Új szó, 2006. március (59. évfolyam, 50-75. szám)
2006-03-30 / 75. szám, csürörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. AAÁRCIUS 31. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Belefáradtunk a reformokba A közép-európai országok választói már belefáradtak a változásokba, ami a szociális költekezést ígérő populistáknak kedvez - írta a Financial Times. Magyarországon az MSZP és a Fidesz „extravagáns” ígéreteket tesz, Szlovákiában a populista Smer vezet a közvélemény-kutatásokban. Az elemzés szerint küszöbön- álló pénzügyi felfordulásnak ugyan nincs jele, de a globális befektetési klíma kedveződen változása egybeesik a helyi politikai bizonytalanságok egész sorával, köztük a magyar, a cseh és a szlovák választásokkal, és Lengyelországban is ingatag a kormány. Különösen Magyarország ad okot a nyugtalanságra magas költségvetési és folyómérleghiánya miatt.- Még mindig örülsz, hogy elolvadt a hó és itt a tavasz? (Peter Gossónyi karikatúrája A palesztinok és a zsidó telepesek is szorongással figyelik az ormótlan betonfal és fémkerítés építését Közeleg a ciszjordániai kitelepítés A nagy költözés anyagi hátterének előteremtésétől a távozás leghatározottabb elutasításáig terjed a magatartási skála azoknak a zsidó telepeseknek a körében, akiknek Ehud Óimért ideiglenes kormányfő terve értelmében előbb-utóbb el kell hagyniuk Ciszjordánia palesztin területét. MT1-HÁTTÉR Óimért pártja, a Kadima nyerte az előrehozott parlamenti választásokat, s minthogy programja első számú pontja volt a terület - ha máshogy nem megy, egyoldalú - leválasztása Izraelről, nemigen fér kétség ahhoz, hogy a kényszerű távozás bekövetkezik. A The Jerusalem Post adatai szerint az 1967-es háború idején megszállt ciszjordániai területen élő telepesek közül mintegy 240 ezernek nem kell az evakuálástól tartania, ők az egyoldalúan eltökélt „határkiigazítás” után is izraeli területen maradnak. Három kolóniatömb megtartását ígérte Óimért: Maale Adumím, Gus Eci- ón és Ariel telepegyüttesét. Mintegy 85 ezer telepesnek viszont számolnia kell az 1967-es izraeli határ mögé költözéssel. Miközben a palesztinok jövőbeli börtönük falát látják annak a betonfal-fémken'tés együttesnek a létesítésében, amelyet Izrael biztonságának szavatolására hivatkozva rohammunkában húznak fel több száz kilométer hosszúságban, a falon kívül eső zsidó kolóniák ugyancsak meglehetős szorongással figyelik az ormódan létesítmény kígyózását. Számukra ahogy épül a fal, úgy válik egyre közelibbé a költözés (vagy költöztetés) napja. A Jeruzsálemtől hat kilométerre, de az itt még csak tervezett falon kívül fekvő Tekoa egyik lakosa nem minden fenyegető él nélkül így fogalmazott: „Nyilvánvaló, hogy evakuálni fognak minket. De arról senki sem beszél, mi mit fogunk csinálni, ha eljön ez a nap.” A lakóházépítés mindenesetre nem állt le a telepen. Egy másik riportalany Karnei Sómrónból - e település a legnagyobb palesztin város, Náblusz szomszédságában fekszik, nem messze a „védett” Ariéitól - viszont már szervezetet alapított, amely a kormánnyal készül felvenni a kapcsolatot az önkéntes ciszjordániai távozás finanszírozására. Az Olmert-terv pontos térképe egyelőre nem ismeretes, és bár Karnei Sómrón a feltevések szerint ugyancsak a „védett zónába” fog esni, az idézett telepes úgy gondolja, „egy napig sem szabad bizonytalanságban élni”. A sértődöttség az ő hangjában is benne van: mint mondja, a fal „másodrendű állampolgárokká tett bennünket”, akiknek a védelmét az izraeli hadsereg már nem tekinti