Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)
2006-02-11 / 35. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 11. Családikor 13 És épp Bálint-napon kopogott be hozzám, a kezében botot és egy szív alakú lufit tartott. Meg rózsacsokrot. Egymás mellett, együtt Szívesen látlak - mondja a telefonba akárhányszor felhívom, s biztos vagyok benne, hogy részéről ez nem csupán üres frázis. - Ha lehet, korán gyere, együtt kávézunk majd. PÉTERFI SZONYA Mielőtt megnyomom a csengőt, megpróbálok a háromemeletnyi lépcsőzés után lélegzethez jutni. Ezalatt mindig azon töprengek, miképp lehetséges, hogy a majd negyedszázaddal idősebb Magda néni zihálás nélkül megy fel az emeletre. - Szokás dolga, nem is emlékszem már, hány évtizede gyakorlom a lépcsőjárást. Soha sehol nem használom a felvonót, nem viselném el a bezártságot. Ezért aztán ritkán megyek látogatóba, jobban szeretem fogadni a vendégeket. Nem tagadom persze, hogy ilyenkor, télen, egyre ritkábban hagyom el a lakásomat. S ha netán hív a kötelesség, akkor Andrásom készséggel vállalja a kísérő szerepét. Es mert jó néhány évvel fiatalabb nálam, hadd lépcsőzzön - mondja mosolyogva, majd a konyhába terel. - Idegesít, hogy a reumától meggörbült ujjaimmal nem tudom becsavarni a kávéfőző tetejét. Sokáig nem szorultam mások segítségére, most viszont... Nézd csak - húzza le kezéről a horgolt kesztyűt. - Amikor Andrásomnak halaszthatatlan dolga van a városban, vacak nescafét kell innom a megszokott, igazi méregerős kávé helyett. Ám ha teheti, nálam kezdi a napot, kávézással. Olykor elgondolkodom azon, nem volna-e egyszerűbb vén- ségünkre összeköltözni - kuncog ... annyi év veszett kárba... (Illusztrációs felvétel) Ha két ember egymás szemébe néz, a mosoly az a fény, amely elárulja, hogy a szív otthon van vidáman, majd gyorsan hozzáfűzi, viccelt, ne vegyem szavait komolyan. Holott az volna a természetes, ha élete egyetlen igazi szerelmével végre egymáséi lennének - próbálok érvelni, noha tudom, hogy feleslegesen.- Ha újra élhetném az életemet, akkor is úgy történne minden, ahogy eddig. Egy kivétellel, gyermeket szültem volna, akár félj nélkül, szüleim tiltakozása ellenére. Nincs bennem harag, keserűség, nem hibáztatom őket, hiszen anno a jó családból származó úri kisasz- szony életét szigorúan szabályozták. Szüleim eleinte nem sejtették, hogy a nálam jóval fiatalabb Andrással kicsi korunktól fogva vonzódunk egymáshoz. Sülve-főve együtt voltunk, s bár sok kis pajtás járt hozzánk, mi valahogy mindig egymás mellé sodródtunk. A barátságunk szerelemmé fejlődött, de a családom miatt rejtőzködnünk kellett. Egyszer anyámék rajtakaptak, amint búcsúpuszit adok neki. Másnap Bécsbe vittek, a rokonoknál kellett volna észhez térnem. Megmakacsoltam magam, dacból megtagadtam az ételt, meg akartam halni. Franciaország volt a következő állomás, ahol sokat szomorkod- tam ugyan, de végül beletörődtem abba, hogy ennek így kell lennie. A családom elrejtette András leveleit, csak a háború befejezése után tudtam meg, hogy megjárta a haláltábort, s megnősült. Egyszer, épp karácsony napján felkereste nagynénéméket, én akkor már velük éltem. Bevallotta, hogy rajtam kívül soha senkit nem szeretett, s ezt a felesége is tudja. Johann Wolfgang Goethe A kedves közelléte Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra dong; a ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyűl nemsokára. Óh, jössz-e már! (Szabó Lőrinc fordítása) Arra kért, éljünk együtt addig is, míg elválik. Nem tudom a magyarázatát annak, miért utasítottam vissza ajánlatát, amikor évekig erre vágytam, róla ábrándoztam. Mert nekem soha senkim nem volt. Mégis elküldtem a fenébe. Nem sokkal ezután Andrásom feleségestül elhagyta az országot. Heti rendszerességgel érkeztek a levelei, majd amikor olvasadanul visszaküldtem őket, képeslapokat írt. A kilencvenes évek elején, miután eltemette a feleségét, visszatért. És épp Bálint- napofi kopogott be hozzám. Zihált a tüdeje, a kezében botot és egy óriási szív alakú lufit tartott. Meg rózsacsokrot. Megkérte a kezemet, ám én másodszor is nemet mondtam. Szerencsére, ezúttal nem tágított, a közelemben lakást vásárolt, s tizenvalahány éve