Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

2006-02-11 / 35. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 11. Családikor 13 És épp Bálint-napon kopogott be hozzám, a kezében botot és egy szív alakú lufit tartott. Meg rózsacsokrot. Egymás mellett, együtt Szívesen látlak - mondja a telefonba akárhányszor fel­hívom, s biztos vagyok ben­ne, hogy részéről ez nem csupán üres frázis. - Ha le­het, korán gyere, együtt ká­vézunk majd. PÉTERFI SZONYA Mielőtt megnyomom a csengőt, megpróbálok a háromemeletnyi lépcsőzés után lélegzethez jutni. Ezalatt mindig azon töprengek, mi­képp lehetséges, hogy a majd ne­gyedszázaddal idősebb Magda né­ni zihálás nélkül megy fel az eme­letre. - Szokás dolga, nem is emlék­szem már, hány évtizede gyakor­lom a lépcsőjárást. Soha sehol nem használom a felvonót, nem visel­ném el a bezártságot. Ezért aztán ritkán megyek látogatóba, jobban szeretem fogadni a vendégeket. Nem tagadom persze, hogy ilyen­kor, télen, egyre ritkábban hagyom el a lakásomat. S ha netán hív a kö­telesség, akkor Andrásom készség­gel vállalja a kísérő szerepét. Es mert jó néhány évvel fiatalabb ná­lam, hadd lépcsőzzön - mondja mosolyogva, majd a konyhába te­rel. - Idegesít, hogy a reumától meggörbült ujjaimmal nem tudom becsavarni a kávéfőző tetejét. So­káig nem szorultam mások segítsé­gére, most viszont... Nézd csak - húzza le kezéről a horgolt kesztyűt. - Amikor Andrásomnak halasztha­tatlan dolga van a városban, vacak nescafét kell innom a megszokott, igazi méregerős kávé helyett. Ám ha teheti, nálam kezdi a napot, ká­vézással. Olykor elgondolkodom azon, nem volna-e egyszerűbb vén- ségünkre összeköltözni - kuncog ... annyi év veszett kárba... (Illusztrációs felvétel) Ha két ember egymás szemébe néz, a mosoly az a fény, amely elárulja, hogy a szív otthon van vidáman, majd gyorsan hozzáfűzi, viccelt, ne vegyem szavait komo­lyan. Holott az volna a természetes, ha élete egyetlen igazi szerelmével végre egymáséi lennének - próbá­lok érvelni, noha tudom, hogy fe­leslegesen.- Ha újra élhetném az életemet, akkor is úgy történne minden, ahogy eddig. Egy kivétellel, gyer­meket szültem volna, akár félj nél­kül, szüleim tiltakozása ellenére. Nincs bennem harag, keserűség, nem hibáztatom őket, hiszen anno a jó családból származó úri kisasz- szony életét szigorúan szabályoz­ták. Szüleim eleinte nem sejtették, hogy a nálam jóval fiatalabb And­rással kicsi korunktól fogva vonzó­dunk egymáshoz. Sülve-főve együtt voltunk, s bár sok kis pajtás járt hozzánk, mi valahogy mindig egymás mellé sodródtunk. A barát­ságunk szerelemmé fejlődött, de a családom miatt rejtőzködnünk kel­lett. Egyszer anyámék rajtakaptak, amint búcsúpuszit adok neki. Más­nap Bécsbe vittek, a rokonoknál kellett volna észhez térnem. Meg­makacsoltam magam, dacból meg­tagadtam az ételt, meg akartam halni. Franciaország volt a követke­ző állomás, ahol sokat szomorkod- tam ugyan, de végül beletörődtem abba, hogy ennek így kell lennie. A családom elrejtette András leveleit, csak a háború befejezése után tud­tam meg, hogy megjárta a haláltá­bort, s megnősült. Egyszer, épp karácsony napján felkereste nagynénéméket, én ak­kor már velük éltem. Bevallotta, hogy rajtam kívül soha senkit nem szeretett, s ezt a felesége is tudja. Johann Wolfgang Goethe A kedves közelléte Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra dong; a ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyűl nemsokára. Óh, jössz-e már! (Szabó Lőrinc fordítása) Arra kért, éljünk együtt addig is, míg elválik. Nem tudom a magya­rázatát annak, miért utasítottam vissza ajánlatát, amikor évekig erre vágytam, róla ábrándoztam. Mert nekem soha senkim nem volt. Még­is elküldtem a fenébe. Nem sokkal ezután Andrásom feleségestül el­hagyta az országot. Heti rendsze­rességgel érkeztek a levelei, majd amikor olvasadanul visszaküldtem őket, képeslapokat írt. A kilencve­nes évek elején, miután eltemette a feleségét, visszatért. És épp Bálint- napofi kopogott be hozzám. Zihált a tüdeje, a kezében botot és egy óri­ási szív alakú lufit tartott. Meg ró­zsacsokrot. Megkérte a kezemet, ám én másodszor is nemet mond­tam. Szerencsére, ezúttal nem tágí­tott, a közelemben lakást vásárolt, s tizenvalahány éve nap mint