Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)
2006-05-15 / 110. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 15. Vélemény és háttér 5 FIGYELŐ Holnap dönt az EU Romániáról Az Európai Bizottság elnöke szeretné, ha „mihelyt lehet”, felvennék az unióba Romániát és Bulgáriát, de a döntés kollektív, így Jósé Manuel Barro- so óvakodik a jóslástól. A két ország az eredetileg javasolt időpont, 2007. január 1-jében reménykedik. A bizottsági elnök a BBC-nek nyilatkozott, hangsúlyozva, hogy szerinte a két ország belépése az EU-ba , jó lesz Európának és jó lesz a két országnak, mihelyt pontosan tiszteletben tartják az ösz- szes elvárt kritériumot, beleértve az igazságszolgáltatást, a korrupció és a szervezett bűnözés elleni küzdelmed’.- Sokkal egyszerűbben is bizonyíthatnám az érettségemet... (Peter Gossányi rajza) Mivel nem létezett bíróság, ahol szóvá lehetett volna tenni, az alkotmánysértések gyakorlattá váltak Számvetés szétesés előtt A hétvégén függetlenségi népszavazásra készülő podgoricai szakadárok joggal állíthatják, hogy az Európai Unió hathatós közbenjárásával megalkotott délszláv államközösség, Szerbia-Montenegró nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: Jugoszlávia romjain nem jött létre működőképes állam. MT1-ELEMZÉS Az okok feszegetése előtt le kell szögezni, hogy a kudarc javarészt éppen a szakadárok számlájára írható, akik igen kelledenül álltak hozzá a közös állam feltámasztásához. Az ödet Brüsszelből eredeztethető. Az unió irányítói, de elsősorban Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője Szlobodan Müosevics elnök bukása után egyben akarta tartani a közös államot. Segedelmével hosszú hónapok egyeztetése után, 2002. március 14-én aláírták a belgrádi egyezményt. Ugyancsak Solana gyámsága alatt, egy évig tartó kínkeserves alkudozások révén Belgrad és Podgorica megalkotta az új állam alaptörvényét. Az „alkotmányos alapokmányt” 2003. február 4-én hirdetett ki a szövetségi parlament. Ezzel a tíz éve fennálló Jugoszláv Szövetségi Köztársaság megszűnt, helyette Szerbia és Montenegró államközössége jött létre. Kesernyés ízt adott a dolognak, hogy mindez éppen Solana védnöksége alatt zajlott, hiszen négy évvel korábban az ő vezényletével bombázta a NATO Szerbiát, amit Belgrádban soha senki nem bocsátott meg neki. A kudarc gazdasági vetületei A maga nemében példátian államalakulat létrejöttétől leginkább a közgazdászok tartottak. Arra figyelmeztettek, hogy a két tagköztársaság közötti roppant különbségek miatt sosem lesz harmonikus a viszony, sem politikai, sem gazdasági tekintetben. A kontraszt valóban hatalmas: Szerbia lakosság lé- lekszáma (Koszovóval együtt) tizenhatszorosa a Montenegróban élőkének. A nagyobbik köztársaság 6,5-szer akkora, mint a kisebbik, gazdasági teljesítmény tekintetében viszont közel húszszoros az arány. Az alkotmányos alapokmány végrehajtási törvénye megkövetelte volna Montenegró és Szerbia piaci rendszerének összehangolását, vámtarifáinak ki- egyenlítését. Miután a hosszú hónapokig tartó tárgyalások sem hoztak eredményt, Brüsszel 2004. szeptemberében kitalálta az „ikervágány” politikáját: az integrációs forgatókönyv úgy módosult, hogy a társulási folyamat gazdasági aspektusairól külön tárgyalnak a két tagköztársasággal, de a társulásistabilizációs egyezmény.közös lesz. A gazdasági harmonizálás kudarca miatt Szerbia-Montenegró továbbra is talán a vüág egyeden országa, amelyen belül a tagköztársaságok vámot vetoek egymás termékeire. Nem kevésbé pikáns, hogy különbözik a nemzeti fizető- eszköz, és nincs közös jegybank. Voltaképpen közös költségvetésről sem lehet beszélni, mert kizárólag az államközösség adminisztrációjának és hadseregének fenntartására költik. A tőke és a szolgáltatások szabad áramlását nem sikerült zökkenőmentessé tenni. Sokszor hallani a belgrádi médiában, hogy Szerbiából könnyebb afrikai országba eljuttatni a postai küldeményeket, mint Montenegróba. A lanyha gazdasági kapcsolatokat eközben kisebb kereskedelmi háborúk „élénkítették”: belviszály kerekedett például abból, hogy Podgorica minőségi kifogásokra hivatkozva - valójában gyaníthatóan politikai okokból - betiltotta Montenegróban öt szerbiai ásványvíz forgalmazását A kudarc politikai vetületei A működésképtelenség politikai okai nem a két tagköztársaság közötti lélekszámbeli és területi különbözőségből adódtak. Ugyanis Solanáék kitalálták a mechanizmusokat, hogy a nagyobbik tagköztársaság ne „nyomhassa el” a kisebbiket. Igaz, ebből is adódtak abszurd helyzetek: az EU 25 tagországa közül 13-ban montenegrói a nagykövet, miközben Podgorica a diplomáciai hálózat fenntartásával járó költségek alig öt százalékát állja. Az államközösség rövid története azzal kezdődött, hogy egy hónappal létrejötte után meggyilkolták Zoran Djindjics szerb miniszter- elnököt. A merénylet egy évre vakvágányra terelte az országot, Szerbia mély politikai válságba sodródott, az államközösség kiépítése hosszú hónapokat késett. Szerbiában a mérsékelt nacionalistának elkönyvelt Vojiszlav Kostunica vette át a kormányrudat, ami a lehető legrosszabb volt a Milo Djukanovics montenegrói kormányfő vezette podgoricai szakadárok számára. Az elmúlt két évben Kostunica és Djukanovics gyakorlatilag nem volt beszélő viszonyban. Solana szándékával ellentétben a müosevicsi időkhöz képest nem sokat változott Belgrad és Podgorica viszonya: a két tagköztársaság vezetése között nincs semmilyen kommunikáció, félévente találkoznak az államközösségi csúcsértekezleteken, illetve kezet ráznak a térségbeli nemzetközi fórumokon. Botrányok, szinekúrák, alkotmánysértések Botrányok, meghökkentő jogi ügyek kerekedtek abból, hogy a „központi hatalmad’ és a hadsereget javarészt - 95 százalékban - Szerbia tartja el, de semmilyen ellenőrzést nem gyakorol a pénzek elköltése felett. így történhetett meg, hogy tavaly januárban egyazon londoni látogatásra három géppel repült az államfő, a külügyminiszter és a védelmi miniszter. A szerbia-montenegrói vezetés tudta nélkül a védelmi miniszter csillagászati összeget akart kifizetni javarészt felesleges katonai felszerelések vásárlására, és saját szakállára kötött szerződést egy izraeli céggel kémműhold bérlésére. A szerbia-montenegrói parlament folyamatosan céltáblája volt a belgrádi és a podgoricai sajtó epés írásainak. A képviselők oly ritkán üléseztek, hogy munkaórára lebontott havi apanázsuk túlszárnyalta minden európai parlamenti képviselő fizetését. Ehhez képest törvényeket alig hoztak. Szerbia-Montenegró hároméves történetét mulasztásos alkotmány- sértések sora kísérte végig. A két tagköztársaság máig nem hangolta össze alkotmányát a közös állam alaptörvényével; maradtak a régi állami jelképek; egyéves késéssel alakult meg a legfelsőbb bíróság és az alkotmánybíróság szerepét vállaló közös bíróság. Utóbbi, részben a montenegrói tagok bojkottja, részben a betöltetlen bírói székek miatt, voltaképpen nem működik. Alkotmánysértőén áll fenn most is a kormány, mivel az alaptörvény szerint a külügyminiszter és a védelmi tárca vezetője nem lehet egyazon országból (jelenleg mindketten szerbiaiak). Mivel nem létezett vagy nem működött bíróság, ahol ezt szóvá lehetett volna tenni, az alkotmánysértések gyakorlattá váltak. Mindennél kirívóbb ügy volt, hogy az alkotmány előírásával ellentétben két évvel az ország megalakulása után, vagyis tavaly február 4-ig nem tartották meg az első közvetlen választásokat a közös parlamentbe. A podgoricai szakadárok azon a véleményen voltak, hogy az alkotmány „nem szentírás”, és a függetlenségi népszavazás előtt egy évvel a választásnak semmi értelme. Ezután ismét Solana segítségével a patthelyzethez illő alkotmánymódosítással rendezték a dolgot: a választást elhalasztották a népszavazás utánra. A külföldiek sem örülhettek Gyakorta érte az a vád a Montenegróból való nagyköveteket, hogy külföldön Podgorica szekerét tolják. A külföldi politikusok az országba látogatva más-más üzenetet hallottak a belgrádi és a podgoricai vezetőktől. Egy-egy látogatás azért is izzasztotta meg őket, mert előbb Belgrádban az államfővel kellett tárgyalniuk, majd a szerbiai vezetőkkel, utána pedig Podgoricában a montenegróiakkal. A magyar közjogi méltóságoknak természetszerűen még Újvidéket és Szabadkát is fel kellett keresniük. így általában két napra húzódott el a vizit, s legalább hat közjogi méltósággal tárgyaltak, nem számolva az alacsonyabb rangú politikusokat és a délvidéki magyarok vezetőit. Nem mehet minden olajozottan egy olyan országban, amely akkora mint Magyarország, de öt kormánya és öt parlamentje van - szerbia- montenegrói, szerb, montenegrói, vajdasági és koszovói - nem is beszélve az ötször annyi politikusról. A külföldi vendégek számára gondot okozott az államközösségi, köz- társasági és a tartományi hatáskörök kavarodása is. Nem kevésbé zavarta ez az állami támogatással zajló pénzügyi tranzakciók (jó példa erre Magyarország által a Délkeleteurópai Stabilitás Paktum keretében megajánlott százmillió eurós hitel hányattatott sorsa). Elemzők felemlegetik Solaná- nak, hogy illúziókat táplált, amikor olajozottan működő állammá akarta tenni a már szétesett Jugoszláviát. A társulási tárgyalások megszakítása után abban is a podgoricai szakadároknak kell igazat adni, hogy minden fogadkozás ellenére a közös államban nem gyorsult fel Montenegró haladása az egyesült Európa felé, Szerbia továbbra is visszatartja. A Szerbia-Montenegró és Koszovó körüli brüsszeli ügyetlenkedés láttán talán jogosan mondják a szakértők, hogy az EU- nak nincs kiforrott térségbeli politikája. Talán Szerbia-Montenegró hároméves története sem lett volna olyan viszontagságos, ha Washington is érdekelt lett volna a délszláv unió fenntartásában. így azonban megtörténhet, hogy a május 21-i montenegrói népszavazással pont kerül a történet végére. KOMMENTÁR Nyugi vagy balhé kell? BARAK LÁSZLÓ Az a szlovákiai magyar, aki önérdekű, már-már sátáni megalkuvásnak tekinti a kormányzati érdekérvényesítést, amelynek célja jó esetben az általános népjólét, kisebbségi szempontból pedig az azonosságtudat feltétlen védelme és megőrzése - akár folyamatos kompromisszumok árán is -, az nem lehet épeszű vagy egy tudatosan önsorsát rontó szabotőr. Lássuk nagyon röviden, mi is történt ebben az országban a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt. Nyilván, nincs olyan, csak egy szemernyit is tárgyilagos halandó, aki visszasírná a másfél évtizede lebomlott állampárti érát. Mert a városokat, falvakat most már az adott lakóközösségek által szabadon megválasztott önkormányzatok irányítják, a piacot pedig, amint az a világ civüizált tájain mindenütt dukál, a magántulajdon szentsége, a mindenkori kereslet és kínálat viszonya alakítja. Ebben az országban tehát mindenki azt a virágot szagolhatja, amelyet letépett magának... Létezik és funkcionál egy olyan szociális védőháló is, amely csak azokat az embereket nem képes megtartani egy még vállalható életminőség szintjén, akik maguk sem hajlandók tenni önmagukért. Mindez természetesen a szlovákiai magyarokra is vonatkozik, akiket itt most már ráadásul az égvüágon senki nem üldöz, diszkriminál... A szlovákiai magyar iskolarendszer teljes, működik az óvodától az egyetemig bezárólag. Amint a jól kiépített és hangsúlyosan autonóm(!) kulturális intézményrendszer is. Amely persze akkor lesz végleg autonóm, ha a mindenkor