nap mint nap találkozunk. Kezdetben sokat utaztunk, néhány éve egészségi állapotunk miatt örülünk a rövid sétáknak is. A napot közös kávézással kezdjük, és rendszerint együtt készítjük az ebédet. Abból, amit hoz. Remekül ért a vásárláshoz. Sokat olvasunk, kedvencünk a scrable és a keresztrejvény-fejtés. Gyakran nézzük a tévét, de közben általában jókat szunyókálunk a karosszékben... Szürkületkor viszont búcsút veszek tőle, szükségem van a néhány órás egyedüllétre. Andrásom persze tiltakozik, állítja, egyszerűbb, kényelemesebb, biztonságosabb volna, ha összeköltöznénk, meg hogy annyi év veszett kárba... Valóban, elszálltak az évek, de megszoktam, hogy egyedül fekszem, ébredek. Elalvás előtt viszont SMS-ben kívánunk egymásnak szép álmokat. Reggelenként pedig újabb üzenettel tudatjuk a másikkal nem csupán azt, hogy élünk, hanem azt is, örülünk a találkozásnak. Vicces talán, de ma is megdobban a szívem, amikor meghallom lépteit. Mert amióta nehezebben járok, mindig az ajtó mögött várom. Belépéskor egymásra nézünk és mosolygunk. Valahol azt olvastam, hogy ha két ember egymás szemébe néz, a mosoly az a fény, amely elárulja, hogy a szív otthon van. A mi szívünk otthon, a helyén van. És míg élünk, egymásért dobog. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGÉ Pozsony, 2006. január BOLEAAANT ÉVA Kontinenst nem váltottunk, csak országot, így folytatnám havi beszámolóim írását családi programjainkról, igaz már innen, itthonról. Éppen a karácsonyi ünnepekre érkeztünk meg Szlovákiába, az ott kellemes, általában nulla fok alá nem süllyedő hőmérséklet után a kelet-szlovákiai Bártfán igazi télbe csöppentünk. Két karácsony és egy újév fért bele a kelet-szlovákiai tartózkodásba, férjem családja ugyanis a hagyományos keresztény szenteste után január 6-án a saját, a pravoszláv egyházi karácsonyt is megünnepli, minden hagyományával és szépségével együtt. Ilyenkor mindig már hetekkel előre örülök a finomságoknak, amelyeket a mi vidékünktől teljesen eltérő menü kínál aznap este. Az ételek többségében megjelenik az illatos erdei gomba és az ízletes savanyú káposzta. A régi időkben szokásos kilenc fogás helyett ma már csak hatot főznek, és bizony lassan kell falatozni, hogy mindennek jusson hely a bendőben. Élveztük a telet, szánkóztunk, síztünk, és jó volt újra családi körben üldögélni, beszélgetni. Ez a kellemes hangulat folytatódott szüleimnél, amikor a székhelyünket keletről nyugatra helyeztük. Megérkezésünk előtt hullott le az a hatalmas mennyiségű hó, ami még néhány helyen jég formájában a mai napig is tartja magát. A hótorlaszok és a tömött szlovákiai vonatok ellenére szerencsésen hazaértünk. A gyerekek mámoros állapotban élvezték a nagyszülők kényeztetését, az ajándékozom és újra a telet. Mégis, egyik nap aztán megkezdődtek számukra is a hétköznapok. Újra Pozsonyban. Munkába, oviba indultunk. Lányom régi óvodájába kezdtek újra a gyerekek, s már az első héten sajnálattal konstatáltam, hogy bizony még mindig van hely, ahol nem a gyerekek érdekei helyeződnek előtérbe. Olyan munkaerőt is alkalmaznak ugyanis, akinek a viszonya a gyerekekhez, ki kell mondani, minősíthetetlen! így kisfiam, aki külföldön tíz hónapig probléma nélkül eljárt az oviba, most a harmadik naptól kezdve hangos zokogással ébred, és nem akar óvodába menni. A szülő pedig gondolkodhat, mi lenne a legjobb megoldás. Új óvoda - újabb váltás? Harc az óvónő ellen? Nem, nem csak az én fiamnak van ilyen problémája. Bárhogyan és bármelyik oldalról nézem is a dolgot, sehogyan sem értem, miért nem a gyerekek érdekei a fontosak egy óvodában?! Közben kislányommal, Oksanával készülünk a beiratkozásra, Skóciában már egy félév erejéig belekóstolt az ottani iskola ízébe, azért mégis nagy az izgalom, milyen lesz az új hely. Közben intézem a hivatalos ügyeket, mert hiába intézkedtem kiutazásunk előtt a biztosítókban, orvosoknál, munkahelyeken, hogy a papíijaink rendben legyenek a kinn töltött időszakban is, a tíz hónap alatt az éppen engem érintő törvények közül három is megváltozott, ami most, hazaérkezésünkkor derült ki, tehát folytathattam ott, ahol egy éve abbahagytam. Annyit viszont le kell szögeznem, hogy az összes hivatalban