Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)
2006-07-21 / 167. szám, péntek
GONDOLAT 2006. július 21., péntek __________________________________________________________________ 6. évfolyam 13. szám Eg y államértelmezés lehetséges zsákutcája - a nemzetállam vagy a politikai nemzet eszménye lesz-e a hazai kormányzati és a parlamenti munka értékalapja? A szlovák ész trónfosztása A 2006-os választások nyertesei - „nagyság" szerint: Fico, Slota, Mečiar (Somogyi Tibor felvétele) Látszólag nem volt morális tétje az idei szlovákiai parlamenti választásoknak. Az ország Vladimír Mečiar és Ján Slota autoritativ és nacionalista uralmának 1998-as bukását követően meglehetősen gyorsan NATO- és EU-tag lett, s ma már a monetáris unió küszöbén áll. Szlovákia szabad, szuverén állam. SZIGETI LÁSZLÓ Annak ellenére az, hogy az új európai rend Szlovákiát is arra ösztönözte, hogy átformálja a nemzetállamról, s a nemzetállami szuverenitásról vallott elképzeléseit. Ebből, ha nem is kitűnőre, dicséretesre mindenképpen teljesített Mikuláš Dzurinda távozó kormánykoalíciója. Kezdetnek nem rossz, mondhatná erre Jan Patočka, aki szerint a nemzetállami eszmény konfliktusos jellege miatt lett a 20. század a világháborúk százada. Kívülről tehát békés, illeszkedő országnak látszott a jobboldali Szlovákia, mert dacára a kifogásolhatóságoknak, az is volt. Belülről azonban két dolog ébresztett kételyeket vele szemben. Az egyik a gazdasági, a pénzügyi és a szociális reformok érzéketlen radikalizmusa, amely óriási munkanélküliséget és egzisztenciális bizonytalanságot vajúdott világra. A másik az állam működésének állandósult tünete: a korrupciónak mint virulens vírusnak radikális jelenléte, amely nemcsak az állami és az önkormányzati hivatalokba, a nemzetközi vállalatokba, a befektetési alapokba és a magáncégekbe, de még a média, a rendőrség, a titkosszolgálatok és a független bíróságok rendszereibe is behatolt. A szlovákiai demokratikus jobboldalt az önzés génjeinek politikai és pénzügyi érdekháborúi zilálták szét. Ennek az önzésnek a génjei még Vladimír Mečiart is rejtezkedő partnerré avanzsálták. Kormányzása harmadik évében - úgymond, a reformok fenntarthatóságáért - Mikuláš Dzurinda titkos szövetségre lépett vele. Esetenként paranoid módon kezelt érdekháborúi miatt ekkorra már kisebbségbe szorult a kormánya, s egyedül a HZDS parlamenti szavazataival tarthatta magát hatalmon. Két megmaradt koalíciós partnere, az MKP és a KDH akár két vállra is fektethette volna titkos paktumáért, de nem találtak rajta fogást. Mert akkoriban még egyikük sem mert, meg nem is akart kilépni a koalícióból. A parlamenti szavazásokat minden alkalommal túlvészelő kisebbségi kormánynak a Szlovák Köztársaság és a Vatikán közti szerződés megtárgyalásának elodázása vetett véget. Tiltakozásul a Kereszténydemokrata Mozgalom azzal a morális attitűddel lépett ki a koalícióból, hogy hite-törött keresztény politikusnak bélyegezte a kormányfőt. Az addig főként politikai színfalak mögött zajló küzdelem, amelyet a két szlovák kereszténydemokrata párt már nyolc éve vív egymással, ezzel a villámgyors csörtével mindkettejüket leparancsolta a hatalom pástjáról. Az évek óta lappangó frusztráltság legyőzte a hatalomvágyat. Valójában a KDH abban reménykedett, hogy kilépésük morális interpretációja a nekik köszönhetően előbbre hozott választásokon majd a korábbiakhoz viszonyítva