indokolt állami finanszírozás mechanizmusa sem lesz már kormány- vagy éppen bürokratafüggő. Lásd azt az egyelőre valóban hiányzó jogszabályt, amelynek a kisebbségi kultúrák finanszírozását kellene szavatolnia... Mi hát itt a probléma, tehetnők fel a kérdést most már. Ha június 17-e nem a parlamenti választások napja lenne, nyugodtan elkönyvelhetnénk, a kutya ugat, a karaván halad, jól állunk úgy ahogy vagyunk... Csakhogy ennek a karavánnak a további sorsa mindenképpen az új parlament összetételétől függ majd... A legkevésbé sem mindegy hát, többek között persze, hogy milyen pozíciót szerez a választásokon a Magyar Koalíció Pártja. Amelyet külső ellenlábasai „etnikai akolként” szoktak volt emlegetni, saját etnikumából pedig néhányan a többségi politikusokkal szembeni kompromisszumkészsége miatt kárhoztatnak. Sajnos, ha voltak is e párt politikusainak itt-ott öngóljai, a sikeres választási szereplés egyedüli gátja most csak az lehet, hogy oly nyugodt volt itt az élet mostanában. Ez a nyugalom ugyanis akár kényelmes tétlenségre is csábíthatja az eddig oly fegyelmezett híveket, no és magukat a politikusokat. Nem beszélve a ló másik oldalán balhézó, néhány kielégítetlen szabotőr kártékony aknamunkájáról, ami ugyancsak kontraproduktiv tényező lehet... JEGYZET szemben. Mivel hogy - szerintem - a két nem alapvetően másként gondolkodik. A múltkoriban egy laza, kötetlen beszélgetés során feldobtam az egyik helyi intézmény vezetőjének, hogy kéne itt egy babamama klub, ahol anyák és gyerekek együtt, társaságban, boldogan... Kánonban mondtuk a lehetséges programokat, mígnem elhangzott a nagy kérdés: Jó, jó, de ez nagy munka, hol jönne be az én hasznom? Komolyan mondom, másfél év gyakorló anyaság a teljes szociális elbutulásig juttatott. Mentegetőzve magyaráztam, hogy nem kft-t akarok alapítani, csak egy klubot, ahol nem pénzről van szó, hanem közösségről... Később azért leesett a tantusz, hogy rossz választ adtam. A jó így hangzott volna: tagsági díj, pályázati pénz, szponzori támogatás, amiből ennyi ide, ennyi oda... Mert az anyaság szent misztériumát, a gyermekekben rejlő jövőt, a közösség megtartó erejét kampány idején a tribünökön szokás emlegetni. Rövid ideig. Egyéb helyzetekben pedig? Vagy olyan erős bizniszszaguk van, mint a kínai textilnek, vagy alulmaradnak a versenyben. Mondanám így, kampány idején: felebarátaim, több nőt döntéshozó helyzetbe! Mert talán hormonális alapon szociálisab- ban gondolkodnak. De igazság szerint tartok tőle, döntéshozó helyzetben nők és férfiak egyaránt képesek megfeledkezni arról, hogy őket is anya szülte... Őt is anya szülte? LAKATOS KRISZTINA Éjszakai agyzsibbasztó tévénézőként sok mindent látok, ami - egyébként joggal - kevesek érdeklődésére tarthat számot. De tanulságos lehet. Az egyik magyar kereskedelmi csatornán a jövő nagy ötletét, sikeres vállalkozását keresik. A zsűri menő üzletemberekből áll, ha fantáziát lámák egy-egy projektben, beszállnak a megvalósításba. A legutóbbi műsorból egy kép maradt meg: vastag combú nő egy nyilvános mosoda ötletével áll elő, amely a gyesen lévő anyukákat célozná meg. Amíg a dolgukat végzik, mégis csak társaságban lehetnének, a gyerekekkel pedig szakképzett alkalmazott foglalkozna. A zsűri udvariasan hárít, mondván: az ötlet szép és jó - egy nonprofit vállalkozás esetében, de pénz nincs benne. Ami persze nyúlván igaz. A prezentáció végeztével láthatjuk még a két szembenálló fél privát reakcióit. A nő azt mondja: eddig is voltak prekoncepciói a gazdag emberekkel szemben, ezeket most csak megerősítették. A zsűri egyik tagja pedig viccesen megjegyzi: ez a baj az anyákkal - hogy olyan szociálisak. A mondatok itt kattognak a fülemben. Igazán gazdag embereket talán nem is ismerek, prekoncepcióim azonban nekem is vannak: a férfiakkal
