Új szó, 2006. március (59. évfolyam, 50-75. szám)
2006-03-30 / 75. szám, csürörtök
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. AAÁRC1US 31. www.ujszo.com „...minden »igazságot« eltitkolnak előlünk. Ám voltaképpen nincs mit elrejteni - nincs titok, nincs összeesküvés, nincs igazság. És ezt is eltitkolják előlünk. A hülyék összeesküvése - Válogatott aforizmák Scott A. Lucas Baudrillard ihletésére született fotóesszéje A politikai uralkodó osztály mai problémája, hogy már nem kormányzásról van szó, hanem a hatalom hallucinációját kell valamiképpen kezelni, ami egészen különleges tehetséget követel. Illúzióként kell létrehozni a hatalmat, mintegy lebegő tőkékkel zsonglőrködve, mintegy tükör előtt táncolva. JEAN BAUDRILLARD És mivel nincs már hatalom, az egész társadalom átlendült az önkéntes szolgaság állapotába. Ez a titokzatos alakzat, amely már a 16. század óta sok fejtörést okoz, nem titok többé, mivel általános szabály lett. Ám különös módon már senki sem akar szolga lenni, hanem mindenki a saját akaratának szolgája lett. Miután mindenkire ráerőszakolták az akaratot, a hatalmat, a tudást, a cselekvést, a siJean Baudrillard kert, mindenki meghajolt ez előtt, és a politikai szándék tökéletes sikert aratott: mindegyikünkből kiszolgált, önkiszolgáló rendszer kerekedett, miután biztosították nekünk az ostoba akarat teljes szabadságát, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki önmagunkból. De akkor meg nincs már értelme a hatalomnak, mert semmi szükség rá, hogy állandósítsa az önkéntes szolgaság e titokzatos formáját. Attól a pillanattól fogva, amikor a hatalom már nem hiposztázis, hanem a szolgaság átlényegülése, és ez az egész társadalomban elterjedt, a hatalmat kiüresedett funkcióként el kell vernünk. A filozófia szívesen késleltetné a vüágvégét, csak hogy föltehesse kérdését, de elfelejti, hogy a világ nem kérdések, hanem automatikus, gyakorta mégis költői válaszok univerzuma, minden lehetséges kérdést megelőző válaszoké. A filozófia szívesen alakítaná a világ rejtélyét filozófiai kérdéssé, ám a rejtély nem ad helyt semminemű kérdésnek. A válasz előrevetülése teszi megfejthetedenné a vüágot. A modem filozófia öntetszelgő módon azzal hízeleg önmagának, hogy válaszok nélküli kérdéseket tesz fel, jóllehet el kell fogadnunk, hogy egyáltalán nincsenek is kérdések, és így a felelősség teljes súlyával ránk nehezedik, mivel mi magunk vagyunk a válasz - ugyanakkor a világ rejtélye szintén teljes marad, mivel a válasz elhangzott és nincs kérdés e válaszra. A kommunizmusnak sikerült egész nemzedékeket elszakítania a munka etikájától, megölni bennük a termelés legbizonytalanabb szándékát is, tönkre lustítani őket. E történelmi botránynak apránként lejár az ideje. Az egész Európa együtt fog dolgozni. De nem inkább az önkéntes szolgasággal összefüggő, kierőszakolt lazsálásra volna-e szükség, bizonyos betegesen akaratnélküli és apatikus étoszra, mint a mi erőltetett teljesítmény-utópiánkra, gyanúsan felfokozott tevékenységünkre? Meglátjuk, mi győz majd hosszú távon, a kierőszakolt lazsálás vagy az erőltetett aktivitás? A jeges türelmetlenség társadalmában élünk, ahol a realitás elvének legkisebb áthágását is a legszigorúbban büntetik. Mindenütt a farizeusok, a realista filisz- teusok diadalmaskodnak. Minden gondolatot azonnal lebetonoznak. Ugyanúgy átkoznak ki, mint bármelyik vallási vagy sztálinista társadalomban. Semmi sem változott. A hülyék összeesküvése tökéletesen működik. A mai művészet hiábavalóságával kapcsolatban egyeden