nap ta­lálkozunk. Kezdetben sokat utaz­tunk, néhány éve egészségi állapo­tunk miatt örülünk a rövid séták­nak is. A napot közös kávézással kezdjük, és rendszerint együtt ké­szítjük az ebédet. Abból, amit hoz. Remekül ért a vásárláshoz. Sokat olvasunk, kedvencünk a scrable és a keresztrejvény-fejtés. Gyakran nézzük a tévét, de közben általá­ban jókat szunyókálunk a karos­székben... Szürkületkor viszont búcsút veszek tőle, szükségem van a néhány órás egyedüllétre. And­rásom persze tiltakozik, állítja, egyszerűbb, kényelemesebb, biz­tonságosabb volna, ha összeköl­töznénk, meg hogy annyi év ve­szett kárba... Valóban, elszálltak az évek, de megszoktam, hogy egye­dül fekszem, ébredek. Elalvás előtt viszont SMS-ben kívánunk egy­másnak szép álmokat. Reggelen­ként pedig újabb üzenettel tudat­juk a másikkal nem csupán azt, hogy élünk, hanem azt is, örülünk a találkozásnak. Vicces talán, de ma is megdobban a szívem, ami­kor meghallom lépteit. Mert amió­ta nehezebben járok, mindig az aj­tó mögött várom. Belépéskor egy­másra nézünk és mosolygunk. Va­lahol azt olvastam, hogy ha két ember egymás szemébe néz, a mo­soly az a fény, amely elárulja, hogy a szív otthon van. A mi szívünk ott­hon, a helyén van. És míg élünk, egymásért dobog. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGÉ Pozsony, 2006. január BOLEAAANT ÉVA Kontinenst nem váltottunk, csak országot, így folytat­nám havi beszámolóim írását családi programjainkról, igaz már innen, itthonról. Éppen a karácsonyi ünnepekre érkeztünk meg Szlová­kiába, az ott kellemes, általában nulla fok alá nem süllyedő hőmérséklet után a kelet-szlovákiai Bártfán igazi télbe csöppentünk. Két karácsony és egy újév fért bele a kelet-szlovákiai tartózkodásba, férjem családja ugyanis a ha­gyományos keresztény szenteste után január 6-án a saját, a pravo­szláv egyházi karácsonyt is megünnepli, minden hagyományával és szépségével együtt. Ilyenkor mindig már hetekkel előre örülök a fi­nomságoknak, amelyeket a mi vidékünktől teljesen eltérő menü kínál aznap este. Az ételek többségében megjelenik az illatos erdei gomba és az ízletes savanyú káposzta. A régi időkben szokásos kilenc fogás helyett ma már csak hatot főznek, és bizony lassan kell falatozni, hogy mindennek jusson hely a bendőben. Élveztük a telet, szánkóztunk, síztünk, és jó volt újra családi körben üldögélni, beszélgetni. Ez a kellemes hangulat folytatódott szüleim­nél, amikor a székhelyünket keletről nyugatra helyeztük. Megérkezé­sünk előtt hullott le az a hatalmas mennyiségű hó, ami még néhány helyen jég formájában a mai napig is tartja magát. A hótorlaszok és a tömött szlovákiai vonatok ellenére szerencsésen hazaértünk. A gye­rekek mámoros állapotban élvezték a nagyszülők kényeztetését, az ajándékozom és újra a telet. Mégis, egyik nap aztán megkezdődtek számukra is a hétköznapok. Újra Pozsonyban. Munkába, oviba indultunk. Lányom régi óvodájába kezdtek újra a gyerekek, s már az első héten sajnálattal konstatáltam, hogy bizony még mindig van hely, ahol nem a gyerekek érdekei he­lyeződnek előtérbe. Olyan munkaerőt is alkalmaznak ugyanis, aki­nek a viszonya a gyerekekhez, ki kell mondani, minősíthetetlen! így kisfiam, aki külföldön tíz hónapig probléma nélkül eljárt az oviba, most a harmadik naptól kezdve hangos zokogással ébred, és nem akar óvodába menni. A szülő pedig gondolkodhat, mi lenne a legjobb megoldás. Új óvoda - újabb váltás? Harc az óvónő ellen? Nem, nem csak az én fiamnak van ilyen problémája. Bárhogyan és bármelyik ol­dalról nézem is a dolgot, sehogyan sem értem, miért nem a gyerekek érdekei a fontosak egy óvodában?! Közben kislányommal, Oksanával készülünk a beiratkozásra, Skó­ciában már egy félév erejéig belekóstolt az ottani iskola ízébe, azért mégis nagy az izgalom, milyen lesz az új hely. Közben intézem a hiva­talos ügyeket, mert hiába intézkedtem kiutazásunk előtt a biztosítók­ban, orvosoknál, munkahelyeken, hogy a papíijaink rendben legye­nek a kinn töltött időszakban is, a tíz hónap alatt az éppen engem érintő törvények közül három is megváltozott, ami most, hazaérkezé­sünkkor derült ki, tehát folytathattam ott, ahol egy éve abbahagytam. Annyit viszont le kell szögeznem, hogy az összes hivatalban nagyon kellemes