Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)
2006-09-09 / 208. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas holdvilága.” (AranyJános) CSALÁDI KOR vl gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltöródött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) Ideje volna nem ideológiai síkon kezelni a hajléktalanok és a szerencsétlen sorsú emberek problémáját, hanem tényleges megoldásokat találni Homeless-blues, vagy a hangya esete a sátortáborral (Méry Gábor felvétele) Képzeljék el a tanmesékből ismert klasszikus felállást: a dolgos hangyák egész nyáron éjt nappallá téve gyűjtögetnek, míg a tücsök a városközpontban vígan kéregét. Aztán, amikor eljön a tél, s a tücsöknek nincs hová behúzódnia, a hangyák tanácsot ülnek, aminek eredménye egy fullextrás sátortábor... S a végén mindenki derül. EŐRY ANDRÁS A címben említett,homeless” kifejezés hajléktalan, otthontalan egyént jelöl, a mesebeli hangyák pedig mi vagyunk, a többség. A történet valahol a kőkorszakban kezdődik azzal, hogy az egyik torzon- borz emberősnek nem jut barlang - s ki tudja, hol ér véget. A helyszín nem fontos, hiszen barlangtalanok mindenütt akadnak - a korunk Kánaánjaként számon tartott skandináv államokban éppúgy, mint a harmadik világ többmilliós metropoliszaiban. A különbség hajszálnyi, a lényeg ugyanaz: minden kötelezettség nélkül megélni, fennmaradni, akár mások rovására is. Ezen persze nincs semmi elítélendő, hiszen az emberiség egész története az egymás kárára elkövetett háborús és egyéb bűncselekményekről szól. Láttam olyan kéregető hajléktalant a bécsi metróban, aki mobiltelefonon egyeztette kollégájával a napi bevételt, majd a rendőrök közeledtével csonkának álcázott lábain úgy viharzott el, mint a szélvész. A prágai Károly- híd közelében találkoztam olyannal, aki a cseh koronát meg sem köszönte, Budapesten meg olyannal, aki öt nyelven tudott válaszolni a kérdésre, hogy mit óhajt tőlem... Ugyanakkor ismertem Ferót (nevezzük így), a tolókocsis pozsonyi fiatalembert, aki az alkoholista szülők által hátrahagyott üvegszüánkokba lépve szerzett halálos fertőzést háromévesen, s majd három évtizedig húzta. A belvárosi kultúrközpont előtti „placca” tavalyelőtt üresedett meg végleg; újabban egy öreg harmonikás szokta ott belezenélni a világba, hogy ihaj-csu- haj, sose halunk meg! Két eset, egy sors Kerouac óta tudjuk, hogy Úton lenni boldogság, Orwell óta pedig azt, hogy a hajléktalan csavargó élete még Párizsban és Londonban sem fenékig tejfel. A szociológia különbséget tesz a hajléktalan létformát önként, tudatosan vállaló, a társadalomba beü- leszkedni egyáltalán nem hajlandó egyének, valamint a hajlékukat valóban elveszített, az utcán élni kényszerülő individuumok között. A tudomány mai állása szerint ugyanis senki nem születik hajléktalannak, az utcára kitett újszülöttnek is kijár az állami nevelés. Hogy miért jobb mégis az utcán? A pozsonyi hajléktalanok között veteránnak számító, amúgy Besztercebánya mellől származó Ján V. pontosan felmérte az előnyöket és hátrányokat, mielőtt ezt az utat választotta. „Induljunk ki abból - kezdi fejtegetni a negyvenes évei derekán járó, bevallása szerint majdnem főiskolát végzett úriember, akit társai Bégyoként emlegetnek -, hogy a normális élet jóformán csak megkötésekkel jár. Anyámék például elvárták, hogy szófogadó fiuk legyek. A feleségem, hogy hazaadjam a fizetésemet, a munkáltatóm, hogy műiden reggel megjelenjek a munkahelyemen, a bank, a biztosító, a villanyosok és a gázosok pedig, hogy fizessem a tartozásaimat. Az egész életed tehát elmegy azzal, hogy megfelelj valakinek, és ennek nincs semmi értelme. Mert az ember szabadnak születik. Amúgy meg: ma már senkit nem hagynak éhen halni, megfagyni az utcán; akivel üyesmi megesik, az vagy totál