Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)

2006-11-16 / 264. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 16.

Vélemény és háttér 7

Amikor a szalámiért még sorba kellett állni... (Méry Gábor felvétele)

__________________KOMMENTÁR

hűbb sséb-*.-s w .?«•<•• »w:?,

Novemberi nosztalgia

CZAJL1K KATALIN

Egy ünnep csak úgy honosodhat meg egy közösség életében, ha tagjai magukénak érzik azt - értik a jelentését, azonosulnak az üzenetével. November 17-e államünnep országunkban. Mégsem zajlanak e napon tömeges megemlékezések. Az évente megtartott rendezvényeken rendre gyér a részvétel, s azok leginkább egy nyugdíjas szakkör nosztalgiaestjeire emlékeztetnek. Nyilvánvaló, hogy november 17-e megosztja a nyilvánosságot. Az elmúlt rendszerhez való viszonyulás politikai törésvonalat is jelent. A polgárok nagy része úgy érzi, a rendszerváltás nem hozott javulást életükben, sőt. És egy egész sor, addig nem tapasztalt jelenség jelent meg, az egyre növekvő társadalmi szakadéktól kezdve a minden szinten elharapózó korrupcióig. Azok, akik csendben „élvezték” az elmúlt rendszer biztonságát - ilyen volt a többség - talán nem tudatosítják, hogy a teljes foglalkoztatottság, az ingyenes ellátási rendszerek hosszú távon tarthatatla- nok voltak, s ha nem jött volna ’89, valószínűleg hamarosan „magától” dőlt volna össze a rendszer. Meg hogy a felszínen békésnek mutatkozó berendezkedés üldözte a másként gondolkodókat, pokollá téve egész családok életét. Ez is az emberarcú szocializmus egyik arca volt. A demokráciának is sok arca van. A szólásszabadság, a politikai pluralizmus éppúgy része, mint a szegénység küszöbén élő tömegek. November 17-e tehát nem az új rendszer elvakult ünneplése, hanem a szabadságé, amely kegyetlen ugyan, de benne foglaltatik a felemelkedés, a gazdasági és szellemi értelemben vett jobb, méltó- ságteljesebb élet, amelyre mindannyian egyaránt vágyunk.

Az ember szeretet, a társadalom szolidaritás nélkül képtelen cselekvésbe hozni önnön jóságát, s ami talán ennél is fontosabb, önmaga iránti szeretetét

Gondolatok a bársonyos forradalom évfordulóján

1989 novembere előtt, a kommunista ideológia diktatúrájában élő közép-európai nemzetek antikommu- nista polgárai számára, vágyálom volt az önrendelkezés és a függedenség. Vágyálom volt a demokratikusjogállam, a többpárti parlamentarizmus és a füg- geden igazságszolgáltatás intézményrendszere.

SZIGETI LÁSZLÓ

Az államtulajdon mindenhatósága és a szocialista tervgazdálkodás hívei szemében lázító gondolatnak számított a magántulajdon, a magánvállalkozás és a szabadpiac eszménye. A szovjet fennhatóság alatt vajúdó középeurópai antikommunista polgár csak ábrándozhatott a vallás- és a sajtószabadságról, a szabad véleménynyilvánításról, a törvény garantálta emberi és kisebbségi jogokról, s ezek végrehajtó hatalomtól független intézményrendszereiről.