jóval több vok- sot biztosít számukra. De Isten akarata és az aktív választók értékrendje nem a hitükben töretleneknek, hanem a hite-törötteknek hozott a vártnál jóval többet. Mert Isten és a szlovákiai konzervativizmus útjai kifürkészhetetlenek. A megannyi eltitkolt és rejtélyes parlamenti és kormányzati történés átvilágíthatóságának hiányában törvényszerűnek látszik, hogy a demokratikus jobboldal az előrehozott választásokon húsz mandátummal kevesebbet szerzett, mint az ellenzéke. Régi tapasztalat, hogy az egymással marakodó kormánypártok egymást gyengítik, elpártoló híveik zöme pedig az ellenzéket erősíti. De nemcsak a fent említett morális attitűd, hanem a nyolc év alatt elburjánzott munkanélküliség, valamint a Pozsonytól kelet felé egyre szaporodóbb szegénység és egzisztenciális bizonytalanság is alaposan belejátszott a demokratikus jobboldal vereségébe. Nem véletlen, hogy választási kampányában az SDKÚ a vidékinél sokkal tehetősebb szlovák városi lakosságra fókuszált. Dzurinda pártja, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) 31, a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja (MKP) 20, a Pavol Hrušovský irányította Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) pedig 14 mandátumot szerzett. Ez a 65 mandátum súlyos vereség. A parlamentben kialakult 85:65-ös arányban mégsem a demokratikus jobboldal veresége az igazán veszélyes. A legfőbb veszélyt az jelenti, hogy ezt a vereséget nem egy európai színvonalú, a jobboldali és a baloldali politika A szlovákiai demokratikus jobboldalt az önzés génjeinek politikai és pénzügyi érdekháborúi zilálták szét. erőviszonyában egyensúlyt garantáló szociáldemokrácia mérte rá. Nem egy értékrendjében koherens, a társadalom részéről teljes joggal invokált szlovákiai demokratikus baloldal, hanem egy repedezett foncsorú hármas tükör, amely képtelen önmérsékletre kényszeríteni a demokratikus jobboldalt, s nem tud görbe tükröt állítani - kivált a domináns SDKÚ-pártelit önteltségének és időnkénti cinizmusának. Erre a cinizmusra (tegyem hozzá, legitim cinizmusra) kiváló példa Mikuláš Dzurinda választások utáni ládelete. Szerinte a jobboldal legyőzte a baloldalt, hiszen a Smer 50 mandátumával szemben az Európai Néppárt tagjaként az SDKÚ, az MKP és a KDH 65 mandátumot, a felvételi kérelmét a néppárti frakcióba réges-rég benyújtotta HZDS pedig 15 mandátumot szerzett. Ez összesen 80 képviselői szék. Hehe, vihoghatnék, mint Vönnegut, ezen a furcsa legitimálási fáradozáson, és ha gonoszkodni akarnék, megjegyezhetném, hogy kihagyta azt 20 mandátumot, amelyet a magát ugyancsak jobboldalinak minősítő Szlovák Nemzeti Párt szerzett. Csupán a realitás miatt jegyzem meg, együttvéve ez valóban 100 jobboldali mandátumot jelent... Az európai demokraták, valamint a szlovákiai magyarok és Szlovákia szerencséjére Mikuláš Dzurinda értékrendjéhez hozzátartozik, hogy nem ez a 100, hanem csupán 80 mandátum ösztönözte még néhány órával a Fico- kormány kinevezése előtt is, hogy kísérletet tegyen egy jobboldali kormány létrehozására. Mi tagadás, legitim kísérlet volt, de realitását már az előző évek súrlódásai és viszályai szertefoszlatták. Második kormányzása alatt a politikai és pénzügyi érdekháborúk, az érdek- és értékszférák elkerülhetetlen sérülései óhatatlanul szétőrölték a demokratikus jobboldal egyébként is törékeny kohézióját, amelyért, posztjából eredően, éppen