Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-25 / 271. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 25. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ THE WASHINGTON POST Henry Kissinger szerint nem vezetne sehová, ha Washington a jelenlegi teheráni vezetéssel próbálna szót érteni, amely nem az iráni nemzet, hanem a radikális síita ügy „bajnokának“ szerepét játssza. A volt amerikai külügyminiszter szerint azok a nemzetközi diplomácia lépések, amelyeknek az a szándékuk, hogy Iránt atomprogramja feladására késztessék, eredménytelennek voltak. Az ENSZ BT-nek lépnie kell, hogy megszűnjön a Teherán jelentette veszély. Hatékony büntetőintézkedéseket kell hoznia, ellenkező esetben azzal kell számolnia, hogy Irán atomhatalommá válik és az atomfegyverek más országokban is elteijedhetnek. (mti)- Asszony, betiltalak, ha harmadszor is büdös húst főzöl nekem! (Peter Gossányi rajza HÉTVÉG(R)E A politikai jelölt Ha nem sietnének annyira reggelente az emberek a pozsonyi vasútállomáson, megismerkedhetnének a menetrend-főellenőr szép, de igen nehéz munkájával. HOLOP ZSOLT A menetrend-főellenőr harmincöt év körüli lehet, öt éve figyelhettem fel rá, már akkor sokéves tapasztalattal rendelkezett, feltehetően gyerekkora óta áll a vasúti pályán. Télben-nyárban minden áldott reggel kiáll a peronra és írja, úja, mennyit késnek a vonatok. Ha a hangosbemondó új szerelvény érkezését jelenti, átrohan a másik vágányhoz. A legapróbb késés is felbőszíti, ritkán látni ennyire dühös embert. Ilyenkor idegesen, hadonászva firkál a füzetébe, többször vastagon aláhúz valamit, izgatottan tekingél összevissza, majd a leszállók közt végigvágtat a peronon, hogy legalább az ösz- szes vagon megvan-e, és vajon pontosan dolgoztak-e a kocsirendezők. A tavaly decemberi hóviharkor is ő jutott eszembe, amikor összeomlott a közlekedés - Most milyen ideges lehet? Egyébként senkivel és semmivel nem törődik, nem elegyedik szóba a vasutas kollégákkal. Néha viszont már valamelyik külvárosi megállónál felszáll, és személyesen ellenőrzi, hogyan fut be a vonat a főállomásra. Hogy hibbant egy kicsit, onnan tudni biztosan, mert még sose kért tőle jegyet a kalauz. Ezenfelül té- len-nyáron ugyanazt a kötött sapkát hordja, és mindig vele van a mamája, egy megtört asszony, ő vigyáz arra, hogy írás közben ne essen be valamelyik vonat alá. Egyszer a válla felett belelestem a jegyzeteibe, nem volt más a papíron, csak kriksz-kraksz és ákom- bákom. Hogy miért írom ezt? Mert a menetrend-főellenőr eltűnt. Szégyellem, de észre se vettem, akkor tudatosítottam, amikor azon morogtam, mennyit késnek a vonatok. Aztán most, teljesen vélede- nül újra láttam, de olyan körülmények között, hogy földbe gyökerezett a lábam. Úgy festhettem, mint a legrosszabb szappanopera főhősnője, amikor Idsértetet lát, vagy megtudja, kik a szülei. A menetrend-főellenőr ugyanis pályát módosított, villamosvezető lett. A főpályaudvar alatti kereszteződésnél, az esti szürkületből és a novemberi ködből bukkant elő egy vidáman csilingelő villamos, ráadásul 13-as - ő vezette. Elkezdtem vizsgálni magam, meghülyültem, mi van, valami látomás ez, parajelenség, a villamos meg persze már el is tűnt a ködben. Inkább lekéstem a vonatom, a villamosok végállomására vitt a lábam, mert bizonyosságot akartam. Semmi kétség, ő az. A mamája ugyan nem volt vele, de a kötött sapkája igen. Először izgatottan járkált fel-alá az üres villamosban, majd visszaült a vezető helyére, firkált néhány sort, aztán elővette a menetkönyvet, és felmondta az összes megállást és indulást rögzítő adatot, a pihenőidő