A nyelv egyik erőforrása éppen a leleplezés képessége. Beismerem hát, hogy az előző bekezdésben pontatlanul használtam a polgár fogalmát, s pontatlanságomra még a jelzős szerkezet sem nyújt felmentést. 1989 előtt ugyanis a polgár is vágyálom volt csupán. Antikommunisták akadtak, és nemcsak a keresztények között, de polgár, az nem lehetett senki. A polgár ugyanis rendelkezik a szabad választás lehetőségével. Voltak elvtársias hitbuzgók és rengeteg behódoló. És akadtak lázadók is. A többség azonban sodródott, semmilyen sem volt, vagyishogy szürke, és a diktatúra természetéből fakadóan, csendes. A diktatúrabeli polgár fogalmát csak körülírni lehet. Az egyik ilyen körülírás, hogy pontosan meg akarta fogalmazni a szabadság feltételeit. A másik, hogy pontosan használta a nyelvet, nem engedte, hogy a diktatúra visszaéljen a vele. Hogy erőszakkal kiürítsen fogalmakat, vagy megváltoztassa azok jelentéstartalmát. Csak az ember beszél, csak az ember olvas - ebbe a méltóságot kölcsönző képességbe kapaszkodott a polgár státuszától megfosztott ember. Ezzel a képességével gyűrte le magában az igazságos társadalom kommunista utópiáját, s űzte ki Közép-Eu- rópából ennek az utópiának világhatalmi letéteményesét, a szovjet típusú diktatúrát.

Az már egy másik történet kezdete, hogy a polgár státuszát visz- szakapott emberek zöme nem törődik ezzel a kiváltságos emberi képességgel. Hogy közömbösen, helyenként cinikusan viszonyul a nyelvhez, hogy az olvasásról már ne is beszéljek. Ennek egyik legfőbb oka, hogy szemükben a nyelv elveszítette igazsághordozó erejét. Keserű vereséget éreznek emiatt. Úgy érzik, a mandátumuk révén népképviseleti pozíciókba jutott politikusok, nem kevésbé az állami és önkormányzati hivatalnokok nem az előzékenység, az udvariasság és a tisztelet, nem a polgárok problémáit megoldani segítők pozíciójából beszélnek. Mintha a civilizált állam lemondott volna a három közösségi erény alkalmazásáról. Ráadásul a szabad tömegmédia a gyorsan és röviden módszeréből, valamint a primitivizmus tömörítő elvéből eredően hasonlóan üresíti ki és torzítja el a fogalmak jelentéstartalmát, ahogy azt a demokratikus rend hivatalos képviselői is teszik - s ahogy azt a diktatúra is tette. Ezeket a torzításokat a nyelv rugalmassága elviseli ugyan, sőt, ezektől, paradox módon, még erősödhet is a nyelv pozíciója, csakhogy ahol a közbeszéd félrebeszél, illetve elbeszél a polgár feje fölött, ott a diktatúra csendjéhez hasonlatos közérzet lesz a demokrácia kísérőjelensége. Ott könnyebben teret nyernek a sztereotípia, vagyis a megmerevített múlt fogalmaival operáló populisták. Dogmáikat az áhított létbiztonság és az állami és emberi szolidaritás hiánya tölti fel energiával.

A leegyszerűsítés diktatúrája a népképviseleti demokratikus társadalmakban olyan fokú demen- ciához vezethet, amely a jövőben lemerevítheti a társadalmi és gazdasági folyamatokat is. Az 1989- ben szabaddá lett polgárok nagy hányada úgy érzi, hogy a neokapitalista gazdaság és a globális civil társadalom fogalmi világa egyre súlytalanabb kifejezésekkel operál, s nem kínálnak megnyugtató válaszokat a demokratikus társadalom félelmetességeire. A civilizált állam alapvető sajátosságai, az előzékenység, az udvariasság és a tisztelet, szinte minden alkotmányos intézményben, állami és önkormányzati hivatalban, oktatási és egészségügyi, sőt, még a szolgáltatói szférában is hiánycikk. A polgárok félelmeit ugyanis nemcsak az egzisztenciális bizonytalanság, hanem a demokratikus állammal szembeni elvárások teljesületlensége is táplálja. És számukra semmi sem veszélyesebb attól a jobboldali dogmától, amely a vállalko1989 előtt a polgár vágyálom volt csupán. Antikommunisták akadtak, de polgár, az nem lehetett senki.

zás szabadságának dicsőítése mellett magára hagyja, jobbik esetben másodrangú állampolgárrá süllyeszti a vállalkozásra képtelen, államszocializmusban szocializálódott embert.