az exkormányfőt terheli a legnagyobb felelősség. Nem véletlen, hogy a Dzurinda összeadta 80 mandátum ellenére ennek az inkoherens szlovákiai jobboldalnak a reprezentánsai még a puszta esély- latolgatás érdekében sem ültek le egymással beszélgetni. Persze, az ország javarésze érezte, hogy a szinte mozdulatlan eszmények etikai töltetével lövöldöző vaskonzer- vatívok nem fognak leülni tárgyalni egy hite-töröttel, miként az is várható volt, hogy Mikuláš Dzurinda a KDH-t hibáztatja majd emiatt, s nem önmagát. Az pedig teljesen nyüvánvaló volt, hogy Dzurinda legitimálási törekvéseinek gátat szab a mečiari amorális állam ellen következetesen fellépő KDH. Az ő voksuk nélkül ugyanis a HZDS nem válhat sem egy jobboldali szlovák kormány, sem az Európai Néppárt tagjává. Mikuláš Dzurinda jellemének szerves eleme az etikai limest túllépő interpretáció, amely a hatalomvágy machiavellista természetéből fakad. Az ilyen lelki alkatú államférfi megnyilatkozásainak erős a spontaneitása, s számára úgy tűnik, hogy azoknak a dolgoknak, amiket ő gondol, elképzel és cselekszik, a kulturális magátólértető- dések kategóriájában lenne a helye. Noha Dzurinda visszavonulásra kényszerült, a jövőben is éles szemmel kell figyelni őt. Egyrészt azért, mert mint a hatalom csúcsán lévők többségét, néha őt is megérintette a gyanúból burjánzó paranoia, másrészt azért, mert tehetséges, közép-európai viszonylatban tekintélyes kaliberű politikus került ellenzékbe, aki szigorú önfegyelemmel, mértéktartással és tapintattal a jövőben rengeteget javíthat kohézióteremtő képességén. Politikai és emberi magatartásának inkoherens elemeit kizárólag saját frusztráltságainak önmaga általi legyőzésével lesz képes annulálni. Ez ugyanis egyik előfeltétele annak, hogy néhány szakmailag kiváló társával együtt az elkövetkező években 40-45 mandátumos, mo- bilis, vitális és nyitott, a magyarfóbiát már egyáltalán nem alkalmazó kereszténydemokrata párttá formálja az SDKÚ-t. 2006. július 4-én, a Függeden- ség Napján az euroadanti szövetség egyik kis országában, Szlovákiában létrejött egy kormány, amelynek összetételét (Smer 50, SNS 20, HZDS 15 mandátum) vehemens kétellyel fogadták az Európai Unió tagállamai, nem kevésbé az Európai Parlament képviselői. A szocialista frakció a Szlovák Nemzed Párt kormányra jutására azzal felelt, hogy az Európai Szocialista Pártban rögvest felfüggesztette a Smer tagságát. Az új szlovák kormányfő már másnap Strasbourgba utazott, hogy magyarázza bizonyítványát, de nem járt sikerrel. Hazaérkezve pedig a nemzetek fölötti ipari monopóliumok, bankok vüágában jelölte meg azt az erőforrást, amely a törekvései ellen dolgozik. És amúgy mellékesen az Európai Parlament magyar képviselőiben, akik így álltak bosszút azért, mert az MKP nem lett a Smer koalíciós partnere. Szerencséden kezdet. Holott, ha nem is a politikus, a jogász Ficónak tudnia illenék, hogy az összeesküvés-elmélet mint önigazolási mechanizmus a vaksi önbizalom tünete, ahonnan egyenes út vezet a zsákutcába. Robert Fico pártja egyébként már 2002-ben joggal ábrándozott a választások megnyeréséről, de a felméréseket akkor még meghazudtolták a választók. Mečiartól nem is volt elvárható, de Fico sem volt képes az ellenzékbe szorult pártokat kohézióba gyúrni. A minimális kommunikáció áramkörét sem tartotta fenn velük. Utólag érthető. Az európai szocialista intézményekben felvételre váró pártként a Smemek távolságtartást kellett tanúsítania az autoriter Vladimír Mečiar és az ókonzervatív kommunisták pártjával szemben, ugyanakkor mérsékelnie kellett önmagának és pártja nacionalista szárnyának magyar- és romaellenes retorikáját is. Mérsékelte is, ezzel is táplálva annak tévhitét, hogy majdan akár az MKP-val is kormányra léphetne. 