Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)
2006-09-29 / 224. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 29. www.ujszo.com Az alábbi beszéd Nagymegyeren hangzott el a városban élt Farkas Jenő katolikus papköltő emlékezetére állított emléktábla ünnepélyes felavatása alkalmából Emlékek és emléktábla (A szerző képarchívumából) Volt idő, amikor csak titkon mertem remélni, hogy ez a nap is elérkezik, hogy ilyen nagy sokadalommal együtt tiszteleghetek Farkas Jenő papköltő emléktáblája előtt, aki életének egy igen jelentős szakaszában itt működött és a költészete is itt, Nagymegyeren teljesedhetett ki. Z1R1G ÁRPÁD Mielőtt Farkas Jenő költészetéről ejtenénk pár mondatot, engedjenek meg nekem egy kis magánemlékezést. 1965-ben kezdő pedagógusként kerültem ide a „zárdaiskola” falai közé, ahol most ez az emléktábla leleplezése történik. Amikor az első tanítási órámra mentem át a „fiúiskolába”, hagyományos szürke öltönyében a régi papiak lépcsőjén állt Farkas Jenő, és szépcsengésű, „papos” hangján megszólított:- Te vagy a Zirig Árpád?- Igen, én vagyok - válaszoltam kicsit meglepődve.- Gyere be, megjött a miseborom, kóstoljuk meg. Ekkor el kellett utasítanom, hisz órára vártak a diákjaim, de meg- ígértette velem, hogy az óra után meglátogatom. így is történt. Amikor beléptem a papiak ajtaján, a könyvtárszobájába szólított, ahol hatalmas mennyiségű érdekes és értékes könyv között fogadott. Azt hiszem, egy kicsit megillető- dött lehettem, de ő feszültségoldóként a kezembe nyomta a borospoharat. - A barátságunkra! - mondta, és ő ezt nagyon is komolyan gondolta. így is lett, mert ez a barátság kitartott egészen a korán érkezett haláláig, sőt, mondhatom, egészen a mai napig. Ez volt az első kitérő. Most a költőről szeretnék szólni. Farkas Jenő nem a hagyományos ütőn érkezett az irodalomba. Először mint kitűnő műfordító tette le a névjegyét. Lefordította többek között Ján Botto Jánošík halála című művét, Andrej Sládkovič Marínáját, a Gyetvai legényt vagy Andrej Plávka Liptói pásztorsíp című munkáját. Saját verseivel csak a múlt század ötvenes éveinek végén jelentkezett. Első verseskötete 1965-ben Csendország címen jelent meg. Annak ellenére, hogy abban az időben igazán kevés hazai magyar költőnek volt ilyen kiforrott lírai belépője a Parnasszusra, a kritika mélyen elhallgatta a művet, talán Turczel Lajos volt az egyeden kivétel, aki a Hét című hetilapban egy, a kötetet valóban az értékén kezelő, méltó írást közölt a könyvről. A „hivatalos ítészek” fanyalogva fogadták a kötetet, amelyben persze benne volt a költő hivatásának kötelező politikai megítélése is. Pedig Farkas Jenő kiforrott lírai nyelvezettel és verstechnikával rendelkezett. Rímein nem érződött a keresettség, szabadon áramló versfolyamai pedig szinte magával sodorták az olvasót. Nem csak a jelzők, rímek, hanem más formai megoldások is engedelmesen simultak a tolla alá. A kötetben találunk szabad verseket éppúgy, mint félrímes, ölelkező rímes, metrikus verseket, amelyek mindig tiszta mondanivalót hordoznak. Ilyen például az Őszi napfény című költemény: „Mint ki sírt s most újra boldog, / csendesek a szőlődombok, / suttognak a jegenyék. /Előttem egy gyermek lépked, /vidítja az őszi képet, / haja szőke, szeme kék. ” Időmértékes versei - amelyeknek túlnyomó részét egy tátrai tüdőszanatóriumban írta - megkapó- an finom archaikus ízt hordoznak. Az elégikus, emelkedett hang a kötet második felének a jellemzője, s ezek a versek az elmúlás melankolikus érzetét viselik magukon. És egy másik kitérő. Amikor erre a beszédre készültem, leemeltem a könyvespolcról Farkas Jenő két kötetét. Az egyikben egy őt ábrázoló fényképet találtam, nekem ajánlva. Egy 57-es szám volt a hátoldalán, ceruzával bekeretezve. Ez a szám később kétféle értelmet is