Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)
2006-07-22 / 168. szám, szombat
„Bem a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged írni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (AranyJános) CSALÁDI KOR Ji gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” (Arany János) 2006. július 22., szombat 10. évfolyam 29. szám IX oldal Szobanövény ebben, abban — másodszor... Virágainknak továbbra is a szekrények, pincék mélyén keresünk új ruhát Egy kismama feljegyzései 2. A kilenc hénap Semmi sem fontosabb annál, hogy a babának a nem túl nagy méhkuckóban a legjobb legyen 13. oldal 13. oldal A WC-papír esete az elvtársakkal és Amerikával A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni... Le kell lassítani, másokat győzelemhez segíteni Ezek a mondatok egyszerűek, maguktól értetődő- ek és nincs nagy jelentőségük, de néha-néha nem árt elolvasni őket, ha egyébként tisztában is vagyunk mindezzel. Gyakran túlságosan elmerülünk abban, amit csinálunk... és közben elfelejtjük, miért is csináljuk... LÉLEKBÚVÁR Sokszor meg vagyunk róla győződve, hogy az életünk jobb lesz, ha férjhez megyünk, ha megszületik az első gyermekünk, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért vagyunk lehangoltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz, és azt gondoljuk, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt vagyunk elkeseredettek. Meg vagyunk győződve róla, hogy boldogabbak ieszünk, mikor ezen a korszakon túljutnak. Azt gondoljuk, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélünk, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni, és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Sokáig abban a hitben éltem, mondja egy bölcselkedő, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni, és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem ér- tettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az „akadályok” a Valódi élet. Ha ily módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs olyan módszer, amely a boldogsághoz elvezet, mert maga a boldogság a módszer. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát, és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat. Emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola, majd ha lefogyok 5 kg- ot, majd ha sikerül felszedni 5 kg- ot, majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek, majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek, majd ha férjhez megyek, ha végre elvá- lok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat arra, hogy a boldogságot elkezdjük, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás. Lelki tréning Ha a világ lakosságát egy 100 lelket számláló faluba képeznénk le úgy, hogy minden nép aránya megmaradna, akkor ebben a faluban * 57 ázsiai, # 21 európai, # 14 amerikai (észak-, közép- és délamerikai) és # 8 afrikai lakna. Lenne benne: # 52 nő és 48 férfi, * 30 fehér és 70 színes bőrű, ★ 30 keresztény és 70 nem keresztény, * * 89 heteroszexuális és 11 homoszexuális, # 6 személy birtokolná az összes vagyon 59%-át, és minden 6. az USA-ból származna. 50 szenvedne alultápláltságban, t egy éppen meghalna, # egy éppen megszületne, # egynek lenne számítógépe, ♦ egynek lenne egyetemi végzettsége. Ha a világot ilyen módon szemügyre vesszük, az elfogadás és megértés iránti igény nyilvánvalóvá válik. Hozzáállás kérdése: örülhetnénk például annak, hogy ügyes, dolgos gyermekeink vannak, akik fehérre festik felettünk a borús eget... ... és ahelyett, hogy örökké temetjük magunkat, határozzuk el, hogy most leszünk boldogok (Képek: archívum) Nem árt végiggondolni Ha ma reggel felkeltünk, akár egészségesek vagyunk, akár betegek, jobb sors jutott nekünk, mint annak a félmillió embernek, akik már nem élnek. Ha még soha nem voltunk háborús veszélyben, a fogság magányában, a kínvallatás haláltusájában vagy az éhezés satujában, jobb helyzetben vagyunk, mint ötszáz- millió ember a Földön. Ha templomba járhatunk anélkül, hogy attól kellene félnünk, megfenyegetnek, megkínoznak vagy megölnek emiatt, szerencsésebbek vagyunk, mint hárommüli- árd ember. Ha van étel a hűtőben, ruha a testünkön, tető a fejünk felett, ha van, ahová aludni térhetünk, gazdagabbak vagyunk, mint a Föld lakosságának 75%-a. Ha van pénzünk a bankban, a pénztárcánkban vagy a malacperselyben, a világ legkiváltságosabb 8%-ába tartozunk. Ha a szüléink még élnek, és még mindig házasok, akkor már tényleg ritkaságnak számítunk. Ha ezt az üzenetet olvassuk, kétszeres áldásban van részünk: először, hogy van anyanyelvűnkön nekünk íródott napilapunk, másodszor pedig, mert nem tartozunk aközé a sok millió ember közé, akik nem tudnak olvasni. Próbáljunk válaszolni Soroljuk fel a világ öt leggazdagabb emberét! Soroljunk fel tíz Nobel-díjast! Soroljunk fel öt Os- car-díjas színészt! Soroljuk fel a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét! Hogy megy? Ugye, rosszul? Aggodalomra nincs ok. Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjai- ra. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük. Most viszont ezekre a kérdésekre próbáljuk megadni a válaszokat: Soroljunk fel három jó tanárt, aki segített azzá válni, áld lettünk, három barátot, aki a nehéz időkben mellettünk állt, olyan embert, aki azt éreztette velünk, hogy különlegesek vagyunk. Soroljunk fel öt embert, akikkel szívesen töltjük az időnket. Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Miről is szól az élet? Jó néhány évvel ezelőtt a seattle-i paralimpiai játékokon kilenc atléta (mind mentálisan vagy fizikailag sérültek) állt fel a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés elhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábán futva), mindenki a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző meghallotta a sírást. Lelassítottak és hátranéztek. Majd mindenki megállt és visszafordult... Mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta, és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni. Akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. (SpitzH, -czamá) Egy turista megjegyzi, felelőtlenség kijönni a pusztába orvosságos ládika és víz nélkül, elvégre rosszullét esetén nem várható, míg egy gémeskútból előkerül a víz Pusztai romantika, de sehol a versek hangulata JAKUBECZ AAÁRTA Úgy képzeltem pont, mint gyermekkoromban, mikor utoljára jártam ott. Most minden másnak tűnt a pusztában... Mondja a fiam, hogy jó lenne, ha lefényképezném a magyar szürke marhát, persze a ló vagy a tipikus mangalica se lenne kutya! A csikósok meg természetes, hogy díszelegjenek a fotóimon... Tenném én, tenném, de hol a nyáj? Kényelmesen úszkálok a medencében a hortobágyi Club Hotel welnes-blokk- jában, s közben a nagy feladatra gondolok. Utána a teraszon elköltött vacsora közben már kapok némi ízelítőt a nemzeti park állatvilágából: jól agyoncsípnek a szúnyogok (gondolom is rögvest, hogy ez meg mi, tán nem permeteznek, de mindjárt korrigálom is a kósza gondolatot, hisz itt az értékes állatsereg). Egyszerre meg - mintegy megrendelésre vagy illusztrációképpen - az abroszra ugrik egy parányi levelibéka, mire a pincér felhördülésemre vigyorogva megjegyzi: „O, ez csak egy hungari- kum!” Másnap a hortobágyi múzeum előtt a tűző napon egy talpig díszbe öltözött bácsika citerázik és hangulatot próbál teremteni, kevés sikerrel, mert a 35 fok melegben a turisták inkább a hortobágyi nagycsárda hűs falai közé vonulnak. A valóban pompás ebéd közben cigányok húzzák, mulatna is az ember, de vár ránk a pusztai kocsikázás. Ott hátha meglátom a szürke marhát! (És a többi fotóznivalót.) A cigányok hamar észreveszik, hogy a társaság talpraesett, és fogékony a magyar hagyományra, így hát a cédéjüket kínálják eladásra. A szekérről igazán nem gondoltam volna, hogy ennyire ráz! Mi lesz a jó ebéd sorsa? Ráadásul minden úttalan úti kanyarban azt hiszem, felborul a fogat. Kapaszkodom rendesen, ami azért rossz dolog, mert ugye fényképezni kellene... Dorgálnak is kedves jó szándékkal az útitársak, ne nyafogjak már annyit, ez mégsem a sztráda és a klimatizált autóbuszunk... Az éktelenül poros út láttán bevillan a Munkácsy-festmény, de ez rosz- szabb, mert itt nem az impresszionistajegyeket kutatja az ember, hanem inkább prózai módon egyszerűen a port nyeli, el is képzelem, milyen lesz a végére a vajszínű nadrágom... Azt hittem, csak úgy nézelődünk majd, de be van ez tervezve rendesen, idegenvezetővel, több megállóval: szekérről le, szekérre fel. Mangalicák, birkák, lovak állomásai, és végre előttem a szürke marha. (Bár itt nem engednek leszáll- ni, hátha bántanának a becses magyar példányok.) A rövidnadrágos leányzó csak úgy szólja magyarul és németül a betanult szöveget. Minden tökéletes! Készülnek sorban a fotók. A körút végén a csikósok bemutatója következik, ez már kész parádé: illusztrálják, hogyan ül s fekszik le a ló az ostorcsapásra, majd az ötös fogatot hajtja egy merész csikós. A végén felajánlják, hogy ráülhetünk egy-két lóra. Na, azért nem mindegyikre! Nem érti ezt egy temperamentumos német leány (elfelejtették fordítani, vagy „csak” vakmerő?). Egyenesen rápattanna, jobban mondva rámászna az egyik lóra. Mire a csikós észreveszi, a ló ledobja, csak úgy röpül, ráadásként még bele is rúg egyet. Megdöbbenve nézem, nem hiszek a szememnek, olyan, mint egy rémisztő filmbetét! Nagy a riadalom, az idegen- vezető meg vízért kiabál: „Van itt valakinél víz?” Látom, a gémeskút tényleg távol, sehol egy hűs forrás. Felpattanok a szekérre az ásványvizemért, minő szerencse, hogy nem ittam meg a sok nyavalygás közben idejövet, jut eszembe. Most bezzeg nem lesem, kitörik-e az új cipőm sarka leszállás közben, futok a kis palackkal, még utóbb életet menthetek, tényleg félek, mi lesz... Szerencsére csak sokkos állapot, véli egy ápoló, aki a turisták közül kerül elő. A lányt felteszik a szekérre, hamarosan mosolyog. Mindenki örül. Mehetünk visszafelé, újabb zötykö- lődés. Egy tudálékosabb turista megjegyzi, hogy micsoda felelőtlenség kijönni a pusztába orvosságos ládika és víz nélkül, elvégre rosszullét esetén se várható, amíg egy távoli gémeskútból előkerül a víz! Szerinte egyszer még beperelhetik a céget, amelyik itt a jónépet kocsi- káztatja... Szép volt a puszta. Igaz, másképp képzeltem. Talán romantikát vártam. A versek hangulatát.
