Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)

2006-10-14 / 237. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 14. Kultúra 9 Huszonöt éve halt meg Huszárik Zoltán, a magyar filmgyártás legendás alakja, a Szindbád rendezője Egy fénysugárban vagyunk együtt Az örök elmejátékos (Markovics Ferenc felvételei) Ötven év és öt hónap. Eny- nyi jutott Huszárik Zoltán­nak, a magyar filmművé­szet kétségkívül legerede­tibb képírójának, aki Szindbád című alkotásával páratlan értéket hozott lét­re, megteremtve ezzel mindazt, amiről zenében az elmúlás muzsikája szól. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ha csak a Szindbádot adta volna a mozinak, ezt a Krúdy novellái alapján forgatott, lírai hangulatú és festői képvilágú játékfilmet, akkor is azt mondhatnánk: filmrendező ennél többet nem adhat. Csaknem tíz évvel a Szindbád után forgatott azonban egy másik játékfilmet is: a Csontváryban a művészi önmegva­lósítás, a feladatvállalás sorsprob­lémáit dolgozta fel, rövidfilmjei­ben, az Elégiában, a Capriccióban, az Amerigo Tótban, a Tisztelet az öregasszonyoknak címűben, az A piacerében élet és halál tematikáját értelmezi emberi világunk minden szépségét felsorakoztatva. Két film között rajzolt és festett, könyveket illusztrált, hangjátékokat és szín­darabokat rendezett, s hangosan álmodott. Reneszánsz ember volt, mítoszt teremtő és önmaga sorsá­ban mítosszá váló huszadik századi magyar próféta. Huszonöt éve, hogy meghalt, alkotásaival viszont azóta is jelen van életünkben. Itt van, mint elmejátékos, örök csilla­gászként kémleli az eget, itt van, mint régi idők vértanúja, de az ő hangja szól a pacsirta dalában is. Sára Sándor ugyan csak egy já­tékfilmben dolgozott vele, a Szind­bád operatőreként, jó barátként azonban gyerekkorától ott állt mellette. „Valóban én ismerem a legrégeb­ben Zolit, hiszen mezídábas, klott- gatyás kölyökként jöttünk össze először - villantja fel személyes emlékeit. - A Galga patakot próbál­tuk elrekeszteni, hogy ott legalább annyi víz legyen, hogy úszni tud­junk. Az egyik fiúcsapat Do- monyból jött, a másik Ikladról. A domonyiak között volt Zoli, az ikladiak között voltam én. A re- kesztés sikerült, legalább félméte­res víz összejött, és amikor ezt elér­tük, akkor kitört a háború a két falu fiataljai között, mert mindkét csa­pat kizárólagosan akarta birtokolni a vizet. Ami hol az egyik, hol a má­sik csapatnak sikerült. A lényeg az, hogy mindannyian megtanultunk úszni, még ha csak kutyául is, és hálistennek voltak olyanok, akik ebből a Galga érből elúsztak egé­szen az óceánig, mint Zoli, Hu­szárik Zoltán barátom is. Aki kama­szodó gyerekként sem volt befelé forduló, hiszen velünk együtt élte a falusi gyerekek életét. Ősszel tehe­neket őriztünk, kukoricát sütöt­tünk, néha, a két csapat tagjaiként véres ütközeteket vívtunk, kővel dobáltuk egymást, parittyáztunk, később meg jöttek a híres Iklad- Domony rangadók. Zoli balössze­kötő volt, vékony, különös mozgá­sú gyerek, kicsit kígyószerű, felfelé irányuló mozgással. Mindig va- gánykodtunk, a meccsek is általá­ban bicskázással végződtek. Zoli­nak a kézügyessége is megmutat­kozott már akkor. Jól rajzolt, szé­pen festett.” A két vízrekesztő később az aszó­di gimnáziumban találkozott, ahol a magyar irodalmat, a magyar tör­ténelmet életre szólóan megtaní­tották velük, sőt még művészettör­ténetet is tanultak, ami akkoriban még nem volt természetes. „Zoli három évvel felettem járt, tehát hamarabb került fel Buda­pestre. Felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ami a későbbiek során nekem is bátorí­tást adott. De mire engem is felvet­tek, ő már nem volt ott. Kitették őt, Sára Sándor mert a szülei kuláklistára kerültek. 1959-ben vették vissza szégyentel­jes eljárással. Abban az időben is­mét rengeteget voltunk együtt, hol a Balázs Béla Stúdióban, hol azok­nál a festőknél, akiket kiközösített az akkori kultúrpolitika. 