tekinthető tehát valósnak az említett nagyhatalmak humanista, polgárbarát énképe? Hát én azt hiszem, hogy egyrészt ez nem az említett országok egységes önképe, mert ilyen nincs. Az uralkodó rétegek valóban ilyesmiket gondoltak magukról, és hát sikerült valamiféle ideológiai konszenzust is teremteni ekörül; de hát ezt mindig súlyos kritikákkal illették. Közismert dolog, hogy Angliában komoly antikolonialista mozgalom volt, Franciaországban az Algéria ellen viselt háború elleni tiltakozás is nagy jelentőséggel bírt. Az, hogy államok meghirdetnek elveket és aztán nem tartják be őket, nem különös és kivételes jelenség az emberiség történetében, és valójában ez nem is rossz dolog, mert egy bizonyos fokig mégis korlátozza őket az önkényben. Azt hiszem egyébként, hogy az emberi jogok fogalma hasznos, és különösen a 70-es években megrendezett helsinki értekezlet óta játszik komoly szerepet az európai politikában, noha maga az elmélet illuzórikus, hiszen csak akkor lehet komolyan beszélni mindenkire kiterjedő emberi jogokról, ha nincsenek különbségtételek, és el sem megyek odáig, hogy osztálykülönbségek, nemi különbségek vagy hasonlók. Amíg például különbség van állampolgárok és nem állampolgárok között. Ugye, ez már rögtön korlátozza az emberi jogok egyetemességét. Nincs olyan ország a világon, ahol a nem állampolgároknak ugyanazokat a jogokat biztosítanák, mmt az állampolgároknak. Ez jogilag is mutatja, hogy az emberi jogok fogalma ebben az értelemben fikció. Nagyon hasznos fikció, de fikció. Természetesen lehet olyan társadalomról gondolkodni, amelyben valóban jogegyenlőség uralkodik, ahol valóban egyenlő volna az egyes emberek hatalma. Csak hát ilyen társadalom... nincsen. És nem is lehet? De igen. Lehetséges. Elég effektiv Ön szerint a képviseleti demokrácia a parlamenti döntések befolyásolásának és ellenőrzésének szempontjából? Például Szlovákia lakosságának több mint a fele ellenezte Szlovákia katonai részvételét az iraki invázióban, ennek ellenére egyetlen képviselőről sem tudok, akit emiatt visszahívtak volna. A többpártrendszerben nem lehetséges a visszahívás, ez ugyanis permanens választási kampányt jelentene. De ez csak egy technikai megjegyzés, a lényeg az, hogy evidenssé vált - és nemcsak Kelet-Eu- rópában, ahol a Nyugathoz képest is rosszul működik a parlamentáris demokrácia, elsősorban a politikai osztály gyenge minősége okán -, hogy a parlamentáris demokrácia mostanában súlyos bajban van. A parlamentáris demokrácia addig működik jól, amíg elég jelentős a társadalom különféle csoportjai között az érdekazonosság. Amíg értelmes olyasmiről beszélni, hogy a népnek vannak érdekei. Erről pedig addig értelmes beszélni, amíg az egyenlőség foka viszonylag nagy. Abban a pillanatban, ahogy az egyenlőtlenség növekszik, és a különböző társadalmi csoportok érdekei divergálnak egymástól, attól kezdve ez illuzórikussá válik, és különösen illuzórikussá olyan választási rendszerekben, mint a magyar, ahol kizárólag nagyon sok pénzzel lehet választásokat nyerni, ami azt jelenti, hogy a társadalom szegényebb rétegeinek és osztályainak képviselete egyszerűen nem valósul meg. A mai magyarországi parlamentben a lakosság nem egészen tíz százalékának az érdekei érvényesülnek, és be kell látnunk, hogy azok a remények, melyeket az általános választójogokhoz fűztünk, rendszerint meddőnek bizonyulnak. Eleink annak idején azt képzelték, hogyha egyszer a szegények választhatnak, akkor a szegények érdekeit képviselő pártok kerülnek többségbe a parlamentben, hiszen a szegények többen vannak. Ilyen parlament kevés van. Kelet- Európában egyébként is kevés olyan párt létezik, amely valóban őszintén képviseli a dolgozók érdekeit. Kiváltképpen „arisztokratikus”, elitista parlamentek a keleteurópai parlamentek, ahol csak polgári pártok vannak. Nem volt ez mindig és mindenütt így. Voltak legalább szociáldemokrata pártok és hasonlók, amelyek annak idején, ha rosszul is, de azért mégiscsak a munkások érdekeit képviselték. Ami ezekben az országokban van, az lényegében oligarchikus rendszer, rendkívül szűk kisebbségnek van csak beleszólása a politika alakításába, és az embereket pusztán csak a rossz történelmi tapasztalataik riasztják vissza attól, hogy vakon nekiálljanak szétverni a rendszert, mert a parlamentarizmusnál eddig még csak rosszabb rendszerek voltak. Az viszont biztos, hogy a pártszisztéma - úgy, ahogy fennáll - rothadt és megérett a leváltásra. Mindenütt - és Kelet-Közép-Eu- rópában aztán különösen. Ahol ráadásul a legegyszerűbb technikai kompetenciákkal sem rendelkeznek a politikai pártok „elitjei”. Gondoljunk csak bele: Magyarországon a legnagyobb párt az MSZP, amelynek - nagyon optimista becslések szerint - körülbelül harmincezer tagja van. Ausztriában az Ausztria Szocialista Pártjának több mint fél millió, a Néppártnak négy- százezer, a Zöld Pártnak több mint százezer tagja van, pedig Ausztriának kevesebb lakosa van, mint Magyarországnak és az utóbbi időben csökkent is a pártok taglétszáma. Tehát az a duma, ami itt, Kelet-Eu- rópában elterjedt, „hogy nincs szükség tömegpártokra, hanem kizárólag választási pártokra, mert Nyugaton is így van”, teljes mértékben tájékozatlanság következménye. Nyugaton hozzánk képest továbbra is hatalmas tömegpártok vannak, aminek az az eredménye, hogy a párttagságnak beleszólása van abba, hogy kik lesznek a parlamenti képviselőjelöltek. Ez önmagában is egy demokratikusabb szisztémát jelent. Tehát a kelet-európai pártrendszert szemlélve ki kell jelentenünk, hogy itt a pártok rendkívül antidemokratikus jellegűek. A legtöbb nyugati országban előválasztások vannak, ahol az emberek szelektálják a képviselőjelölteket. így van ez Amerikában is, ahol a lakosság többsége bejegyzett demokrata vagy republikánus. És hát nem lehet teljes mértékben a pártok híveinek akarata ellenére kialakítani a po itikai vonalakat, amit nálunk simán meg lehet csinálni, mert teljesen elsorvadtak a kis pártszervezet sk, sőt, a pártok olyan népszerűdé nek, hogy kizárólag az apparátusok alakítják ki az egyes pártok poli ikáját. Hát ebből nem lesz demoki ácia. Ha a pártokon belül nincs demokrácia, akkor az országokon belül sem lesz. Én műidig azt szokta n mondani, hogy magam is elégedeüen vagyok a jelenlegi rendszenei, de ha valaki változtatni akar 1 «élűiről a szisztémán, lépjen be e «y pártba, és csináljon valamit. M ért kívülről itt hiába beszélünk. Más kérdés, hogy nekem nincs olyat pártom, amelybe beiratkozhatnék, de ezzel nincs mindenki így. Legalább a konzervatívok, a liberal sok, a jobboldali szociáldemokraták menjenek el a nyavalyás kerület ülésre és próbálják megakadályoz ni, hogy mindenféle korrupt perr ahajderek legyenek a képviselőjelöltek. Hát ez a minimum. Ennyi: azért meg kell termi. Magától ne n megy. A globalizáció egyik alapjelensége a multinac: onális gazdasági tömörülések; azdasági-polití- kai hatalmának ;ddig példa nélküli expanziója az úgynevezett államhatalmi int ézmények rovására. Nem csoki :en ezzel a polgári és emberi j tgok érvényesítésének lehetősége? Elvégre a választópolgárok parlamenti képviselőiket választják meg, nem pedig az említett gazdasági tömörülések igazgatótanácsainak tagjait... Nem hiszem, hogy direkt kapcsolat van, tekintettel arra, hogy abban a korban, amikor a multinacionális vállalkozásoknak kevesebb hatalmuk volt, és az államok erősebbek voltak, sokkal inkább megsértették az emberi jogokat, mint ma. Hát azért ma olyan dolgok nincsenek, mint az ötvenes-hatvanas években, amikor jóléti állam volt; sokkal nagyobb volt az államok befolyása, nem volt szabad kereskedelem, súlyosan szabályozták a határon átnyúló kereskedelmi tevékenységet, úgyhogy ilyen direkt összefüggés itt nincsen. Az a helyzet, hogy igaz, hogy rettenetes az iraki háború, de méreteiben nem olyan nagy, mint az állandóan folyó gyarmati háborúk voltak a 19. század közepétől egész a 20. század közepéig. Ami igazán aggasztó, az a szociális jogok háttérbe szorulása, ugyanis - és itt sem arról van szó, hogy a multinacionális vállalatok megvesztegetik a politikusokat, ennek önmagában nincs jelentősége - bekövetkezett egy mély strukturális változás, annak köszönhetően, hogy a tőkének az ipari technika teljes átalakításával sikerült legyőznie a munkásmozgalmat a ’60-as, 70-es években. Megszűntek a hatalmas nagyüzemek, és ennek következtében a munkásmozgalom - amelyet lehet szeretni