nagyon kellemes és segítőkész hölgyekkel találkoztam, ami rendkívül sokat segített bonyolult ügyeim elrendezésében. A hétvégén barátnőm kerek születésnapját ünnepelte. Középkorúak lettünk? Ez azt is jelenti, hogy e barátságok már néhány évtizede tartanak, és nem szakadtak meg. Nagyon jóleső érzés, és valami melengető biztonságot jelent. Hogy milyen itthon? Nagyon jó! Egy év idegenben sokat adott mindegyikünknek, sok szépet, érdekeset láttunk, tapasztaltunk. Az emberek, a környezet kedves és kellemes volt. Mégis. A húszéves barátságokat, a régi ismerősöket, a családot, az otthont úgy tűnik, mégsem helyettesítheti az új vüág. Legalábbis számomra. Elsőbálozók (Benkő Tímea felvétele) KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGÉ Brooklyn, 2006. január MOLNÁR MIRIAM Már pénteken elhalj tároztuk barátnőm- mel, hogy a szombati 0|9 tot mozizással tölt- A I jük. Elég régen vol- tunk utoljára moziban, és több olyan film is vetítésre került azóta, amelyet szívesen megnéztünk volna. Hosszadalmas tárgyalások után végre megállapodtunk, hogy az egyik brooklyni multiplexben nézünk meg két filmet. Azért csak kettőt, mert mindkettő elég hosszú, több mint kétórás. Szombaton tehát reggel elintéztük a szokásos elintéznivalókat, én elolvastam a Timesot, mert anélkül nem szombat a szombat. Szendvicset csomagoltunk, kis nassolnivalót is tettünk a hátizsákba, és koradélután meg is vettük jegyeinket az első előadásra. Woody Allen új filmjét, a Match Pointot láttuk, s én főleg annak örültem nagyon, hogy ez végre jó film, ellentétben az utóbbi né- hánnyal. Nemcsak a történet remek, hanem a kamera munkája, a színészek teljesítménye és a szöveg is. Másodiknak Steven Spielberg Munich című filmjét láttuk, ez sem komédia. A történet 1972-ben kezdődik, amikor is Münchenben palesztin terroristák lemészárolták az izraeli olimpiai csapat tizenegy tagját. Az izraeliek a történtek után úgy döntenek, hogy egy titkos kül- detésű csapat fokozatosan minden olyan palesztint megöl, akinek köze volt Münchenhez. Mozizás után meglátogattam két cicát. Tulajdonosaik - az egyik kétgyermekes család, ahol bébiszit- telni szoktam - síelni mentek, és megkértek, távollétükben etessem, itassam és szeretgessem állatkáikat. Dot (Pötty), a kisebb fehér cica, és Momo, a hosszú szőrű, gombolyagra emlékeztető macsek, egyértelműen örültek nekem, és hangos dorombolással jelezték, hogy szeretik, ha simogatják őket. Nem sokat ettek ugyan péntek reggel óta, mert Dot nem az a habzsoló típus, Momo pedig kényszerfogyókúrán van, mert az állatorvos szerint túlsúlyos. Én mindenesetre fel- töltöttem Momo diétás száraz ételt tartalmazó tálacskáját is. Vasárnap reggel egy fiatalemberrel találkoztam, akivel a helyi könyvesbolt kávézójában együtt próbálunk felkészülni egy eléggé nehéz vizsgára. A fiatalember, Phil nagyon kedves volt, és kiderült, hogy ő is ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint én: a vizsga angol nyelvi része sokkal jobban megy neki is, mint a matematikai. Mivel viszont Phil itt született és szabad idejében színdarabokat ír, a teszt nyelvi része neki lényegesen jobban fekszik, és inkább ő tanított engem, mint én segítettem neki. Két órán át gyakoroltunk együtt, és ennyi elég is volt nekem egy napra. Ebéd után egy kutyust vittem ki sétáim. Winnie, a kis pudlikutya nagyon szeleburdi, és a kertben sorra megtámadta az összes bokrot. Viszont szófogadó is. Három egyszerű gyakorlatot végeztettem el vele néhányszor, s Winnie nagyon ügyesen megtanulta, mit kell tennie ahhoz, hogy hozzájusson a számára csemegének számító szárított csirkemájdarabkákhoz. Arról viszont, hogy ne harapjon bele a csizmámba, és hogy ne ráncigálja menés közben a farmerem alját, nem tudtam meggyőzni. Úgy látszik, mindenkinek vannak korlátái, ami a tanulás egynapi adagját illeti. A két cica már várt a bejárati ajtóban, és láthatólag megdöbbentek, amikor kutyaszagot szimatoltak rajtam. Eledel- és vízfeltöltés után játszottunk egy kicsit, s már úton is voltam a sötét téli brooklyni estében hazafelé, ahol rögvest a számítógép elé ültem, hogy elolvassam az interneten a Családi Kör újabb számát, és megírjam ezt a rövid kis beszámolót.