56 után bennünk is volt egyfajta passzív el­lenállás, hogy nem veszünk részt a filmművészetben, persze aztán rá­jöttünk, hogy ezt hosszú ideig nem csinálhatjuk, hiszen akkor annyi filmet sem készíthetünk, amennyi végül is megadatott. A Groteszk cí­mű vizsgafümjében dolgoztam együtt először Zolival. Ez egy festő­ről szólt, aki önarckép formájában a hátán hordja saját magát, felszáll egy vonatra, s azt hiszi, távoli tája­kat jár be. Aztán jön a reggel és ki­derül, hogy ugyanott van, ugyan­azon a pályaudvaron, ahol felszállt a vonatra. Akkoriban így éltünk: azt hittük, hogy utazunk, de min­dig ugyanott ébredtünk fel. Álma­ink voltak csupán, amelyeket na­gyon ritkán és nagyon nehezen le­hetett csak áttenni filmre.” Ugrunk az időben. Huszárik Zol­tán a Szindbádra készül, s nem tá­gít. Az operatőri munkára Sára Sándort kéri fel, aki hosszasan vo­nakodik, míg kimondja az igent. „Mondtam neki, hogy ezt nem vállalhatom, még akkor sem, ha rosszat csinálok neki. Tudtam, hogy az előkészületek során ebben is sokat dolgozott Tóth Janóval, aki előzőleg jó néhány rövidfilmjét fényképezte. Közöltem Zolival: ne­ki kell ezt is fényképeznie. Azzal is érveltem, hogy én nem nagyon is­merem Krúdyt. Ami nem volt telje­sen igaz, de hát kifogásokat kellett találnom. Azt is mondtam: azért sem dolgozhatunk együtt, mert há­rom hónapos ösztöndíjat kaptam Franciaországban. Zoli erre azt fe­lelte: Rendben, megvárlak! Én pe­dig azt válaszoltam: jó, de csak ak­kor, ha nem találsz más megoldást. Megjöttem, és egy kora reggel megjelent nálam Zoli, különös és nagyon kedves mosolyával bedug­ta a fejét 14-es társbérletünk szobá­jába, és csak annyit mondott: Meg­vártalak. És elkezdtük a filmet, ami mindegyikünk számára nagy ka­land volt, mert mindannyian Szindbádok lettünk. A munkameg­osztás az volt köztünk, hogy Zoli foglalkozott a színészekkel, én meg a képpel. Igyekeztem kitalálni, merre megy a próba hánya, dél kö­rül aztán jeleztem, vége a próbál­kozásoknak, fel kell venni a jelene­tet. Zoli sok esetben csak a vetítő­ben látta, hogy éppen müyen kép született, s ez az abszolút bizalom jele volt a részéről. Selmecbányán, Bártfán és további közép-szlovákiai helyszíneken is forgattunk, ha megtetszett valahol egy fasor vagy egy falrészlet, kitaláltunk egy oda illő jelenetet. Nagy kedvvel és nagy örömmel készült a film, ez volt az utolsó együttműködésünk, de majdnem volt egy közös halálunk is. Aszódra mentünk, az alma ma­terbe, hogy a Szindbádról beszél­gessünk a közönséggel, amikor be­lénk jött egy autó, eléggé tönkre­vágta a kocsimat, mi kisebb sérülé­sekkel megúsztok, de az ankétra nem tudtunk elmenni. Ott volt vi­szont a két mama, ők megtartották, az én édesanyám és Zolié, akit az idén temettünk. Ott, a domonyi te­metőben a tisztelendő úr felidézte Zoli végső búcsúztatásának napját, amely szeles, hideg, borús nap volt, de egy pillanatra fénysugár vetült a sírra. Úgy gondolom, azóta is egy ilyen fénysugárban vagyunk együtt Huszárik Zoltánnal.” Az utolsó együtt töltött napra nem emlékszik Sára Sándor. Nem tudja felidézni. Sokáig nem is tudta elképzelni, hogy többé nem talál­koznak. „Zoli mindig úgy eltűnt, aztán váratlanul előbukkant. Elmúlt egy hét, egy hónap és nem jelentkezett, aztán hirtelen feltűnt. Nem volt utolsó nap. Már rég eltemettük őt, és én még mindig vártam, hogy egyszer csak kinyitja az ajtót, be­dugja a fejét, és azt mondja: Itt va­gyok, mi újság? Kedves, elmondha­tatlanul kedves ember volt Zoli, mindenkit levett a lábáról, nőket és férfiakat egyaránt. Amikor a Csont- váryt forgatta, nem lehettem mel­lette, mert a saját játékfilmemmel voltam elfoglalva. Nem hiszem, hogy soha többé nem találkozunk. Még vár ránk a folytatás...” Önmaga sorsában mítosszá vált RÖVIDEK Charles Gáti könyvének bemutatója Pozsony. Hétfőn 17 órától mutatják be a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének székházában Charles Gáti Vesztett illúziók - Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvét, amelyet szlovák fordításban jelentetett meg a Kalligram Kiadó. A kötetet a szerző jelenlétében Martin Bútora méltatja, (e) A Szabadság, szerelem sikere Los Angeles. Óriási sikerrel kezdte meg nemzetközi karrierjét Goda Krisztina Szabadság, szerelem című, az 56-os forradalomról szóló, magyar-angol filmdrámája. Hosszantartó tapssal