letelte után pedig újra kigördült a 13-as vülamos. Természetesen menetrend szerint. Először arra gondoltam, eltérített egy járművet, a vezetőt kidobta a fülkéből, és azóta boldogan köröz a városban. Csakhogy a többi villamosvezető fogadta a köszönését, visszaintett, biccentett neki. Végül óvatosan megkérdeztem az egyik sofőrt, ki ez a 13-as kolléga, mert mintha valahonnan ismerném. Kelletlenül annyit vak- kantott, valami politikus, képviselő távoli rokona, az nyomta ide, amúgy meg rendes gyerek. Azt hiszem, ugratott. Mi ehhez képest a nagyszombati pincérlány, esetleg a 23 éves képviselőcsemete esete a távhő- szolgáltatóval, vagy akár a kis Rezes visszatérése? Horvátország - az Osztrák-Magyar Monarchia területéről utolsóként - 2010 tájékán az EU tagjává válhat Vukovár 15 évvel ezelőtti ostromára emlékezett S1NKOV1TS PÉTER Annak idején az alapiskolában a tábla mellé Jugoszlávia térképe volt kihelyezve, felül pedig Tito marsall arcmása. Nyilván gyorsan a fejünkbe próbálták verni, hol élünk és ki a vezér. A kilencvenes évek elején aztán - a hadszínterek váltakozása nyomán - újra tanultuk az ország földrajzát. Berajzolhattuk például Szrebrenicát, a tömegvérengzés színhelyét, aztán mondjuk Mosztárt, ahol a Csont- váry által is megörökített hidat röpítették éppen a levegőbe. Vukovár kissé más, és mindez még a balkáni háborúk legelején történt. Ádépve a Dunán a Jugoszláv Néphadsereg számára 1991- ben ez volt az első valamirevaló szlavóniai város, amelynek ellenállását látványosan meg kellett törnie, hogy lerohanhassa Horvátországot. Voltaképpen ez már szülte tisztán szerb haderő volt, a radikálisok által szervezett szabadcsapatokkal felerősítve. Az óriási túlerő ellenére az ostrom három hónapon át tartott, s november végén fejeződött be. Akkoriban legendák keringtek arról, hogy a horvátok a város alatti csatornahálózatot használták fel búvóhelyül s a legváratlanabb pillanatokban kiszámíthatatlan helyekről intéztek ellentámadást. A várost a reguláris horvát hadsereg 1800 tagja védte, a szerb katonaság - bombázó repülőgépeket, hatszáz tankot, megannyi aknavetőt és ágyút bevetve - mintegy 30 000-es létszámú volt. A harcokban 1624 személy esett el, 2557 pedig megsebesült. Az ötezer lakosú város feladását szentesítő megállapodást megszegve a szer- bek nem engedélyezték a városi polgárok egy részének (800 személynek) szabad elvonulását, hanem fogolytáborba toloncolták őket (a kínzások legenyhébb fajtája az volt, hogy csetnik dalokat énekeltettek velük), 192 embert pedig - ítélet nélkül - egy közeli mezőgazdasági bútokon kivégeztek. A várost lerombolták, alig maradt ép épület: tizenöt év távlatából talán megengedhető az akkor közszájon forgó rossz vicc felidézése, miszerint minden vukovári lakos lottónyertes, mert (a házán) hét találata van. A feketehumornál maradva: 1991. december 7-én Belgrádban a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Elnöksége ünnepséget rendezett a Tito Marsall Kaszárnyában, ahol 260 különféle kitüntetést és elismerést nyújtottak át a vukovári akció résztvevőinek. A lyukakkal tarkított, behorpadt, beomlott falú épületek fotói bejárták Európát - a megtalált tömegsírok képei jóval később. A város polgármestere (Szlavko Dokmanovics) kétes szerepet játszott a történésekben, ő 1997-ben a hágai bíróság elé került, a börtönben öngyilkosságot követett el. Az ártatlan civilek kivégzését közvetlenül irányító három tiszt (Mrksics, Sljivancsanin és Radics) a nemzetközi törvényszék ítéletére vár, az akkori horvátországi szerb körzet vezetője, Goran Ha- dzsics szökésben van. A cselekményekben részt