kapott. Bors bácsi, a városszerte ismert telefonszerelő segítségével ezen a számon tudtuk egymást közvetlenül tárcsázni. Én ekkor a „református” iskola szobának hevenyészetten átalakított szertárában laktam. Néha éjszakába nyúló telefonbeszélgetéseink voltak. Péntekenként készült fel a vasárnapi prédikációra, a kész szöveget fölvette magnetofonra, és ezt lejátszotta nekem a telefonba. Ha a beszédéből véletlenül kimaradt a versidézet, ezt szóvá tettem neki. Ilyenkor azonnal bocsánatot kért, nem tőlem, hanem a kedvenc költőitől: Adytól, Sík Sándortól, Mécs Lászlótól, Babitstól, hogy megfeledkezett róluk. Az 57-es számnak egy másik értelmezése is van, ami ma már szinte jövendölésnek tűnik, Farkas Jenő ugyanis éppen 57 évet élt. A második verseskönyve 1969- ben Valaki jár a nyomomban címen jelent meg. E kötet verseinek a hangulatából már kitetszik a tudatos készülődés a halálra. Ezt a könyvet a kritika, ha lehet, még jobban negálta, mint az elsőt. Ha ezt a tényt a mai szemszögből nézem, könnyen megállapíthatom: nem a legszerencsésebb időpont volt ez a kötet megjelentetésére. Az ítészek, toll- forgatók, az irodalommal is kacérkodó újságírók a pártállamhoz való hűségük kinyüvámtásán, vagyis a saját renoméjuk visszaállításán ügyködtek, egy pap verseinek a méltatása, elemzése a nyalások útján dörzspapírként hatott volna. Ezzel magyarázható ugyan, de korántsem elfogadható, hogy akkor egyetlen elemző írás sem jelent meg e könyvről. Most azonban itt volna már az ideje, hogy Farkas Jenő költészetét végre beemeljük az irodalomba, hogy így mindnyájunk közkincsévé válhasson. Most, hogy itt összegyűltünk ezen az emléktábla-avatón, ez azt is jelenti, hogy Farkas Jenő katolikus plébános emléke élni fog a nagymegyeriek tudatában. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: mi lesz a lírikussal? Mi lesz a költővel? Mert nem volt ő ugyan óriás, de a kor bajaival, bánataival együtt lélegző és létező költő volt. Ha a verseit olvassuk, a szeh'd hang mögött észre kell vennünk a népért, a nemzetért, az emberi szabadágért aggódó, felelős gondolkodót. Míg az akkori szlovákiai magyar írók, költők nagy része nemzeti problémáinkról csak dadogott, az alig ismert lírikus a magányba menekülve, gyakran csak a fiókjának írva lázadt. Felvállalta a magyarságát, és ha másképp nem tudta hallatni a hangját, felhasználta a templomok szószékét is. Az övéiért folytatott küzdelmét a legtermészetesebb feladatának tekintette. Bátran hirdette: a csehszlovákiai magyaroknak is joguk van a megbecsülésre, joguk van a szabadságra. A költőnek meg a pártállamhoz nem fenekedé, a pártállamhoz soha nem igazodó teremtéshez. Sok verse éppen ezért nem láthatott nyomdafestéket. Hogy hova tűntek ezek az írások, nem tudom. Jó volna felkutatni, és kiadni az egész életművet, mert az utókor csak így kaphatna igaz képet a plébánosról, a műfordítóról - és főként a költőről. Amüyen idegenül mozgott a mindennapok világában; szinte annyira idegen volt a papság körében is. A civü életben a költőtársak, kritikusok és főleg a rendszertartók szemében túlságosan istenes volt, egy szellemibb, egy tisztább, egy Istent elfogadó világról szólt, paptársai pedig túlságosan is vüáginak bélyegezték. E kettős vád súlyát cipelte egész életében. Tüdta, hitte, hogy Krisztus megszületett és feltámadott, és remélte, hogy ugyanez a csoda megtörténhet sokat szenvedett népével is. Az utolsó kitérő. Amikor 1966-ban Nagymegyer város ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére készültünk, Farkas Jenő számtalan jó ötlettel segített. Amikor a szervezésben, megvalósításban munkálkodók kisebb-nagyobb pénzjutalmak mellett Nagy János szobrászművész emlékplakettjét is átvehették, őróla megfeledkezett az akkori városvezetés. Ez nagy szomorúságot és fájdalmat okozott számára. Én