2000 novemberében még így nyilatkozott: „Mečiartól nem fogadok el semmit, és a legjobb módszer nem hinni neki.” Ennek sokszori ismétíése legitimizálta a Smert az Európai Szocialista Pártban, és bejuttatta a Szocialista In- ternacionálé várótermébe. Sajnos, sem az európai szocialisták, sem pedig Kovács László, egykori magyar külügyminiszter, akinek mér- heteden érdemei vannak a Smer Az új európai rendben a pártok legitimitását nem garantálja automatikusan az államok legitimitása. európai legitimálásában, nem tartották kockázatosnak Fico Szlovák Nemzeti Pártra vonatkozó, a szélsőséges nacionalizmus despotiz- musát relativizáló kijelentéseit. Pedig Fico meglehetősen gyakorta védelmezte a nemzeti extrémizmus ideológiáját azzal a kijelentésével, miszerint „a Szlovák Nemzeti Párt ugyanolyan legitim párt, mint a többi”. Ficónak ezt az alapjában véve a törvényességet, lényegét tekintve azonban a legitimitást érintő, gyakran ismételt általánosítását akár gyermekdednek is minősíthetnénk, ha nem tudnánk, hogy személyében olyan jogász ködösített, áld Szloválda érdekeit védte az európai emberjogi bíróság előtt. „A legitimitás egy politikai rend elismerésre méltóságát jelenti” - állítja Jürgen Habermas, a kortárs német baloldali filozófia guruja. Miután Fico az európai szocialisták sorozatos intelmezése ellenére lépett koalícióra a Szlovák Nemzeti Párttal, kétségbe vonta saját pártja elismerésre méltóságát. Két olyan párttal kötött koalíciót, amelyeknek agresszív és autokratikus szellemisége miatt nincsen európai legitimitása. Elismerésre méltatlanságukért az őket partnerül választó párt fizet - időleges legitimáció- megvonással. Az új európai rendben a pártok legitimitását nem garantálja automatikusan az államok legitimitása. Ficóék nem vették figyelembe, hogy az európai pártok legitimációjának lebegtethetősége és kétségbevonhatósága a konfliktus-megelőzések egyik szabályozó eszköze. Ha koalíciós partnereinek kiválasztásánál tudatosította volna, hogy kormánya összetételéért nemcsak Szlovákiában felel, nemcsak itt kell teljesítenie bizonyos követelményeket, hanem az Európai Unió tagállamaiban is, akkor most nem lenne pácban. Ma minden européer politikusnak tudnia kell, hogy tetteiről számadással tartozik a nemzetközi jog szellemének és intézményei képviselőinek. A nemzetközi jog nyelve egyértelmű az extrémizmusok vonatkozásában, és feltételezhető volt, hogy a jogi végzettségű Fico érti azt a nyelvet, amelyet két világháború tragédiákkal teli tapasztalata vajúdott világra. Hogy ismeri a nagy huszadik századi gondolkodók nemzeti konfliktusokról és szélsőségekről megfogalmazott gondolatait, amelyek előrevetítették a háborúmentes Európa új, ko- egzisztenciára alapozó feltétel- rendszerét. Hogy tudatosítja, a tehetséghez hozzátartozik annak érvényesíteni tudása is, és nemcsak a szűkebb provinciában, hanem mindenütt, ahol a világban hatnia kell. Különben nem tehetség, legfeljebb lokális tünet. A dilettantizmus sanda bája. Kínos és intelmező ez az időleges legitimációmegvonás, s jöhetnek