kérdés vetődik föl: egyáltalán hogyan működhet továbbra is ilyen gépezet minden új energia nélkül, alkotóinak teljes közönye, a kritika kiábrándulása és a kereskedelmi érdekek kizárólagos érvényesülése közepette? Es ha működik, meddig tarthat még ez az illuzio- nizmus - száz évig, kétszázig? Ez a társadalom olyan, mint a fölfelé egyre szélesedő edény, amelyben sohasem forr föl a víz. Nagy különbség, hogy valamely organizmus természetes halállal hal meg vagy kezdettől fogva magában hordja a géneket, sejteket, amelyek funkciója, hogy véget vessenek életének: ezen automatikus programozás nélkül maga az élet, az élő organizmus halhatatlan volna. E specifikus, gátió akció nélkül képtelen volna megszűnni az élet, a végtelenségig burjánza- na. Nem így vagyunk az alvással? Hát a gondolkodással? Nem kell-e valami ható tényező a folyamat elindításához és egy másik a leállításához? Minden bizonnyal vannak gátió tényezők, amelyek leállítják a gondolkodás láncreakcióját, különben beleveszne az űrbe, az őrületbe, a végtelenbe, akár az élet a halhatatlanságba. Mai kórképünket e gátló tényezők fogyatékos működése jellemzi - lehetőséget biztosítva minden funkció rohamos fejlődésének. Egyetlen nő sem elégíti ki a közvetlenül rá irányuló vágyat. Nagyon is elégedett vele, ezért függőben hagyja, lebegteti, amint egy régi szent szerint Istennek az a stratégiája az emberrel szemben, hogy mindörökre lebegteti őt. A nő ezt jól eltanulta a maga hasznára, és még fokozza is a megszállottságot a férfiban, aki kívánja, ekképp aztán őt csak az a férfi fogja birtokolni, aki tulajdon vágyának megszállottja. És a nő akkor lesz csak igazán tárgy, amikor már csak olyan férfi kívánja, aki csupán a saját vágyával van elfoglalva. De végül is mindenki jól jár, mert a nő szintén inkább ezt az örökké kielégítetlen vágyat élvezi. Az az előrehaladott kómában fekvő nő a rochesteri kórházban, akit kómájában erőszakoltak meg (mint Kleist szerencsétlen O márkinőjét romantikusan ájult állapotában), teherbe is esett, és öntudatlanul, akarat és vágy nélkül szülte meg gyermekét, akit sosem fog látni. Mindegyikünk sorsának szimbóluma ez, mivel minket is megerőszakoltak szellemileg, politikai agyműtéttel, hipnotizált modern állampolgári állapotunkban, és mintegy posztumusz módon termékenyítettek meg olyan lényekkel, akiket nem ismerünk meg soha. Az információ minden formája a megtévesztés érzését szüli bennünk. És igaz is: minden „igazságot” eltitkolnak előlünk. Ám voltaképpen nincs mit elrejteni - nincs titok, nincs összeesküvés, nincs igazság. És ezt is eltitkolják előlünk, ami a megtévesztés finomabb formája. Norvégia. A csöndben és a hidegben a látótér összezsugorodik, a hangok viszont a hallucináció fölfokozott erejével hallatszanak. Az elemi természet, a kép nélküli mélység nosztalgiája - egyetlen jel sincs, ameddig a szem ellát. Nem sokáig bírjuk: a mesterséges és felületes elemben viszont úgy mozgunk, akár a hal a vízben. Minden időt, amit hajdan azzal. töltöttünk, hogy értelmet adjunk a világnak, ma azzal töltünk, hogy mesterségesen reprodukáljuk. Időt nyertünk. Minden időt és energiát, amit valaha arra fordítottunk, hogy műveljük a látszatokat és a gyönyöröket, ma arra fordítunk, hogy átalakítsuk és értékké változtatassuk a világot. Időt veszítettünk. Ha emlékezetem nem csal, sohasem voltam boldogtalan. A boldogtalanság lehetetlen - amolyan születési hiba. Átok, a legnagyobb szerencsétlenség. Mint amikor vakon születik valaki. Magyarázzák neki a látható világot, amelyről nincs tapasztalata. Boldogtalan világot emlegetnek előttem, amelyről pedig mély intuícióm nincs. Romhányi Török Gábor fordítása Életpályája kezdetén az ifjú író éldapokba is írt cikkeket és verseket, de ezeket sem a teljesen (felszabadult humor vagy a szenzációt hajszoló nyelvezet jellemzi Egy dallam nélküli kupié az ifjú Márai Sándortól MÉSZÁROS TIBOR _ __________ÍĽ4*. ________ _____ J] I liyiu. /vwip vm, AWi/w*» Sv*» hm«vvi J r i i , .7 > jtvvr«« <* KyLU /»««í nil-Ct , nuX tndxj/í. ' - « liUJllyi jmyv? * a*^á/ [fa t**»***!