köszöntöt­ték a Golden Globe-díj odaítélésére jogosult újsághók az alkotást a héten Los Angelesben. A Hollywoodban lévő külföldi újsághók szer­vezete (HFPA) tagjainak a filmet Andy Vájná producer és az hó, Joe Eszterhas jelenlétében mutatták be. Mint az egyeden magyar tag, Návai Anikó elmondta, az óriási várakozás után a teltházas bemutató végén sokan könnyes szemmel hagyták el a vetítőtermet. (MTI) PENGE Kovács András Ferenc: Hazatérés Hellászból Magvető, Budapest, 2006 Kovács András Ferenc Hazaté­rés Hellászból című verseskötete különösen izgalmas kérdéseket vet fel irodalomról való gondol­kodásunk határairól. A könyv ugyanis alcímében Kavafisz- áthatokként határozza meg ön­magát, vagyis elbizonytalanítja olvasóját, hogy fordításokat vagy Kovács András Ferenc saját verse­it olvassa-e. Hiszen ebben az esetben nem arról van szó, mint a XX. századi, illetve kortárs ma­gyar irodalom nem egy alkotójá­nál, hogy kitalált szerzői név maszkja mögé állva keresnek megfelelő nyelvet önmaguk szá­mára (mint arra jó példa Weöres Sándor Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Hizsnyai Zol­tán Tsúszó Sándora, Baka István Sztyepan Pehotnija, Tálamon Al­fonz Samuel Borkopfja, illetve magának Kovács András Ferenc­.KOVÁCS ANDRIS FERENC HAZA T f. K £ S t. V, ....... * KA VARSZ áhratok R .. *. . ä nek Lázáry René Sándora), ha­nem arról, hogy egy már klasszi­kussá vált modem görög költő, pontosabban annak életműve, versei, lírai nyelvhasználata sze­repelnek maszkként. Tovább bo­nyolítja a helyzetet az, hogy a Ha­zatérés Hellászból egyes versei valóban fordítások, míg másokat Kavafisz modorában Kovács And­rás Ferenc ht. A kötet utószavá­ban aztán a szerző tovább játszik a gondolattal, s így becsapja a gyanúdan olvasót, hiszen azt ál­lítja, hogy ezeket a verseket egy londoni magánkönyvtár, az ún. Blacksmith-gyűjtemény felbecsü­lésekor találták meg „a Kavafisz- kutatók lehető legdöbbenetesebb meglepetésére”. Az eddigiekből is kiderült ta­lán, hogy a Kovács András Fe­renc-, azaz KAF-versek értelme­zésének a kulcsa a játék: játék a nyelvvel, a kultúrákkal, a törté­nelemmel, játék az identitással, a szöveggel, a fordítással, játék az olvasóval. Maga a kötet is leg­Értékelés: ••••••••• alább háromféleképpen olvasha­tó: 1. időrendi sorrendben; 2. a Kavafisz-szakhodalom hagyo­mánya szerint; 3. külön ciklus­ként olvasva a „valódi” Kavafisz- verseket és a KAF-féle imitáció­kat, utánzásokat. Ez utóbbiakat a költő a Két athéni füzet (1901- 1933) cikluscím alá rendezte el. Érdekes egybeesés, hogy a po­zsonyi Kalligram Kiadónál szin­tén idén jelent meg az Alexand­ria örök című Kavafisz-fordítás- kötet is, Déri Balázs válogatásá­ban. Éppen ezért talán érdemes összehasonlítani, egymás mellen olvasni a két kötetet. A különb­ség már első olvasásra is az, hogy Kovács András Ferenc fordításai­nak, átírásainak sorai szinte min­den esetben hosszabbak az Ale­xandria örök sorainál, sőt: nem egy vers akár több sorral is hosz- szabb. Vagyis a költő nyelvterem­tő ereje Kavafisz verseiben sem állt le, példaként az Ödüsszeusz- ról szóló sorok álljanak itt: „Télemakhosz gyöngédsége, hű­sége / Pénelopénak, atyja öreg­sége, / a régi barátok, a nép, / az odaadó nép szeretete, / boldog megnyugvása a háznak / átjár­ták, mint örömsugarak, / szívét a tengerjárónak. // És mint su­garak nyugodtak is le.” (Déri Ba­lázs fordítása) - Télemakhosz gyermeki ragaszkodása, Pénelo­pé / hitvesi hűsége, apja hajlott öregkora, / hajdani barátai, a nép odaadó szeretete, / önfelál­dozása, az alattvalók tisztelete, / a lakóhely nyugalma, békebeli kényelme - / mint örömsuga­rak, besütöttek a szív falán át, szerteragyogtak a bölcs hajós szívében. // Később meggyön­gült az a parttalan sugárzás, / már lehanyatlón fogytak a fé­nyek.” (KAF) Kovács András Ferenc össze­tett, magas szintű esztétikai já­tékot folytat Kavafisz sajátos nyelvhasználatával, utalásai­val, homoszexualitásával, az ógörög műveltséggel. Beleírja magát a Kavafrsz-problémába, kitörölhetetlenül, mint ahogy a görög költő nevében is benne van: KAvaFisz.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom