Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)
2006-07-29 / 174. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 29. Családikor 13 Gyermeket sohasem szabad megfélemlíteni azzal, hogy valami nem sikerül, bátorítani, biztatni kell őt A dicséret mosolyra fakasztó ereje Te ügyes vagy, te képes vagy rá, te mindenből ki tudsz mászni Ha valakinek csak annyit mondunk, rossz színben vagy (mindenesetre helytelen dolog), máris azt tapasztalhatjuk, hogy megnyúlik az arca, esetleg el is sápad, és sok esetben bizony, rosszérzés fogja el. Ennek ellenében, ha valakinek azt mondjuk: nagyszerű színben vagy, meglátszik az arcán, hogy örül, s ilyenkor mintha tényleg jobb színben is volna. AAARKÓ EMIL Nagyon sokan vannak, akiket befolyásolnak a kimondott szavak. Főleg a dicséret bír szuggesztív erővel. A legtöbb embernél, legalábbis a jóhiszeműeknél, legnagyobb hatást a dicsérettel érhetjük el. Ami természetes is, hiszen ezzel serkentjük az ambícióját, akármilyen területen mozog. Akibe kételkedést csöpögtetünk saját hivatása iránt, azt megakasztjuk munkájában és hátráltatjuk előmenetelében, míg ha dicsérjük, ezzel újabb sikerekre buzdítjuk, még akkor is, ha ő maga kevésbé hisz önmagában. Kezdjük a gyermeknél Imi még meglehetősen kisgyermek, az elemibejár, és hozzá akarjuk szoktatni, hogy reggelenként ne kelljen hatszor kelteni. Nem cselekszünk helyesen, ha a gyermek előtt másoknak ilyeneket mondunk: „szegénykémnek olyan korán kell felkelnie, butaság, hogy ilyen kicsiknek is ennyire korán kezdődik a tanítás.” Ne higgyük, hogy azért, mert a gyermek játszik, figyelmét elkerülik ezek a szavak. Szó sincs róla. A gyermek mindig figyel, és mindent meghall. Előbbi kifakadásunkkal pedig azt érjük el, hogy őt a korai felkelés, az iskola ellen hangoljuk anélkül, hogy a dolgon változtatni tudnánk. Hogyha ehelyett esténként megsimogatjuk az arcát, és azt mondjuk: „most szépen lefekszel, elalszol, és reggel ugyanerre a cirógatásra kelsz majd pontosan hét órakor, reggeli után pedig szépen időben elindulsz az iskolába”, ezzel esetleg azt érjük el, hogy a gyermek csakugyan hozzászokik ahhoz, hogy végzi a kötelességét, amit az iskola reá rótt. És minél inkább dicséret formájában teszem: „te jó fiú vagy, lelkiismeretes, tudom, mindig megbízhatom benned”, annál inkább buzdítom őt, mert miközben kimondom, némileg már belé is szuggerálom, amit én szeretnék és amit bizonyára ő is szeretne. Persze, mindenhez türelem kell. Nem várhatjuk, hogy valami rögtön sikerüljön. A gyermek nem gép, amelyen csak egy csavart kell elfordítani, és máris jól működik. Mindenesetre többet érhetünk el, ha azt mondjuk: „te olyan ügyes vagy, olyan jó a felfogásod, hogy elég egyszer-kétszer elolvasnod valamit, és már tudod is.” És elolvastatjuk vele a feladott szöveget. De nem kiáltunk ám rá, hogy „nem jó, nem így”, hanem addig olvastatjuk vele, amíg csakugyan tudja, és mindig hozzátesz- szük: „talán már csak egyszer, és kívülről fogod tudni”. Dicsérni! Dicsérni a jó felfogását, a kitűnő magaviseletét, a nemes szívét. Mert mialatt mások előtt kérkedek ezzel, lassanként beleszuggerálom, elhiszi nekem és csakugyan olyan lesz, amilyennek látni szereméin, és amilyen ő is szeretne lenni. És nincsen jobb szuggesztió, mint amivel egy édesanya hat a gyermekére. Igenis azok cselekszenek helyesen, akik amikor a kicsi elesik, elkiáltják magukat: „katonadolog, semmi sem történt”, és arra szoktatják gyermeküket, hogy dörgölje meg a fájós részt, és nevessen. Ahhoz igazán nem fér kétség, hogy minden fájdalomnak legjobb ellenszere a mosoly. Vannak, akik magukba szugge- rálják, hogy mindenben pechjük van. Az ilyeneket aztán mintha tényleg üldözné a sorsuk. Ha állásról van szó, mindig más kapja meg helyettük. Az persze nem jut eszükbe, hogy ők eleve el voltak készülve erre és már bizonytalanul indultak, nem tettek meg mindent, hogy az állást csakugyan elérhessék. Vannak, akik úgy indulnak el hazulról, hogy megpróbálom, tudom, hogy nem sikerül, de megnyugtatom a lelkiismeretemet. Hát ezeknek bizony semmi sem sikerül. Mert aki még elképzelni sem tudja, hogy jól végzi a dolgát, annak az hogyan sikerüljön. A magabiztosabb jövőért A gyermek előtt azt kell mondani: „Neked sikerülni fog, te ügyes vagy, te tehetséges vagy, neked könnyű a felfogásod, te képes vagy rá, megoldod.” Ő sem veszi észre, mi sem vesszük észre, hogy mialatt dicséljük és bizalmat előlegezünk neki, megszokja, hogy higgyen magában, hogy mindent magától várjon, ezért aztán eleitől fogva jól végzi a dolgát. Pillanatig sem kételkedik abban, hogy eléri azt, amit akar. De aki csak próbálgat, hogy a lelkiismere- tét megnyugtassa, az sohasem akar igazán, az legtöbbször önmagát hátráltatja. A telt villamoson is legtöbbször az kap helyet, aki azt mondja magában, nekem fel kell szállnom, mert sietek. Tolakodás nélkül is ott fog megállni, ahová akár legelsőként is léphetett volna. Tehát: dicsérni! A dicséret megkönnyíti a járást, mozgékonnyá teszi az ujjakat, felfrissíti a vért és az agyat. A dicséret szuggesztió! A dicséret megkönnyíti a járást, mozgékonnyá teszi az ujjakat, mosolyra fakaszt (Lukács Erika illusztrációi) így születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak Kórházi és egyéb családi körök MOLNÁR MIRIAM Nemrég egy pozsonyi kórházban töltöttem néhány napot. Ez alatt a kórházi rutinnal teli majdnem egy hét alatt többek között azt is megfigyeltem, milyen fontos az ilyen környezetben az ember családja. Kis női csapatunk egyik tagja már három hete ott tartózkodott, és minden nap bejött hozzá félje a fiával. Egy nap tévét is hoztak neki, beüzemelték a szobában, de a feleség irányítása alatt mindenkinek mindig segítettek, még a betegek tálcáit is kihordták és visszavitték az étkezésnél. Látogatókat egyébként csak délután volt szabad hivatalosan fogadni, és az emberek többsége ezt be is tartotta. A család jött, látogatott, hozott inni-, enni-, olvasnivalót, és minden mást, ami kellett. A család telefonált is gyakran, és a külföldi családtagok SMS- en értekeztek, csipogtak a mobilok éjjel-nappal. Rövidesen a nővérekből és orvosokból álló személyzet is családnak számított. Átmeneti családnak ugyan, de mégis - ők nézték meg a sebeket, kötötték át őket, bátorítottak, tanácsot adtak, ébresztettek reggel és szemmel tartották lázunkat, vérnyomásunkat. Intim viszony alakult ki, kényszeresen ugyan, hiszen mi, betegek, csak bennük bízhattunk. Panaszra igazán nem volt okunk, mert mindenki tette a dolgát, ahogy kell, mint a méhecskék a kaptárban - szorgosan röpködtek és zümmögtek egész nap egyik betegszobából a másikba. A kórtermekben is kis családok alakultak ki, akik figyelemmel kísérték egymás állapotának változását, elmesélték egymásnak sorsukat, az élet nagy dolgairól cseréltek eszmét. Néhány nap elteltével úgy is érezhette az ember, hogy már régóta ismeri ágyszomszédait, hiszen reggel öttől, amikor a nővérek ébresztettek, este tízig bőven volt idő beszélgetni bármiről. „Igazi” családtagoknak nincs néha idejük ennyi háborítatlan órát beszélgetéssel tölteni. Pedig ez lehet az emberi lét legfontosabb eleme - a kommunikáció. így születnek barátságok, szerelmek, és hiányában esnek szét mindenfajta kapcsolatok, főleg családiak. Nem volt lényeges, ebben a kórházi kis közösségben, hogy én a magyarok családjához is tartozom, sőt meghallgatásra talált mindaz, amit tapasztalatból meséim tudtam. Persze, itt is a kommunikáció volt a kulcs, mert tudtam szlovákul mesélni. Hazajövet jó volt látni az autóból az aratásra kész búzatáblákat, a nap után forgó napraforgókat és a szél fújta fákat. A természet is beletartozik abba a tágabb családba, ami számomra a Csallóköz - csak itt vannak ilyen színek, illatok, és csak itt ilyen a táj. Hiába lenyűgöző a Hudson folyó mente, vagy Új- Mexikó vörös hegységei, bennem ez a táj ébreszti az idetartozás érzését. Itt is itthon vagyok, ahol szőkébb családom, nagy örömre, egyre csak bővül. SZÓ Ml SZÓ Lehet, hogy naiv vagyok... FIALA ILONA Forró nyári délután a városi tömegközlekedés megállójában ácsorgók, sok-sok hazajutásra vágyó embertársammal együtt. Előttünk, a forgalmas úton fel-le száguldoznak a járművek. S az úttest túlsó oldaláról két nő próbál átjutni az innenső oldalra. Sikerül kicselezniük az autókat, de a buszra várók sűrű táborán nehezen tudnák átküzdeni magukat. Hogy megkönnyít- sem a dolgukat, átjárást biztosítok számukra: féloldalasra veszem az állást, rátapadok a mellettem állóra, s így utat engedek a frissen érkezőknek. Az első, a fiatalabbik nő rám mosolyog. A gyors helyváltoztatás közepette, vagyis az útról a járdára való jutás közben egy mosoly- lyal fejezi ki háláját. Mosolyát viszonzom, s örülök, hogy épségben megúszta a kockázatos helyzetet. Mindjárt mögötte kacsázik az idősebbik, termetére nézve terebélyes asszonyság. Maradok a felvállalt testhelyzetben: hadd léphessen fel ő is a járdára. Arcomon még mindig a jóakarat mosolya virít, kifejezendő, hogy a másik nő épségének is örül a lelkem, s hogy a biztonságos landolásban nekem is van valami részem. Mosolyom azonban az arcomra fagy. Az utóbbi, súlyos léptékű hölgy ugyanis úgy gyomorba vág, hogy egy ideig nem kapok levegőt. A két nő fut tovább a maga útján, én meg levegő után kapkodom. A mellettem álló buszra várakozó, aki szintén szolidárisán viselkedett, mert engedte, hogy rátapadjak, amíg azok ketten átvágnak a megállószigeten, és aki tanúja volt a balegyenesnek, a meglepetéstől alig tudott megszólalni. Egy kis szünet után aztán megeredt a nyelve: szórta a szitkokat, átkozta a cigány nemzetségek felmenőit és lemenőit. Ja, igen, a két sietős nő romának látszott. Soha nem volt bajom a cigányokkal, most sem tekintettem a gyomorba bokszolásra, mint ilyenre. Úgy vettem, hogy egy stresszhelyzetben levő ember szerencsédenül meglökött. Ezért nyugtatgatni kezdtem a háborgó útitársat, akinek az övön felüli ütés vélhetően jobban fájt, mint nekem. Ne vegye ennyire a lelkére, kérleltem. S főleg ne hangsúlyozza a nő másságát! Mindennapos dolog, az egyik ember véletlenül belegyalogol a másikba. Végtére, fordítva is történhetett volna - hogy például én vágom gyomortájékon a szembe futót. Ez már szemmel láthatóan sok volt útitársamnak. Lemondóan, amolyan megadom magam, de mégsem hagy nyugton hangsúllyal kérdezte:- És maga ezt teljesen komolyan mondja?- Hát, teljesen komolyan. ÍRÓ OLVASÓK Kánikula NAGY ERIKA Hárman voltak. A legfiatalabb, húsz év körüli srác, üveges szemmel bámult rám. Pár másodpercig nézett, s mint egy kutya, vakkan- tott egyet. - Mi van, mit bámulsz? Majmot - gondoltam, de nem szóltam semmit. Láttam a tekintetén, hogy vagy sokat ivott, vagy belőtte magát. Szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Kellett ez nekem? Miért nem bámultam inkább a csillagos eget? Többször hátranéztem, nem jön-e utánam. Szerencsém volt, nem bírt felállni. Többszöri próbálkozás után feladta, visz- szarogyott a padra. Tisztes távolból figyeltem őket. A másik kettő sem volt jobb állapotban. A szavak, melyek elhagyták ajkukat, nem tűrnek nyomdafestéket. Mindez délután kettőkor. Elindulok. Elég volt a látványból. A sétálótéren ballagok, s egyszer csak egy hatalmas csattanást hallok. Oldalra nézek, abba az irányba, ahonnan a hangot hallottam. Hat év körüli fiúcska vérvörös arccal, patakzó könnyekkel, bámul a semmibe. Ott a téren hatalmas taslit kapott az anyjától. Hogy miért? Nem tudom, de valahogy nem is érdekelt. Néztem az anyát, aki szidta, gyalázta gyermekét. Hangosan, nem törődve a sétáló tömeggel. A légy zümmögését lehetett hallani a csendben. Mindenki dermedten figyelte a lelketlen anyát. Szólni senki sem szólt, hiszen nincs is értelme. Mindenki úgy neveli a gyermekét, ahogy akarja. Ki szeretettel, ki veréssel. Szörnyű nap, és még nincs vége. Pár órával később ugyanott egy másik anya kerékpározott a lányával. Megálltak, hogy lelakatolják a bringákat. A közeli padokon idősek, fiatalok pihentették végtagjaikat. Elmélyülten beszélgettek, majd egy hatalmas ordítás törte meg a békés nyugalmat. - Az anyád...! - és egy vulgáris megjegyzés, hogy a Teremtő mit cselekedjék Az összes szempár rájuk szegeződött. Az anya nem zavartatta magát. Tenyerével kettőt ráhúzott lánya fejére. Szegény pedig csak állt, összekulcsolt kezekkel, némán, megalázva. Hőgutát kapott ma mindenki? Megbolondult a világ? Dehogy. Ilyenek vagyunk. A férfiak erre azt mondanák, na, megjött a szőke feleség. A nők azt, na, a részeg férj fehér egérnek képzelte magát, és nem talált be lyukba. Mi meg azt mondjuk, kánikulában inkább ne vezessenek!