részeg, vagy nem normális. Tarhálással, gyűjtögetéssel vígan meg lehet keresni annyit, hogy fenntartsd magad - főképp a fővárosban. Ezért élek az utcán, holott hazamehetnék, volna hová. De ez már nem a feudalizmus, én elutasítom a röghözkötöttséget.” Szívesen kötődne a röghöz - vagy bármihez, ami viszonylag biztos - J. Béla, egy Kassához közeli kisfalu szülötte. Története (műit megannyi hajléktalansztori, mellesleg pedig emberi sors) a szülőföld elhagyásáról, házasságról, válásról, asszony és bíróság általi ki- semmizésről, az elharapódzó versenypiaci feltételek miatt megszű...mint megannyi emberi sors nő nyomdabeli munkáról, majd albérletek soráról, alkalmi munkáról, fizetésképtelenségről - végül pedig az utcáról és a hajléktalanszállásról szól. Nem bánná, ha már véget érne - de túl mélyen oltották bele a hitet ahhoz, hogy megtegye... Élni kell - más választás nincs. Nos, ilyenekből körülbelül hatszáz él ma a fővárosban. Tél volt, hó esett... Miért hozom fel mindezt most, nyárutón? Azért, mert a jól bevett szokáshoz híven az ősz után ismét tél lesz majd, s ha hihetünk az időjósoknak, csikorgó lesz, kemény. Olyan, mint az év legelején volt, amely az akkori belügyminisztert, Vladimír Palkó urat arra ösztönözte, hogy sátortábort építtessen a pozsonyi hajléktalanoknak. Két ember fagyott halálra az utcákon, ami a moszkvai viszonyokhoz képest ,jó arány”, ám mindenképp azt jelzi: a többségi társadalom elmulasztott valamit a perifériára szorultakkal szemben. Pedig a civil védelem és a nonprofit szervezetek munkatársai jó formájukat hozták. Martin Párik életének egyik alapelve, hogy nem vár köszönetét a segítségért. Ritka faj; egy civil szervezet önkénteseként abszolválta aiz említett téli sátortábort, s mint mondja: belső, szociális érzékenységmérőjének mutatója nem igazán lengett ki semmilyen irányba. „A sátortáborban töltött éjszakák hatására nem kaptam sokkot, s nem vesztettem el illúzióimat - mondja. - Viszont egy életre szóló tapasztalattal lettem gazdagabb; ez pedig arról szól, hogy az ember kivétel nélkül mindennel vissza tud élni. Tanúja voltam annak, hogy a hajléktalanok nem a többségi társadalom részéről tanúsított jóindulat jeleként fogadták a tábort, hanem olyan szolgáltatásként, mely megilleti őket. Az elszállásolt százötven hajléktalan egy része például kifogásolta a kényelmetlen tábori fekhelyeket, mások pedig az ételital miatt emeltek panaszt. Teljesen természetes módon, gátlások nélkül vetették bele magukat farkastörvényeik érvényesítésébe, gyakoriak voltak a lopások, a verekedések, végezetül pedig néhányan fegyvereket csempésztek be a táborba. Nagyra értékelem, hogy egy jobboldali kormány képes volt kezelni ezt a szociális problémát, s hogy a keresztény együttérzést a gyakorlatban is meg tudták valósítani, de úgy vélem, a jövőre nézve a helyzet Uyen módon történő kezelésének inkább negatív, mint pozitív hozadékai lesznek.” Álljon itt még egy fontos adalék: a téli pozsonyi esetet követően a politikai elit, valamint a sajtó magát szociálisan érzékenynek nevező része kollektív felelősségvállalásról, a szociális háló réseinek szűkítéséről kezdett szajkózni. Jó lesz tudatosítaniuk, hogy az országnak nincs olyan törvénye, mely meghatározná a hajléktalan fogalmát, a hatalmas - szerintem fölösleges - apparátussal dolgozó szociális hivatalok nem vezetnek nyilvántartást az utcákon élő emberekről, s tudomásom szerint a rendszerváltás óta az országban csak egyeden hivatalos felmérés irányult a hajléktalanok számának meghatározására. Műit látjuk, a probléma a kőkorszaktól fogva adott - ideje lenne tehát találni egy hosszú távra szóló megoldást. Barlangtalanok mindenütt akadnak (CTK/ÁP-felvétel) A Pozsonyban táborozó hajléktalanok fele nem is helyi illetőségű Össztársadalmi probléma