vállaló más katonai személyek zöme ez idő tájt a kiemelt nyugdíj biztonságából mereng a történteken. Nyersfordításban Vukovár farkasvárat jelent (akár Farkaslakát is mondhatnánk), a magyar elnevezése hivatalosan: Valkóvár. Az eltek másfél évtized alatt a város megújult, s csak bizonyos részei őrzik a pusztítás nyomait. A minap közel harmincezren vettek részt a város elestének kegyeleti megemlékezésén. A járdát - ahol a tömeg elhaladt - mécsesek borították, s azok vüágítottak a legtöbb ablakból is. Belgrád hivatalosan nem képviseltette magát, egyedül a Nők Feketében polgári szervezet ötven- tagú küldöttsége jelent meg, beolvadva a hömpölygő emberáradatba. A közelmúltba nem szívesen visszatekintő Szerbia egyébként is mással van elfoglalva, nevezetesen a közelgő parlamenti választásokkal, meg a Djindjics-perrel; éppen most derült ki, hogy a volt miniszterelnök meggyilkolásának tervéről állítólagosán Vojiszlav Seselj radikális vezető is tudott, az alvilág ugyanis őt szerette volna trónra juttatni. Mladics tábornokot pedig már senki sem keresi komolyan, mondván, esetleges kiadatását hadd intézze a leendő kormány. Az EU-csadakozás ügyeit szintén. Ilyen körülmények közepette Vukovár dicstelen jubileuma inkább csak az ellenzéki sajtót késztette elmélyültebb számvetésre, a kormányhű orgánumok jószerével igyekeztek megfeledkezni róla. Előre inkább a horvátok tekintenek, s a jelek szerint Horvátország (amúgy a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia területéről utolsóként) 2010 tájékán az Európai Unió teljes jogú tagjává válhat. Igaz, a háborús bűnös Ante Gotovina tábornok kiadatását ők sem siették el, de végül képesek voltak megtenni ezt a lépést. Ezzel szemben Szerbiában - a múlt lezáraüanságának homálya miatt - még semmi nem dőlt el: a kuszaság pedig ezúttal nem pusztán az itteni politikát jellemzi, hanem Vukovár utólagos (érzelmi) megítélését szintén. _____ KOMMENTÁR MN£«&flMN8aegig3&r' - > W»«W»W9M1 .- tmmSm Cabaret on Ice NAGY IVÁN ZSOLT Amennyire balfékek vagyunk mi, magyarok - de legalábbis Magyarországon élők -, megint el... szúrtunk valamit. Pedig itt volt ismét egy esély, Európa és a világ rólunk beszélhetett volna, feltámadt volna az októberben tankkal és viperával szétvert idegenforgalom, jött volna burkus, gall, brit és jenki. Jöttek volna sokan, nézni magyarokat, amint egy részük, lábán korcsolyával, esetleg fakutyán ülve, mínusz húszban is kiabálja kegyelmet nem ismerve, hogy „mondjon le”, míg körülöttük rendőrök csúszkálnak, mert a felszerelésben korcsolya nincs, csak gumitalpú cipő, szóval rendőrök esnek és kelnek, s káromkodnak, mert befagyott a csőbe a gumilövedék és a gázpatron, kardlap meg csak a lovasoknak jár, de ló nem megy jégre, mert esze van. Pompás jelenet. New Yorknak karácsonyfája van a Rockefeller Center előtt, Bécsnek életnagyságú betleheme a Szent István dóm előtt, nekünk lehetett volna kabaré: Cabaret on Ice. De mondom, elszúrtuk. És persze már megint a rendőrök. Mert ők nem akarják. Vagy nem érdemeljük meg. És hálátlanok is vagyunk. Gergényi budapesti főkapitány október 23-án bucira veretett mindenkit, aki az utcán volt, s nem viselt azonosító jel nélküli rendőrcuccot, de mi morgolódunk, hogy nincs ez rendben így, aztán pár nap múlva számon kéijük rajta, hogy szeptemberben viszont nem veretett meg senkit, pedig akkor nem is kellett volna mindenkit, hanem csak azokat, akik utcakövekkel a kezükben ténykedtek a televízió székházánál. Meg is bántódott Gergényi főkapitány, s úgy döntött, megbüntet mindenkit, szívjunk nagyot, ő elmegy nyugdíjba, de aztán kiderült, hogy