ekkor egy kis csalást követtem el: a sajátomat adtam át neki, mintha csak tévedésből kapná meg késve. Kedves Jenő bátyám! Most utólagosan meggyónom neked ezt a bűnömet. Ott fönn az égben bocsáss meg nekem e turpisságomért, és nézz most ide le ránk. Ez az emléktábla most valóban a tiéd, a tiéd -és senki másé! Bettes István Hidegvölgyben címmel megjelent gyermekversei egy elképzelt Virágárvaház lakóiról, a szegény, hajléktalan mezei virágokról szólnak... Kinek nincs hely díszkertekben... H1ZSNYA1 ZOLTÁN Weöres Sándor nyüatkozta egykor, hogy az ő „gyermekversei”, bizony, nem gyermekeknek készültek, és ha némely költeménye a legifjabb versolvasóknak is élményt jelenthet, az elsősorban e versek játékosságának és zeneiséBettes István új kötetének verseiben a szavakban rejlő zenei effektusok kiaknázására is tudatosan törekszik. gének köszönhető. Az a költő tehát, akit sokan a legjelentősebb magyar gyermekversírónak tartanak, sohasem kalkulált előre a gyermekközönség igényeivel. Sőt, írás közben valószínűleg egyetlen olvasóréteg igényeit sem tartotta szem előtt. Csupán az ihletet követte. A mennyei ritmust. Más kérdés, hogy Weöres Sándor belső inspirációja gyakorta vett olyan irányt, amelyet féktelen nyelvi játékosság és az összecsendülő szófüzérek néha disszonanciától sem mentes, ám legtöbbször mégis szférikussá nemesedő zenei összhangzata övezett. Talán éppen az ő életműve bizonyítja a leg- nyüvánvalóbban, hogy az olyan értékek, mint a játékosság és a zeneiség korántsem köthetők kizárólagosan az eleve gyermek számára írott - sokszor aztán épp ezért tettetetten infantilis és bugyuta - rigmusokhoz. Aki csak kicsit is ismeri Bettes István költészetét, tudja, játékosságnak ő sincs híján, és a szavakban rejlő zenei effektusok kiaknázására is tudatosan törekszik. És a csalfa, hol teljes pompájában felbukkanó, hol meg szeszélyesen tovalibbenő ihleten kívül ő sem hajlandó mást követni. Nem hajlandó, de talán képtelen is megfelelni a különféle társadalmi elvárásoknak. És ennek ellenére az ő műhelyében is szép számmal születnek olyan versek, amelyek minden bizonnyal a gyerekek képzeletét is megmozgatják. Hidegvölgyben címmel ezekből a verseiből tett most közzé Bettes István egy csokorra valót. A Lilium Aurum Kiadó gondozásában megjelent, tetszetős könyvecske nem csupán jelképes értelemben csokor: a kötetben szereplő versek ugyanis virágokról szólnak. Mégpedig mezei virágokról. A szegény, hajléktalan mezei virágokról, amelyek kiűzettek a szerencsésebb virágok kertészek ízlése formálta lu- xusédenéből. „Parlagokon, cserjésekben, / Isten szabad ege alatt / van a VIRÁGÁRVAHÁZ. / Kinek nincs hely / DÍSZKERTEKBEN, / üy zegzugosban tanyáz” - olvashatjuk az „árváknak legárvábbjá”-ról, az árvacsalán fajról szóló bevezető versben. A további huszonöt opusban olyan beszédes nevű virágkarakterek jelennek vagy szólalnak meg, mint a Piros gyújtoványfű, a Kőfali pintyó, az Erdei varázslófű, a Mérges ádáz, az Ebfojtó müge, a Ragadós galaj, a Bojtoijános kol- dustetű, az Ösztörűs veronika... és a kötetzáró Kis cseplesz tátika, amelyből Bettes mestere, Weöres Sándor síremlékére köt egy tetszetős, intertextuális utalásokkal gazdagon díszített csokrot. A Balázsy Géza kedves-szép képeivel illusztrált kötet versei töretlen ívű, egységes kompozícióvá állnak össze. Hangzás- és ritmusviláguk révén az új Bettes-költemények a legkisebbek számára is élvezhető- ek, mélyebb irodalmi és botanikai ismeretanyagra támaszkodó értelmezésük ugyanakkor a többi korosztálynak is bőséges élményforrást kínál. (Bettes István: Hidegvölgyben. Virágversek - gyermekeknek. Lihum Aurum, 2006.) GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 A fönti fénykép hátoldala a rejtélyes 57-es számmal Bettes István ctfidegvölgyben (Virágversek -gyermekeknek)