feladatának. A telep számos lakója, akiket a bibliai földhöz fűződő vallási kötelék nem tart vissza, elérkezettnek látja az időt a távozásra - be Izraelbe. Különösen a Gázai övezetből tavaly novemberben költözni kényszerült társaik sorsát látva. Közülük soknak fél évvel a távozás után nincs munkája, s egyesek otthonra sem leltek. A nem vallásos kolónialakók gyaníthatóan kevés gondot fognak okozni az evakuálást végző hadseregnek. Merőben másfajta várakozás uralkodik viszont Heb- ronban, ahol az arab város (arab nevén al-Halíl) 150 ezer lakosának 500 zsidó szomszédja van, akik a bibliai pátriárkák sírjának közelségéhez ragaszkodnak. Januárban ezek a telepesek kővel dobálták meg az izraeli rendőröket és katonákat, s napokig tartó zavargásokat provokáltak, amikor a hatóságok érvényt akartak szerezni saját előírásaiknak és távozásra kényszeríteni azokat a családokat, amelyek önkényesen elfoglaltak egy palesztin tulajdon alatt álló ingatlant. Dávid Vüder, a hebroni zsidó közösség szóvivője a januárban történteket csupán „gyerekek óvodai csetepatéjának” nevezi ahhoz képest, ami akkor következik be, ha a városból való távozásra akarják őket kényszeríteni. . ___________________________________TÁRCA_________________________________ Haj rá, do toho! HAJTMAN BÉLA Felettébb érdekes kérdést vetett fel Molnár Norbert a minap megjelent, futballvilággal kapcsolatosjegyzetében: kinek szurkolna a szlovákiai magyar egy Magyarország-Szlovákia labdarúgó-mérkőzésen? S hogy még inkább elbizonytalanodjon vagy megbizonyosodjon vélt igazában az olvasó, a kisebbségben élő, nyugat-európai focidrukkerek véleményét ütközteti a jegyzetíró. Akárhogy is veszem, számomra sem egyértelmű és kézenfekvő a válasz. Érzelmi töltete van a kérdésfelvetésnek. Kicsit korábbról datálnám a visszaemlékezést, a csehszlovák-magyar összecsapásokra. A világbajnoki selejtező labdarúgó-mérkőzések krónikájának tanúsága szerint az volt a legizgalmasabb időszak, mikor Magyarország és Csehszlovákia nemzeti tizenegye 9-9 ponttal került a tabella élére, a továbbjutásért újabb mérkőzést kellett vívni. Mar- seille-ben 1969. december 3-án Csehszlovákia 4:l-es győzelemmel került be a mexikói világbajnokságra. Érdekes eredmény születhetett volna, ha felmérik a közvélemény-kutatók, vajon hány csehszlovákiai állampolgárságú magyar örült Ivó Vikto- rék lehengerlő győzelmének? Csak érzelmi alapon közelíthető meg a kérdés. Ki milyen közegben cseperedett fel? S ez a közeg a család. A sportrajongó apa szerepe kiváltképp meghatározó. Szlovák nemzetiségű apám magyarul szidta a Masopoust-le- génységet, ha vesztésre álltak. S a csehszlovákok iránti rajongásom még inkább belém ivódott (nemcsak Ivós korszakomban), mikor Panenka legendás tizenegyesével fektette térdre Sepp Maiért az NSZK ellen játszott döntőben. A jégkorongban ugyanúgy nagy volt az örömöm, mikor a rettegett Mihajlov-Charlamov-Jakusev támadósortól hosszú percekig nem kaptunk gólt, sőt Tretyak mögé suhintották Martinecék a korongot. Tehát, ha azt mondtam, hogy nyertünk, akkor azt egyértelműen a csehszlovákokra értettem megrögzött „cseh” drukkerként. Ezt nemegyszer szememre is vetették osztálytársaim: milyen magyar gyerek vagy te? Hiába jöttem nekik azzal, hogy a Barmoš is magyar. Igaz, neki „köszönhetően” - öngólt rúgott az angolok ellen - elveszítvén fogadásomat, öt sört kellett legurítanom a párkányi Dunaj nevű ivóban. A töpörtyűs pogácsa valamelyest enyhített a körülményeken, bár ez mit sem változtatott a tényeken. Mióta a rendszerrel állami