A diktatórikus állam testében két lélek lakozott. A diktatúra hazug kollektivizmusának, és a hiányzó szabadság kohéziójának lelkülete. A hazugságot az állampolgárok kisebbik hányada számára a keleti despotizmus, a hiányt, a lakosság nagyobbik hányada számára, a nyugati demokrácia jelentette. E két értékrend történeti, ízlésbeli, mentális szembesítése ma is eleven folyamat bennünk. E kettőség irracionalitásai táplálják kétségeinket, jobb- és baloldali dogmáinkat, vonják kétségbe megbízhatóságunkat. Ez a kettőség hatással van az államai szembeni elvárásainkra és a turbókapitalizmussal szembeni tehetetlenségünkre. Bénító hatással van arra a minél inkább dagadó, annál inkább agyonhallgatott botrányra is, amelynek a világ minden pontján növekvő szegénység a neve. A szegénység enyhítésére sem a jobb-, sem a baloldal sehol semmit nem tud felkínálni. Mit ér a szabadság, mit ér a választójog annak, aki nem életkörülményei javulására, hanem napi betevő falatra vágyik? A szegénységről ma ugyanúgy nincs nyilvános beszéd, ahogy a diktatúrában sem folyt nyilvános beszéd a szabadságról. Egyesek szerint a diktatúrában élők megszokták, hogy csak a végtelenített csend mondhatott el valami igazat a diktatúráról. De ez is csak látszat volt, aminek éppen 1989 a legradikálisabb bizonyítéka. A kapitalizmusban is csend honol annak legnagyobb rákfenéje, az elsze- gényesülések különféle formái fölött. Ez a csend napjaink Kö- zép-Európájában nemcsak a rendszerváltás veszteseinek önreflektáló képességét csökkenti, hanem egymással ellentmondó képeket közvetít a civilizáltság- ról és a demokratikus társadalmi berendezkedés tökéletlenségéről. Shakespeare szerint az ember legnagyobb ellensége az önzés. Ha ezt beismerjük, és a nyilvános közbeszéd tárgyává tesszük, akkor talán hozzásegíthetjük a hatalomorientált politika és a profitorientált pénzvilág reprezentánsait saját dogmáik megkérdőjelezéséhez. Az ember szeretet, a társadalom szolidaritás nélkül tetszhalott. Az ember szeretet, a társadalom szolidaritás nélkül képtelen cselekvésbe hozni önnön jóságát, s ami talán ennél is fontosabb, önmaga iránti szeretetét.

Ez a tizenhét esztendő arra mindenképp jó volt, hogy megtapasztaljuk, nemcsak az emberarcú szocializmus, az emberarcú kapitalizmus is utópia. És hogy hamis, vagy legalábbis ravasz az a nyugalom, amit a ránk zúdult szabadság kínál. Ezt csak éberségünk érdekében mondom. Az éberség, értelemszerűen, az ésszerűség előszobája. Az ésszerű viselkedés pedig előfeltétele annak, hogy legyőzzük új félelmeinket, amelyeket már nem a diktatúra szűkös keretei, hanem a társadalmi szabadság csalárdságai éltetnek.

Ezek a csalárdságok nyomják rá bélyegüket a posztkommunista országok jelenkori nemzeti és kulturális indentisára, államalkotói, államirányítási és állambiztonsági gyakorlatára. Térségünkben, Varsótól kezdve, Prágán, Pozsonyon át egészen Budapestig, jelenleg éppen ez a kettősség teszi önveszélyessé a jellegéből fakadóan eredendően is törékeny demokráciát. Mert még tizenhét évvel a rendszerváltás után is nagy mértékben hiányzik belőlünk az értékek melletti politizálás zsinórmértéke, a mértékletesség.

Vagyis annak beismerése, hogy egyetlen egy demokratikus párt, egyetlen egy demokratikus ideológia sem állíthatja magáról, hogy kizárólag ő az igazságosság eszményének letéteményese. Én úgy vagyok az értékpolitizálás elvével, hogy bennem mások értékrendjének ismerete és tisztelete lehetetlenné teszi saját értékrendem abszolutizálódását. Ez a mértékletesség nevezhető kompromisszumkézségnek, toleranciának, vagy akár pragmatizmusnak is, de nem ez a fontos, sokkal inkább az, hogy e mértékletesség jellegét a világnézeti pluralizmus tisztelete határozza meg.