és nem szeretni, azonban kétségkívül ellenhatalom volt - befolyása megszűnt, minek folytán azokra az intézményekre, melyek megpróbálják kordában tartam a munkásokat engedmények formájában, nincs többé szükség. A szisztéma ma a munkásmozgalom, a szakszervezetek lekenyerezése nélkül is működik. Nem kell többé. A tőketranszferek is rendkívül meg- könnyebbedtek, és a tőke oda megy, ahol alacsony munkabérek vannak, ahol nincs szakszervezet, ahol az emberek szorgalmasan, jól és hosszú ideig hajlandók dolgozni - kevés pénzért. Ezért a fejlett államok korábban erős munkásosztálya elveszítette politikai hatalmát, merthogy a kapitalista rendszerekben az 70-es évekig észlelhető volt egy bizonyos egyensúly, a munkásság körülbelül száz esztendőn keresztül valóban részt vett a tényleges hatalom egy részének birtoklásában. Ennek következtében aztán az államok beavatkozó képessége is jelentősen csökkent - tudjuk jól, hogy a gondoskodó, újraelosztó funkciók megszűnőben vannak ami nem jelenti azt, hogy az államok nem erősek. Az államok erőNémeth Sándor, Jancsó Miklós és TGM a hitesek egyik miséjén sek; a represszív funkcióik pont olyan erősek, mint voltak korábban, néhol még erősödnek is. Nincs olyan liberális demokrácia, melyben ne volnának észlelhetőek rendőrállami vonások egészen aggasztó mértékig (bekamerázott városok, lehallgatott telefonok, ellenőrzött e-mailek), de mégsem arról van szó, hogy a multinacionális vállalatok akarata érvényesülne, ezeknek ugyanis nem nagyon van akaratuk. A politikai világ, az egyes nemzetállamok alakultak át úgy, hogy megnövelték represszív funkciójukat, csökkentették vagy kiiktatták a szociális funkcióikat, és teljes szabadságot biztosítanak a tőkefluxusnak, amit nem követ a munkaerő szabad vándorlása. Ha a tőke is szabadon vándorol, és követi az alacsonyabb munkabért, hát akkor a munkaerő is követhetné a magasabb munkabért, tehát volna egy kétirányú vándorlás, de hát nagyon jól látjuk, hogy kínai falakat emelnek. Ezek az államok nagyon is erősek, csupán funkcionális szempontból változtattak súlyponteloszlásukon. Elég megnézni mindazt, ami Magyarországon történik; amikor az államot provokálják, akkor igenis kiderül, hogy van kemény rendőrség. Ha kell, van. És üt. És ver. És lő. Pedig a magyar állam végül is egy szegény és gyönge állam a nyugati államokhoz képest. Az információhoz való jog az alapvető emberi jogok egyike. Mégsem létezik egyetlen olyan intézmény sem, amely garantáltan manipulációmentes, igaz és objektív információkkal szolgálna, hogy a felmerülő kérdésekben felelősen dönthessen. Ilyen intézmények hiányában nem válik a demokrácia névlegessé? Van ilyen intézmény. Úgy hívják, hogy sajtó. No mármost: az, hogy a sajtó nem elég jó, az nem egy adottság, hanem a pillanatnyi helyzet, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez így is maradjon. Természetesen itt is érvényes, hogy a különféle társadalmi erőknek nem egyenlő a befolyása. Ha például a tőkésosztály szempontjából nézzük a dolgokat, akkor az információk kitűnőek. Gondoljunk a gazdasági hírügynökségekre, a nagy világlapokra, a kifejezetten gazdasági információközlésre szakosodott szerverekre. A tőzsdeinformációk továbbítása mintaszerű. Ebből a szempontból a sajtó csodálatraméltó teljesítményt produkál. Többek között azért, mert van rá fizetőképes kereslet. Ráadásul ebben az esetben sem szabad kizárólag a sajtó kelet-európai helyzetéből kiindulni. A vicc az, hogy mi itt, Kelet- Európában sokkal kapitalistábbak vagyunk, mint a Nyugat. Arról álmodni sem merek, hogy egy keleteurópai újságban olyasvalamivel találkozhatok, mint például a New York Times első oldalán, ahol fél évig folyó sorozatot közöltek a munkavédelemről. A munkavédelemről! Munkahelyi balesetekről és hasonlókról. Ez a téma hol bukkan föl Kelet-Európábán? Hol láttunk legutoljára megszólaltatni munkásokat? Néha megkérdezik ugyan őket a saját helyzetükről, de mikor kérdezték meg a véleményüket? Az én véleményemet megkérdezik, mert ismert értelmiségi vagyok, de mikor kérdezik meg a közönség egy tagját arról, mi a véleménye? (Folytatása 12. oldalon) (Képarchívum) Tamás Gáspár Miklós - a közéleti gondolkodó és a bölcselkedő tüntető