jelképeket, zászlókat is váltottunk, az én alapállásom is némüeg megváltozott. S ha napjainkban meg kellene néznem egy szlovák-magyar focimeccset, nem is tudom, kinek szurkolnék? Egyszerre mindkettőnek vagy egyiknek sem. Mert már nem úgy nézek ezekre a találkozókra, mint egykor: amikor a csehszlovákokat magyarul biztató szlovák apámmal izgultam végig a rangadókat. Ha fiammal asztalihokizom, családi örökségként megmaradt bennem, hogy én a csehek vagyok, ő a szlovákok. A skandinávok közül ő a finnek, én a svédek. Nagy csatákat vívunk. De mindezt békében tesszük. Nem úgy, mint azok a környékbeli szurkolók a hetvenes-nyolcvanas évekből, akik a magyar szurkolótábort megerősítendő egy teljes busszal mentek ki a Népstadionba a csehszlovák-magyarra. Balul végződött a meccs: leszerepelt a magyar válogatott. A felajzott magyarországi szurkolók köpdösni kezdték a szlovák rendszámtáblájú buszban lévő, hazaindulni készülődő társaikat. Ti hülyék, mi is magyarok vagyunk, nektek jöttünk drukkolni, szólt ki az egyik fa- lumbéli. Alighogy megszólalt, máris egy köpet terítette be szemét. De említhetnék más példát is a DAC fénykorából. Mindenesetre egyik példa sem tesz jót a magyar-szlovák kulturális kapcsolatoknak. Nem ismerem rá a receptet. Nyerjen a jobbik. S melyik a jobb csapat? Az, amelyik nyerni és veszíteni is tud. Akárcsak szülőfalum csapata a „hajrá Nána, kapsz még máma” skan- dálása után. KOMMENTÁR Aki tud, az távozik? S1DÓ H. ZOLTÁN A nemzetközi összehasonlítások viszonylag kedvező színben tüntetik fel Szlovákiát. Az elmúlt napokban a párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) sorra tette közé 29 tagállamának összehasonlító mutatóit. Ezekből kiderül, élenjárunk a termelékenység növekedése terén, ígéretesen csökkennek az adóterheink, és egyre nagyobb bizalommal viseltetnek irántunk a külföldi beruházók. A felsoroltak akár dicséretnek is minősülhetnek, hiszen ne feledjük, az OECD a vüág legfejlettebb országait tömörítő szervezet, amelybe - talán sokak meglepetésére - már évek óta mi is tartozunk. A könnyen emészthető hírek után jöjjenek a kevésbé örömtelik. Egyre inkább úgy tűnik, a kormány hiába hirdette meg a tudásalapú társadalom kiépítésének tervét, a valóság ettől merőben eltér. Míg a befektetők szemében a vüág 24. legvonzóbb államának számítunk, addig az informatikai és a távközlési ellátottságban csupán a 41. helyet foglaljuk el. Ennél is fájóbb, hogy valami nincs rendben a rendelkezésre álló munkaerőnkkel. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet legutóbbi statisztikai adatai azt mutatják, a szervezeten belül nálunk a legmagasabb a tartósan munkanélküliek aránya, továbbá a felsőfokú végzettségűek tőlünk távoznak a legnagyobb arányban. A munkanélküliek között a legalább egy éve állást nem találók aránya napjainkban meghaladja a 60 százalékot, ami hallatlanul rossz mutató, ráadásul éppen ők azok, akiket a későbbiekben a legnehezebb újra munkába állítani. Magyarán, hiába fog az ország gazdasága akár évi 6 százalékkal is száguldani, százezrek - önhibájukból vagy a lakóhelyük kedveződen helyzete okán - végleg kirekesztődnek a munkaerőpiacról. Szintén az OECD szerint 2004-ben az akkor végző szlovákiai főiskolások és egyetemisták 16 százaléka külföldön kereste a boldogulását. Ilyen arányú agyelszívás hosszabb távon rendkívül lerontja versenyképességünket. A felsőfokú végzettségűek zöme az alacsony keresetek miatt távozik. Nálunk a szakközépiskolai végzettséggel rendelkező alig 7-8 ezer koronával keres kevesebbet az egyetemet elvégzőnél, miközben Nyugaton az utóbbiak a kétszeresét-háromszorosát kapják a középfokú végzettségűekhez viszonyítva. A kiáramlás az uniós munkapiacok lassú, de biztos megnyitása után csak felgyorsulhat. A héten a bérükkel elégededen orvosok fehér köpenyüket vagdosták a rendüleden nyugalommal ülő Mikulás Dzurindához. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megjósoljuk: második lépésként minimum Csehországban vállalnak munkát. Végezetül még egy furcsaság. Miközben magas munkanélküliségről beszélünk, Jozef Uhrík, a Szlovák Iparszövetség elnöke tegnap kijelentette: az elkövetkező négy évben csak az autóiparban legalább 45-55 ezer állást kellene betölteni, ami kevés sikerrel kecsegtet, mivel szerinte az iskolák nem a piac szükségletei szerint képezik a fiatalokat. Vagyis a legjobban képzetteket nem tudjuk megfizetni, az alacsony végzettségűeknek nem tudunk munkát adni, végezetül nem vagyunk képesek elég szakmunkást biztosítani. Ez bizony hosszabb távon lerövidíti a sokat emlegetett tátrai tigris ugrásának ívét. JEGYZET Nem lennék buszsofőr! PUHA JÓZSEF Legutóbbi, Ha buszsofőr volnék című jegyzetem lavinát indított el. Lapunk honlapján egy hölgy hosszasan ecseted, hogy sofőr ismerőse mi mindent tesz a kulturáltabb utazásért - mindhiába. Más valaki azt tanácsolja, próbáljam ki, vezessek napi tizenkét órát, és csak utána játjon a szám. Mindössze annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy jegyzetem ihletője egy bizonyos személy volt, akiből a kedvesség szikrája is hiányzik, és csak akkor állítottam középpontba, miután lebukott. Mert amikor ismerőse is utazott és szórakoztatta őt, fittyet hányt a korábban szigorúan követelt szabályokra. Nem általánosítottam, tudom, ő egy a sok közül, és azt sem vitatom, hogy az utasok között is vannak, akik megérik a pénzüket. Azért tartottam fontosnak ezt elmondani, mert a mostani történetem is autóbuszon játszódott, aminek kapcsán leírhatom, hogy már csak ebből kifolyólag sem vonzó számomra az állás, inkább maradok „íróasztal mögül okoskodó firkász”, aminek a hölgy nevezett. Történt, hogy egy külföldi, színes bőrű úriember szállt fel a buszra a pozsonyi főállomáson, felmutatta jegyét, és hátravonult. Csakhogy a jegy vonatjegy volt. A sofőr próbálta vele megértetni: amennyiben nincs pénze, szálljon le. Először szépen, később durván. Mentségére szolgáljon, hogy a szidalmazást a potyázó kezdte. Nem lehetett megállapítani róla, honnanjött, hová tart, csak felszállt, és utazni akart. Érdekes látványt nyújtott: márkás öltönyéhez tornacipőt húzott, hátán kék hátizsákkal. Valamüyen ázsiai nyelvet beszélt, angol szavakkal vegyítve. Ebből tudom, hogy melegebb éghajlatra küldött mindnyájunkat, szidta az országot, leginkább a vezetőnket, de nem a nagyot, hanem a sofőrt. Végül az állomás biztonsági embere nagy nehezen letessékelte a buszról. Pontosabban szinte lelökte. Mert hősünk közben sem hagyta abba a szidalmazást, és addigra az agresszivitás is előjött belőle, félő volt, hogy valakinek behúz egyet. Miközben a busz elindult, a feketerendőr megbilincselte. Hogy mi lett vele, nem tudom. Ha szerencsénk van, kis idő elteltével már odahaza híreszteli, hogy Szlovákia mennyire idegengyűlölő ország. Ha nincs szerencsénk, itt marad. Ha egyenesen balszerencsénk van, élete végéig eltartjuk. Nos, többek között a történtek miatt sem akarok buszsofőr lenni. De azért a kedvesség nálam továbbra is alapkövetelmény. Mindenkinél. És változatlanul szánalmasnak tartom az unalom szülte pedantériát.
