Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)
2006-05-26 / 120. szám, péntek
Gondolat 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 26. Időnként a szabadság a legnagyobb rabság. Ki dönti el, milyen rendet parancsoljunk magunkra? - Visszapillantás a pozsonyi Új Dráma 2006 színházi fesztiválra Értékrendhagyók - kortárs kocsonyában Alena Ďuránová Karol Horák monodrámájában (Képarchívum) A pozsonyi Színházi Intézet már másodszor rendezi meg azoknak a bátor színházaknak a fesztiválját, melyek vállalják kortárs drámák színrevitelét. Az Új Dráma 2006 fesztivál 18 előadása azonban nem rendeződött trenddé, s ezért nem diktál majd divatot sem. FORGÁCS MIKLÓS Hagyománytisztelők és -rombolók, belső forradalmárok és külsődleges hőzöngők, történetek és állapotok, színészkoncertek és szépen komponált képek, díszek és üzenetek, közönségajnározások és kegyetlenkedések, de legfőképpen az „egy kicsit mindenből” elvét vallók és a mát tétován szemlélők jól megfértek egymás mellett, az „új” címke által összegyűjtve. A „kortárs” jelző alatt általában valami provokatívat, nehezen érthetőt és lassan emésztendőt, esetleg gyorsan elutasítandót képzel el a konzervatív iskoláinkban nevelkedett olvasó, néző, befogadó. Pedig a kortárs mű egyszerűen csak arra a bizonyos bárányra hasonlít: ő is ma született. Ez a metaforikus állat, miután kiszabadult a kötelező realizmus aklából, persze másképp béget sokszínű és a hagyományokkal, értékrendekkel játékos és dacos kisgyerekként bánó korunkban. Bár éppenséggel ez a bégetés bármilyen kort szívesen felidéz, s nagy előszeretettel veszi fel eddig megvetett, léhának tartott műfajok stüjegyeit. Egyébként ez a fesztivál is bizonyítja: néha a szabadság a legnagyobb rabság. Nagy ügyesség kell úgy felvállalni a szabályok eligazító gúzsát, hogy az alkotói szabadság sérteden maradjon. Két előadás is az ismerősség érzésével ajándékozta meg a hagyományosabb színházra vágyó nézőket. A Kassai Állami Színház Martin McDonagh drámáját, a Leenane szépét hozta a fesztiválra. Michal Vajdička rendezésének elrajzolt, szinte karikatúrává torzult figurái ugyanakkor szeretetéhesen világvégére szorult emberek - családi pokolban vergődésük egyszerre szórakoztató és megrendítő. Egy kis közösség poshadt levegője tágul univerzummá az előadásban, a sebzettség és a téblábolás állapota azonban ritkán keveredik, a komikum esendősége és a tragikum emelkedettsége még inkább egymás mellett létezik. A túrócszent- mártoni Szlovák Kamara Színház és a Báésky Petrovec-i Szlovák Vajdasági Színház közös vállalkozása volt a szerb Nebojsa Romčevic Bűn című darabjának előadása, mely szintén a nyomasztó hétköznapokat igyekezett létdrámává sűrítem. Ľuboslav Majera rendezésében a két színész (Lucia Jašková és Martin Hronský) aprólékos, kisrealista eszközökkel épín fel a két figura karakterét, mentesen a darab kínálta szentimentalizmustól és nagy érzelmektől, frissen, könnyeden, érzékenyen, nagyon természetesen. A rendező azonban az eredeti panellakás helyett egy stilizált térbe helyezi a két színészt, egy elvarázsolt padlás költői káoszában vagyunk, a konkrétumokra épülő alakítások belevesznek a tér általános poétikusságába és jelszerűségébe. Nem normális emberek kínlódásainak vagyunk tanúi, nem egy konkrét helyzetet, hanem valami egyetemesen érvényes morális modellt látunk, s így elspórolódik a szembesülés a hús-vér emberekkel. A fesztiválnak volt egy sajátossága, mely a zsűrit és kritikusokat is nehéz helyzetbe hozta. Mivel párhuzamosan több versenyelőadást játszottak a társulatok, lehetetlenség volt mindent megnézni. így történhetett, hogy a szlovák dráma kategóriában legjobbnak ítélt alkotás, a pozsonyi Skrat Színház Halj meg, múlj ki, dögölj