— ini'** ZZanfltym : lUA 'MfXAu, im&y birjj W 14 <öJ /Wj/íjt*, ... *"»— Si/KMtXy/t Lwt Wi i o'xTi (V7 A dallszöveg eredeti kéziratának első oldala Márai Sándor életművének gazdagsága nem csupán írásai meny- nyiségében és műfaji változatosságában mutatkozik meg, hanem stílusgazdagságában is. írói karakterének megfelelően azonban csak elvétve találunk témájában és irályában is bulvár jellegű, már-már a népszerűséget megcélzó műveket. Életpályája kezdetén az ifjú író több olvasmányosabb témájú cikket és verset írt élclapokba, riportújságokba. Ezeket sem a teljesen (0 elszabadult humor vagy a szenzációt hajszoló nyelvezet jellemzi: tudatosan törekszik a szavakon túlmutató tartalmat közvetíteni, s ehhez többnyire mértéktartó módon használja a nyelv adta lehetőségeket. A sajtóorgánumnak megfelelő szófordulatok természetesen nála is megtalálhatók e néhány írásban. A kor ismert és kevésbé ismert folyóiratai közül a Borsszem Jankó, A Szamár, a Vágóhíd és a Rivalda közölte műveit. Ilyen tematikájú írások között böngészünk, amikor a Planéta című vers kéziratmásolatát és szövegét közöljük. Márai az 1918-1919-es években ifjú egyetemistaként és kezdő újságíróként maga is járta a mulatókat és orfeumokat Budapesten. (Ezt többnyire barátjával, a fiatalon elhunyt Mihályi Ödönnel együtt tette.) Ezért is járt utána egy pesti pletykának, mely szerint Bá- zár Gittánál, a Magyar Színház színésznőjénél ellenforradalmi estélyeket tartanak. (Rivalda, 1919. márc. 20. 11. sz. 14.) A lakásban „...egy vörös bársonnyal borított, hatalmas, faragott ebédlőasztal. Ettől az asztaltól akarták a pesti hírek szerint a magyar arisztokraták az antantot főzni.” A művésznő pedig méltatlankodva kérdezi a bulvárlap zsurnalisztájától: „Lehet így ellenforradalmat csinálni? - és vastagon bepólyált, felpolcolt és sínbe rakott lábára mutat.” Az írás végén így mentegetőzik a művésznő: „Én nem vagyok összeesküvő. Nálam csak becsületes, privát, kedves, bohém murik vannak, néha minden forradalmi szósz nélkül.” Gunyoros hangú cikke végén Márai „ellenforradalmi szobalányról” beszél, aki sötét folyosón engedte ki a lépcsőházba, s csattanóként ezt jegyzi fel: „A házmester nem gyújtotta fel a vülanyt. Ő is egy eUenforradalmár.” Hasonlóan könnyed stílusú és műfajú írásai közül megemlítjük még Ez egy komoly költő volt című prózáját, mely a Borsszem Jankó 1919. június 15-i számában jelent meg. Ebben egy „világnéze- tes költő”-ről ír (a Tanácsköztársaság idején vagyunk), aki belép az Aradi utcában található, meglehetősen talányos Pollák és Zsi- ger nevű céghez másodkönyvelőnek, és egy forradalomról álmodozik, melynek ő, a költő is részese lesz majd. Ehhez felkészülésként elkezd szép, hosszú és mély forradalmi verseket írni, remélve, hogy egyszer csak kitör végre a várva várt esemény. Megjelent kötetét nem nagyon vásárolják, mert az olvasóknak más „igényei” vannak: „...ha már megveszem, hát írjon a babája fehér vádlijáról, hogy szórakozzak legalább.” Végre kitört a forradalom, felszabadultan