és segítőkész hölgyekkel találkoztam, ami rendkívül sokat segített bonyolult ügyeim elrendezésében. A hétvégén barátnőm kerek születésnapját ünnepelte. Középkorú­ak lettünk? Ez azt is jelenti, hogy e barátságok már néhány évtizede tartanak, és nem szakadtak meg. Nagyon jóleső érzés, és valami me­lengető biztonságot jelent. Hogy milyen itthon? Nagyon jó! Egy év idegenben sokat adott mindegyikünknek, sok szépet, érdekeset láttunk, tapasztaltunk. Az emberek, a környezet kedves és kellemes volt. Mégis. A húszéves ba­rátságokat, a régi ismerősöket, a családot, az otthont úgy tűnik, még­sem helyettesítheti az új vüág. Legalábbis számomra. Elsőbálozók (Benkő Tímea felvétele) KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGÉ Brooklyn, 2006. január MOLNÁR MIRIAM Már pénteken elha­lj tároztuk barátnőm- mel, hogy a szomba­ti 0|9 tot mozizással tölt- A I jük. Elég régen vol- tunk utoljára mozi­ban, és több olyan film is vetítésre került azóta, amelyet szívesen megnéztünk volna. Hosszadalmas tárgyalások után végre megálla­podtunk, hogy az egyik brooklyni multiplexben nézünk meg két fil­met. Azért csak kettőt, mert mind­kettő elég hosszú, több mint két­órás. Szombaton tehát reggel elin­téztük a szokásos elintéznivalókat, én elolvastam a Timesot, mert anélkül nem szombat a szombat. Szendvicset csomagoltunk, kis nassolnivalót is tettünk a hátizsák­ba, és koradélután meg is vettük jegyeinket az első előadásra. Woody Allen új filmjét, a Match Pointot láttuk, s én főleg annak örültem nagyon, hogy ez végre jó film, ellentétben az utóbbi né- hánnyal. Nemcsak a történet re­mek, hanem a kamera munkája, a színészek teljesítménye és a szö­veg is. Másodiknak Steven Spielberg Munich című filmjét láttuk, ez sem komédia. A történet 1972-ben kez­dődik, amikor is Münchenben pa­lesztin terroristák lemészárolták az izraeli olimpiai csapat tizenegy tag­ját. Az izraeliek a történtek után úgy döntenek, hogy egy titkos kül- detésű csapat fokozatosan minden olyan palesztint megöl, akinek kö­ze volt Münchenhez. Mozizás után meglátogattam két cicát. Tulajdonosaik - az egyik két­gyermekes család, ahol bébiszit- telni szoktam - síelni mentek, és megkértek, távollétükben etessem, itassam és szeretgessem állatkái­kat. Dot (Pötty), a kisebb fehér ci­ca, és Momo, a hosszú szőrű, gom­bolyagra emlékeztető macsek, egy­értelműen örültek nekem, és han­gos dorombolással jelezték, hogy szeretik, ha simogatják őket. Nem sokat ettek ugyan péntek reggel óta, mert Dot nem az a habzsoló tí­pus, Momo pedig kényszerfogyó­kúrán van, mert az állatorvos sze­rint túlsúlyos. Én mindenesetre fel- töltöttem Momo diétás száraz ételt tartalmazó tálacskáját is. Vasárnap reggel egy fiatalem­berrel találkoztam, akivel a helyi könyvesbolt kávézójában együtt próbálunk felkészülni egy eléggé nehéz vizsgára. A fiatalember, Phil nagyon kedves volt, és kide­rült, hogy ő is ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint én: a vizsga angol nyelvi része sokkal jobban megy neki is, mint a mate­matikai. Mivel viszont Phil itt szü­letett és szabad idejében színdara­bokat ír, a teszt nyelvi része neki lényegesen jobban fekszik, és in­kább ő tanított engem, mint én se­gítettem neki. Két órán át gyakor­oltunk együtt, és ennyi elég is volt nekem egy napra. Ebéd után egy kutyust vittem ki sétáim. Winnie, a kis pudlikutya nagyon szeleburdi, és a kertben sorra megtámadta az összes bok­rot. Viszont szófogadó is. Három egyszerű gyakorlatot végeztettem el vele néhányszor, s Winnie na­gyon ügyesen megtanulta, mit kell tennie ahhoz, hogy hozzájusson a számára csemegének számító szá­rított csirkemájdarabkákhoz. Arról viszont, hogy ne harapjon bele a csizmámba, és hogy ne ráncigálja menés közben a farmerem alját, nem tudtam meggyőzni. Úgy lát­szik, mindenkinek vannak korlátái, ami a tanulás egynapi adagját illeti. A két cica már várt a bejárati aj­tóban, és láthatólag megdöbben­tek, amikor kutyaszagot szimatol­tak rajtam. Eledel- és vízfeltöltés után játszottunk egy kicsit, s már úton is voltam a sötét téli brooklyni estében hazafelé, ahol rögvest a számítógép elé ültem, hogy elol­vassam az interneten a Családi Kör újabb számát, és megírjam ezt a rö­vid kis beszámolót.

Next

/
Oldalképek
Tartalom