meg... című előadása kimaradt a saját fesztiválomból. A szövegkönyv kollektív improvizációk alapján született, s az előadás a 80-as, 90-es években divatos, úgynevezett szerzői színházzal rokon. A civilizmust bizarr őrietekkel keverő fragmentumokból áll össze a darab, mely inkább kanavász, mint a szó hagyományos értelmében dráma. Persze hagyományos értelemben véve nagyon kevés szöveg nevezhető jellemekkel és szituációk kibontásával foglalatoskodó színdarabnak. Furcsamód talán a fiatal Roman Olekšáknak a kortárs drámairodalom értékdegradálódást vizsgáló vonulatába tartozó darabja, a Smajlíci (Vigyorgok) pályázhat leginkább a hagyományos címre. Ám ebben az esetben ez inkább fáradt és kilúgozott radikalizmusnak nevezhető, mint teljesértékű, bonyolultan rétegződő drámai vüágnak. A szöveg az angol cool-dráma rokona mind nyelvében, mind provokativitásában, mind a társadalmi szonda szerepének betöltésére való szándékát tekintve. A végletekig durva, trágár nyelv azonban sótianná hígult, a bizarr és kegyeden helyzetek laposakká és érdektelenekké löty- tyedtek, a társadalom pedig leszűkült egy elképzelten modoros mű- vészvüág és az egyszerű elesettek egymás mellett létezésévé. Karol Horák szociálisan érzékeny, de az agitatívan leegyszerűsített vüáglátás felhangjaitól sem mentes monodrámát írt. A szöveg maga kifejezetten izgalmasan kibontható színházi anyagnak tűnt, az előadás viszont, a színészi teljesítményt leszámítva, mélyen alatta maradt a lehetőségeknek. A szöveg nem vállalja a szociodráma végletes dokumentarizmusát, sem nyelvi ámokfutással dúsított pamfletindulatát. Megpróbál valódi karaktert teremteni, valódi sorsot, életet adni a családját pénzért otthon hagyni kénytelen bérmunkásnőnek, de megteremti egy általánosabb jelentés jelképrendszerét is. A szlovák dráma kategóriában szerepelt Rastislav Ballek szövegmontázsa is, mely Tiso életét nem jellemfejlődésként, hanem a gondolkodásmód alakulásaként mutatja be. A személytelenség határán balanszírozó szövegekből (prédikációkból, védőbeszédekből, parlamenti interpellációkból, politikai kampányszövegekből) áll össze a pályakép. E szerint Tiso életének fő tanulsága, hogy az elhivatottság, a hivatalos ügyek, a köz szolgálata elnyeli a személyt, a jellemet, s nem marad más, mint a küldetéses monstrum, aki számára általános érvényűvé válik a személyes frusztráció. Stanislav Štepka a rendszerváltozás óta sikeresen züllesztette magát patronpuffogtató, olcsó kabarészerzővé, s ez azért is sajnálatos, mert sok izgalmas téma sikkad el nála. Štepka megírja a ma is sztálinista éjszakai portás találkozását az őrangyalával, vagyis közvetve az istennel. A rendezés „provinciális Mátrixként” láttatja a történteket, de a remek ötlet nem válik borzongató számvetéssé. Az előadás kedélyesen primitív alaphangjától az utolsó előtti parancsolat fanyarul melankolikus, valószínűtlenül álmatag, bágyadtan érzelmes története üt el. A vidéken bóklászó fővárosi Orpheusz semmiben szerte- foszló majdnem-megváltástörténe- tét talán érdemes lenne egy drámában kibontani. Laco Kerata szintén improvizatív, fragmentáló technikával élő előadását a fesztiválszervezés szintén nem tette lehetővé megnézni, így a Fosszüiák automatikusan besorolódott a szerzői színház kategóriába. Dráma lehetett volna a Zuza Ferenczová-Anton Medowits szerzőpárosnak a mai életérzést szexuális frusztrációk ki- beszélésén és kiélésén keresztül kerülgető dialógussora is, a Rečičky (Szóbeszéd). A szöveg viszont inkább emlékeztet egy szexuális önterápia jegyzőkönyvére, mint fejlődő és titkokat rejtő jellemek összecsapásából kibomló drámára. A színpadra álh'tóknak pedig semmi más nem jutott eszébe a szövegről, csak a tisztelet. A kortárs drámák előadásánál gyakran előfordul, hogy a zene a legizgalmasabb része a produkciónak. Amit a színészvezetésben, látványvilágban, helyzetkomponálásban nem mernek következetesen végigvinni az alkotók, gyakran a zeneszerzők pótolják. A lüktető, ra- fináltan dallamos, de ha kell, zörejekké, fülsértő zajjá is széteső kompozíciók szuggesztív hátteret biztosítanak az időnként enervált ren- dezői-színészi-drámaírói próbálkozásoknak. A Rečičkyben a grafikus-zenész Žltý démonian nyomasztó basszusgitárfutamai, időtlen egykedvűséggel kattogó elektromos alapjai szinte leválnak a szürke masszaként kavargó, egyhangú előadásról. A Smajlíciban is a zene győz, ez klasszikusabb elektromos tánczene, a Nylon Union, de az előadástól mi sem áll távolabb, mint a lazán elborult techno-diszkó hangulat. Slavomir Solovič zenéje mer gátlástalanul kommersz, öngúnyoló lenni, de hátborzongatóan éteri is, akárcsak az Isten egy DJ című előadás, melyhez nem kísérőzene kellett, hanem teljes értékű partner, hiszen a való- ságshow-k sziporkázóan üres, kegyetlenül hazug, észrevétlenül önmaga paródiájává váló és mégis teljes életeket is rejtő univerzumából indul ki. Á kommunista- feminista-anarchista kiáltvány-díva, Elfriede Jelinek Motorest című darabjához Juraj Péč szerzett remek stílusérzékről tanúskodó zenét. Az örökzöldek hangzásvüágát, a népies zene elemeit és a féktelen elektromos tobzódást egyformán hasznosító kompozíció az ízléstelenség misztikus világába kalauzol el. Igazi csemege az agresszív tehetetlenséget szigorú minimalizmus- sal erősítő Vettem az Ikeában egy lapátot, hogy megássam a síromat című előadásban a ZDEN névvel jegyzett kísérleti zene, mely teljesen lemond a dallamról és a ritmusról, talált zörejekből, halkonzervekből áll össze az indusztriális, elektromos zajszőnyeg, mely zseniális ellenpontja a gond nélküli befogadásra vágyó fogyasztói kultúrának. A fesztiválon Ondrej Spišák előadásai a természetbe vetett ember, az ösztöneivel birkózó, megváltásra vágyó kicsi vagy nagy hős vad történeteit mesélték el. A Kővatjú az egész világ fölötti uralmat barátságra cserélő boszorkányról szól. A Közellenség az erkölcs belső kényszerének külső terrorrá válását énekli meg. Az Ilja próféta pedig a szentet és a profánt teszi egyenértékűvé egy szó szerint földhözragadt közösség keresztút-szeren- csétlenkedésében. Juraj Nvota rendezése, a Nyugdíj előtt pedig Thomas Bernhard epeömléses hőseit avatja a civilizáció árnyékában létező nyárspolgári otthonokban megbúvó csendes rémekké. Ondrej Spišák Hja próféta című rendezése kapta a közönségdíjat Búcsú Somlyó Györgytől, a költőtől, a műfordítótól, költészetelméleti gondolkodásunk egyik legnagyobb, francia fénytörések révén legműveltebb alakjától A lírikus, aki mindent tudott a versről BÁTHORl CSABA Meghalt Somlyó György. És mert meghalt, ezekben a napokban újabb távolságba süppedt a klasszikus magyar irodalom, és hirtelen a vüágirodalom is. Kevésbé időzik közöttünk Kosztolányi, kissé megsápadt Somlyó Zoltán arcképe, nem beszél úgy hozzánk Füst Milán, mint Somlyó György életében... Megszakadt szava a külföldi költőknek, a térséges hispán kontinensnek, a francia maiaknak és az évszázadoknak; de megtört hangja a szonett-formának is, mert Somlyó György után csak másféle szonettdallamok jöhetnek, nem az a fémesen kidolgozott, csiszolt, összetett alakzat, amely Somlyó vízjele volt a magyar szonett fejlődéstörténetében. Es annyi minden ért véget, hogy hosszú időre lesz szükségünk, mire ez a vég is boldog véget ér. Somlyó György 1920-ban született Balatonbogláron, Somlyó Zoltán fiaként. Anyja és nagyapja nevelte, apjával alkalmanként találkozott. Pályáját a Nyugat nagyjainak szellemföldrajzi környezetében korán