A mai húszévesek nagyobbik hányada már természetesnek veszi a társadalmi és egyéni szabadságot, a világnézeti pluralizmust, a nyitott államhatárokat, a demokráciát és annak intézményrendszereit. Természetesnek veszi azt, hogy 1989 alapeszméi jogállami kereteket kaptak. Számukra a kommunista és a fasiszta diktatúra, az autoritativ állameszmény ma már történelem. Miként a kisebbségeket asszimiláló nemzetállam eszménye is a múlt relikviája a szemükben. Pedig még egyik sem az. Még mindegyikük itt kísért, s ha dogmáik révén felpezsAz eltelt tizenhét év alatt megtapasztaltuk, nemcsak az emberarcú szocializmus, az emberarcú kapitalizmus is utópia.

dűlnek az indulatok, s aktivizálódnak különféle alkotmányos, állami s nem állami intézmények, előtérbe kerül a demokrácia törékenysége. Egyenlő lenne önmagunk félrevezetésével, ha nem tudatosítanánk, hogy a demokratikus berendezkedést azt teszi leginkább törékennyé, hogy az alkotmányos intézményeket működtető személyek nem az alkotmányban megfogalmazottak szellemében működtetik ezeket az intézményeket. Na és a szegénység, ha kezelhetetlenné válik. És akkor majd megint előtérbe tör az önsajnáltató, tragikus életérzés. A másik, elsősorban az idegenség- gel megbélyegezhető hibáztatása. Leköpése és megalázása. Médiában, kortersbeszédekben és tananyagban. Megint kísérteni fog a történelmi múlt, a minden hiába volt reménytelensége. S ha igazolásként azt a jól ismert sztereotípiát szajkózzuk majd, hogy nekünk, magyaroknak is, szlovákoknak is, a nemzeti hőseink mind nagyra törekedtek, példát mutattak, és mind rendre elbuktak, akkor a tragikus életérzés továbbra is e két egymással nehezen megbékélő nemzet történelmi tudatának romboló eleme marad. Ami egyenlő lenne az 1989-ben kivívott szabadsággal járó büszkeség feladásával. Saját hülyeségünk, történelmi tudatunk kollektív in- fantilizmusának beismerésével.

Pedig joggal lehetnénk büszkék arra, hogy véráldozat nélkül kiűztünk térségünkből egy nagyhatalmat, s e történelmi győzelemmel megalapozhatnánk önmagunk és társadalmunk iránti szeretetün- ket. Joggal örülhetnénk, hiszen 1989 novemberével a szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalom és a Független Magyar Kezdeményezés közös akarata létrehozta az országban élő szlovákok és magyarok első demokratikus társadalmi szerződését. Ez kétségbevonhatatlan legitimációt nyújt ahhoz, hogy november 17- én együtt ünnepeljük az életet, a szabadságszeretetünket, a bátorságunkat. Engem büszkeséggel tölt el, hogy együtt csináltuk. Ez igazi történelmi léptékű tett volt. Es aki ezt nem ismeri el, az kirekeszti magát abból a minimális közmegegyezésből, amely a szlovák demokratikus állam és társadalom kohéziójának alapfeltétele. Az megfosztja országunkat az alkotmányos patriotizmus megteremtésének és működtetésének feltételétől.

Ne feledjük, hogy a történelmet emberek ruházzák fel értelemmel. Vagyis mi, szlovákok, magyarok és a többi kisebbségek. Tőlünk függ, hogy országunkból a méltó ünneplés és az öröm hangját is hallják-e azok, akik ezen az évfordulón figyelnek ránk, vagy a vereség, a tönkrement életek tragédiájának, a sikertelenségek visszhangját. Ez hamis visszhang lenne, hiszen alapjait tekintve, nekünk, szlová- kolmak és magyaroknak közösen sikerült egy viszonylag sikeres országot teremtenünk. Legyünk erre büszkék, s büszkeségünkkel tegyük egy kicsit bizakodóbbá a szolidaritásra szorultakat.