üvöltötte az utcán a tényt konstatálva: Forradalom, forradalom! Amikor egy utcai csetepaté során rendreutasítják, hogy ne kiabáljon, inkább vigyen egy utcakövet és harcoljon, sértődötten indul el munkahelye felé: „Megőrült maga? Ezt a nehéz, piszkos követ? Az én kezemmel?” Planéta című verse is ebből az időből való, 1920 körül keletkezett, és műfajával szinte önmagában áll a Márai-életműben. E lírai alkotás témája nagy népszerűségnek örvendett egykor irodalmunkban, hiszen (ahogyan Cenner Mihály színháztörténész fogalmazott) a ügeti romantika, a zöld környezetben játszódó (elsősorban szerelmi) történetek sok lehetőséget adtak a felszabadult jókedv, az élet vidámságának bemutatására. (Érthető, hogy az idők során e téma a színpadon kötött ki.) íróink tolla alá kívánkozott a vidám vagy éppen bús, szerelmi bánattal teü forgatag megéneklése. Ezek között klasszikusnak számít Molnár Ferenc Lüi- om című darabja (1909). Szép Ernő A planéta című művét Nagy Endre tűzte a Modern Kabaré műsorára (e sanzon zenéjét Nádor Mihály szerezte). Á planéta a népi szóhasználatban a jóslatot tartalmazó, általában papagájjal kihúzatott cédula volt. Ki milyen örömökkel vagy gondokkal látogatta meg a Mgetet, alkalma nyűt arra, hogy gondolatban eljátsszon a jövőjével, játékosan kutassa azt, amit komolyan úgysem ismerhet meg. Márai verse valószínűleg (Szép Émőéhez hasonlóan) megzenésítésre várt: stílusa leginkább sanzonra vagy kupiéra emlékeztet, ritmusa és kabarészínpadra illő szövege szinte „hívja” a kísérőzenét. A vers megzenésítéséről nem tudunk, de a korábban már említett Cenner Mihály valószínűsíti, hogy a Kassai Színház igazgatójának, Faragó Ödönnek a felesége énekelte volna e sanzont. (Egyébként a kassai direktor írások és emlékek című, 1933-ban megjelent kötetének előszavát Márai írta.) A művet Márai tehát valószínűleg Biller Irénnek, a budapesti Király Színház, majd a Fővárosi Operettszínház művésznőjének szánta. A vers kézirata két különböző minőségű és jellegű, egy sima és egy kockás lapból áll. A Planétát (az ekkori időkből származó Márai-levelek többségéhez hasonlóan) fekete színű tintával írta a szerző. írásképe alapján valószínűsíthető az 1920-as keletkezési dátum, illetve az alapján is, hogy első kötetébe, a mindössze 100 példányban megjelent 1918-as Emlékkönyvbe még nem vette fel addig megjelent lírai művei közé. Nehezen elképzelhető, hogy tizennyolc évesen fejlett és érett kritikai érzéke miatt hagyta volna ki e három versszakos művét a kötetből. (HunBook) A szerző irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeumban letétbe helyezett Márai-hagyaték gondozója. Planéta írta Márai Sándor A nagy ligetben május délután van Vasárnap délután zenél a verkli Mindenes Erzsi ünnepi ruhában, Százránc szoknyában a ligetbe ment ki. Kis, rút cselédke, - a hinták forognak De jaj, egy kéz se nyúl itt Erzsiért... Dalol a vak, planétás öregasszony: „Planétáttessék háromér!.. Ötér!..." Vett Erzsi egyet - bátran odaállott A keszkenőjét kibogozta szépen: „Háromért adjon egy olyan planétát Had nézem már meg, hogy mi is áll nékem...” Barna lovag... hű szív... Elmúltak évek És Erzsi lassan megöregedett S kis, bús cselédszivében sír az ének, Régi május!... „Planétát vegyenek!...” Egy késő ősznek hervadt délutánján, Mikor forgott a ringlispil s a verkli, Egy bús, öreg cseléd magányos-árván Kopott kendőben a ligetbe ment ki. A planétás asszony előtt megállott És szégyenkezve, halkan így beszél: „Amit a múltkor itt háromért vettem, Az rossz volt. Adjon most egyet őtér!...