kezdte, versekkel, esszékkel, Valéry-fordításokkal. Munkaszolgálatosként vészelte át a háborút, a negyvenes évek második felében rokonszenvezett az Újhold törekvéseivel; majd korán Párizsba szakadt, s mélyet, egész életre szóló mélyet lélegzett a francia világból. Az ötvenes években - a zsarnokság sötét buktatói közt - sokszor megbotlott, azt tette, ami ellenkezik a lelkiismerettel. Erről csupán idős korában volt képes megbánással beszélni. (...) Az évek folyamán roppant tárgyi igyekezettel próbálta megújítani írói össz- arcképét, helyesbíteni pályaívét: ontotta a verseket, műfordításokat, költészetelméleti dolgozatokat. Költészete a Nyugat egyik nyúlványa. Fiatalkori és középső korszakának művei közelítik a népi szürrealizmus és az Újhold felső égövét, de igazán a nyolcvanas évektől kezdve érik el a magyar költészet öregkori csúcsteljesítményeit. A letisztult, mesterkéletlen beszédmód észrevétlen illeszkedik az újabb vadak koncertjébe, s költészetünk egyik egyedi, összetett hangját szikráztatja fel. Somlyó fáradhatatlanul ír, napról napra lép tovább, nem ölti magára a „nagy öreg” maskaráit, ellenkezőleg: szinte élete végéig egy örökifjú faun könnyed varázsát árasztotta. Művészete egyfajta mérlegszerepet tölt be; kétségtelen, hogy az elmúlt tizenöt évben az ő versei kínálták az egyik legmélyebb létértelmezést. Ütolsó versei - a klasszikus költői formavilág tükrében - egy minden újat megismerni mohó szellem belátásait, örömeit és fájdalmait rögzítik. (...) Somlyó György költészetelméleti gondolkodásunk egyik legnagyobb, francia fénytörések révén legműveltebb alakja volt. Verset elemezni, esszéstílusban tüzetesen • • • elemezni mások is magas fokon tudtak (a Babits-, Füst-, Nemes Nagy Ágnes-ágon), de Somlyó irodalomtudományi góllal, a szakirodalom átfogó ismeretében, a költői mű teljességére kiteijeszkedve írt. Elméleti tudása egybeforrott óriási nyelv- és formaismeretével, tágas nézőpontjaival, ókortól a modernekig ívelő érdeklődésével, habzsoló alkatával. Az olvasó úgy érezte: Somlyó mindent tud a versről, a konkrétról, a szomszédos darabokról, s a távolabbi teljesítményekről. Ösz- szefüggéseket tudott meglátni, érzékeltetni, megvüágítani. Nem volt „önálló” esztétikája: olyan sokat tudott a költői művészetről, hogy a végén eljutott az elméleti beszéd nagy feltételes módjaihoz, az általános óvatosság^tüusához. Belátta: végső soron csak egyéni költői hangzatformák léteznek, s az általánosat többnyire csak a nagy művek konkrét páráin át pillanthatjuk meg. Tetemes tudását Somlyó - s ebben is különbözik elmélettől elméletig tapogatózó, a művektől irtózó újkori esztétáinktól - több évtizedes költői és műfordítói gyakorlatban szerezte. Egyre gazdagodó lírai termése mellett a vüágirodalom nagy, ismeretlen területeit hódította meg a magyar olvasónak: ő ismertette meg itthon (Vas Istvánnal közösen) Kavafiszt, ő magyarította a nagy spanyol nyelvűeket (Neruda, Borges, Octavio Paz), ő fedezte fel számunkra a portugál Fernando Pessoa művészetét (...). Müyen ember volt? Nem fogyaték híján való, semmi kétség. Hiúság, politikai ingatagságok, érdes modor, magánéleti kitérők, és más, más, egyebek: mindez gyöngítette, sőt néha egyenesen veszélyeztette azt a respektust, amelyet Somlyó György - ha csupán a dolgot magát mérlegeljük - mindenkor megérdemelt. Sokan nem szerették, mégis sokan hálásak lehettünk neki. Mindenkinek hiányozni Somlyó György fog. Bizonyos vagyok abban, hogy nagy halottunk kései éveiben elvégezte magában a lelkiismereti számadást, hiszen ez mélyen méltányos, egyetemes öregkori Inai hangjának belső feltétele. Nem kétséges, egyszer helyet talál majd az elmúlt kor esendő kiválóságai közt... (litera.hu) GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