ÚJ SZÓ-JELENTÉS Bár a közvélemény szerint a hajléktalanok eldorádója a főváros, a tény, hogy egyre több vidéki választja Pozsony utcáit, arra utal, hogy a gondok mélyebben gyökereznek. Éva Chudinová, a pozsonyi magisztrátus szóvivője szerint a főváros lehetőségeihez mérten hatékonyan kezeli a problémát. „Pozsony magisztrátusa az egyetlen, amely 2003-ban hivatalos felmérést készíttetett a hajléktalanok számát illetően, ennek alapján számuk kisebb-nagyobb eltérésekkel 600 körül mozog. A civü szervezetek számukat több ezerre becsülik, ám ezt alátámasztani nem tudják. A következő év elején menhelyet hoztunk létre számukra, s a problémakör kezelése azóta is a város prioritásai közé tartozik. Természetesen egyházi segélyszolgálat korábban is működött, és néhány civil szerveződés figyelme is fokozatosan erre a területre irányult, így - összehangolva tevékenységünket - hatékonyabban tudunk segíteni rajtuk. Időközben Pozsony megye is létrehozott egy menhelyet a főváros Lamač városrészében, így több mint kétszáz embernek tudunk éjjeli szállást biztosítani a város területén. Ugyanakkor igénybe vehetik az egész nap nyitva lévő higiéniai állomások szolgáltatásait is, ahol tisztálkodhatnak, orvosi segítséget kérhetnek, vagy éppen tiszta ruhához juthatnak. A város vezetése elsődleges feladatának mégis az olyan állapot megteremtését tartja, mely nem teszi lehetővé, hogy a város bármely lakosa - ők teszik ki a hajléktalanok felét - lakás nélkül maradjon. Jelenleg két olyan intézmény működik a városban, melyben a beilleszkedni hajlandó, munkát vállaló egyének akár öt éven át lakhatnak. Ez elegendő idő arra, hogy bérlakáshoz jussanak, melyekből a város évente ádagban százat épít.” A sátortábor kapcsán jegyzi meg: „A város nem fog ilyet kialakítani, ám ha felkérik, mindenképp rendelkezésre bocsátja a szükséges területet. Sok hajléktalan nem hajlandó együttműködni, elutasítják a legelemibb szabályok betartását is, így számukra valószínűleg ismét átmeneti megoldást kell találni.” (-la-) Síd M> SZÓ Egy kicsit mindenki áldozat... Az életüket az utcán tengető egyének társadalmi megítélése legalább annyira sokrétű, ahá- nyan vannak. Mivel a modern szociológia sem találta meg a gyógyírt áldatlan helyzetük kezelésére, talán azok a keresők-kuta- tók járnak legközelebb az igazsághoz, akik a gazdaságtan terén próbálkoznak valamiféle választ találni. Tény, hogy a kommunizmusban nem voltak hajléktalanok - egyszerűen azért, mert az állam nem engedte meg, hogy legyenek. A karhatalom ugyanis kínos gonddal ügyelt arra, hogy mindenki érvényesítse a munkához való jogát, s az ipartelepeken vagy a szövetkezetekben műidig akadt egy éppen betöltetlen munkahely - még akkor is, ha nem. Mivel mindenki egyenlő volt, alig tettek különbéget a dolgozó, illetve a munkába csak hálni járó lélek között; így épült (s bomlott) a rendszer több mint négy évtizeden keresztül. Azt, hogy ma mégis ott tanyáznak minden, magára csak keveset is adó város terén, sokan nagy előszeretettel a burjánzó kapitalizmus rovására írják. A versenypiac melléktermékei - sütik rájuk a billogot -, selejt, mely nem állja meg a helyét. Áldozatok, akiknek kedveződen szociális helyzetéről - vagy ha úgy tetszik, nyomoráról- a mások rovására gazdagodok tehetnek. Mindkét felvázolt álláspont sántít - a baloldali azért, mert társadalmi rendet nem lehet jótékonysági intézmény szintén működtetni, a jobboldali meg azért, mert a tőkések által termelt többlet mindenki számára garantálja a szociális minimumot - legalábbis elvüeg. Minden rendszer csak tökéletlenségében tökéletes; ezért még elképzelni is nehéz, hogy rendet lehet tenni ez ügyben. Viszont ha csupán emberségből kisebb dolgokat megteszünk, araszonként talán közelebb kerülhetünk a végleges megoldáshoz, (lőrincz)