lelke is van neki, mert aludt egyet rá, megesett rajtunk a szíve és marad, hurrá. De azért kis büntetés csak jár nekünk. Idén tehát nem lesz korcsolyázás a Kossuth téren, a parlament előtt. Igaz, a kormány akarta, a rendőrség azonban nem, mert ott műveleti terület van, amiről senki sem tudja, micsoda jellemzője azonban, hogy vas kordonokkal van körbevéve, rendőrök vannak bent, s hangosabb megnyilvánulásokra vicsorítanak. Nem, nem az, amire Önök gondolnak, ez: mű-ve-le-ti te-rü-let. Szóval ezért nem lesz jég a Parlament előtt (máshol lesz állítólag a szokásos ingyenpálya), s nem térhetnek vissza a tüntetők sem, a kabaré meg elmarad. Pedig tényleg szép lett volna. S ha még vízágyú is lett volna, na az lett volna igazán remek. Jégbe fagyott alakok maradtak volna utána, ki ökölbe szorított kézzel, ki éppen követ lendítve. S mennyire egyszerű lett volna őket begyűjteni. Tavasszal. Addig szoborpark lett volna a Kossuth téren. Nyáron egyébként műtehenekkel volt tele a város. a szerző a Magyar Hírlap publicisztikai rovatának vezetője JEGYZET Pletyka a kirakatban TALLÓSl BÉLA Idősebb hölgy, de még olyan virgonc. Olyan kicsattanós. Nem papucsban meg kopott otthonkában fut le az utcára, hanem kiöltözik. Időnként sminkel. Na jó, nem viszi túlzásba, csak úgy szerényen, finoman, a korához illőn. Nem csillogó ajakfény, csak egy pici rúzs, alapozó, halvány szemhéjfesték. Gallért összefogó bross, gyöngysor a rég bezárt szocreál bazárból. Decens parfüm, nem francia, azt azért nem engedhetné meg magának. Olyan Orbánná, Erzsi a Macskajátékból. A Jégbüfé lehetett a törzshelye, ott szür- csölte a pult műmárvány-lapjára könyökölve a feketét, kihallgatva a szövőgyár fölötti rétegbe tartozó rossz-szájú madá- mokat, akik azt találgatták abban az időben, miért dobta el az életét negyvenévesen a Bolond lányt játszó híres színésznő. Mi lehetett a háttérben? Be nem teljesült szerelem? Csalódás a pályán? Gondolom, ma már inkább csak otthon kávézgat, esetleg a barátnőknél. Ám ragaszkodik fiatalkorban rögzült szokásához: semmi instant keverék, otthon, frissen őrölt, eredeti brazil kávé kotyogóból, tehéntejjel és nem kávétejszínnel. Kérdezik őt, mint az utca emberét, mi a véleménye az időskori szépség pőre mutogatásáról. Mondja is rögtön: hagyják ezzel békén, őt nem érdekli, kinek a heréje lóg ki, vagy kié nem, hogy kinek hányasról hányasra cserélik a mellbetétjét, hogy ki űrugrik csupán és ki űrrepül, hogy átvágta-e a Mir az űrutasjelölt médiahőst vagy sem, hogy azért írják-e ki a szappanopera-sorozat heroináját a történetből, mert az babát vár-e vagy nem, hogy ilyen-olyan bébikék bediliznek- e a valóságshow-k tünékeny eufóriája után vagy sem... és sorolja, a kisujjából rázza a sztorikat, mindent, ami bulvártop. Ezek magánügyek, őt ezek a dolgok nem érdeklik, mondja elutasítóan. Ellentmondásos dolog ez, mert ami engem nem érdekel, arról nem is igazán tudok. Mint mondjuk, a precíziós fémhengerlés technológiájáról, a hidegen húzott vas- és acéltermékek vagy éppen az épületasztalos-ipari termékek gyártásáról, netán az elektronikus befecskendező rendszer (injektor) javításáról. Szóval, ami nem érdekel, arra nem figyelek, azzal nem foglalkozom. Valójában, nem olyan egyszerű ez. Nem feltétlenül a mi hibánk, hogy a fentebb említett húekről-ese- ményekről tudomásunk van, annak ellenére, hogy tényleg nem érdekelnének bennünket. A teljesítmény helyett ugyanis a pletyka került a kirakatba, s nem tudunk elmenni mellette úgy, hogy ne vegyük észre. Persze, nincs új a nap alatt, így van ez, amióta világ a világ. Amióta kiültek a vénasszonyok apadra...