Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-28 / 23. szám, szombat

„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ’’ (AranyJános) CSALÁDI KOR ,y4 gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül hogy nyugassza eltörődött testéi Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2006. január 28., szombat 10. évfolyam 4. szám 12. * Elsős van a családban — 2.rész Az olvasás rejtélyének elsajátítása mellett a matematika a másik meghatározó szakterület f w A jó családi életre is nevelni kell ti 'f' W A külső és belső nehézségeket együttes erővel ÉhÉÉ&v kell leküzdeni, az igényeket össze kell hangolni 1 ___atZd___L_ 13. oldal Hétvégi olvasmány nem csak horgászoknak Ilyen zimankóban a legmegátalkodottabb ember sem merészkedik ki a vízhez 14. oldal Az év vállalkozónője, Csizmadia Mária: „Nagyokat beszélgetünk velük, de nincsenek ajnározva, elégszer láttam gazdag vállalkozók senkiházivá nevelt gyerekét" Száguldó álmok karrierépítéssel, anyasággal A párkányi Csizmadia Má­ria természetes, széldzseki­ben és nagyestélyiben egy­formán nőies eleganciája, törékeny alkata, ragyogó mosolya erős egyéniséget rejt. 2005-ben ő lett Szlová­kiában Az év vállalkozónő­je. S hogy mivel érdemelte ki a megtisztelő címet? Alig hihető, de az ifjú hölgy egy nagy forgalmat lebonyolító nemzetközi szállítmányozó- és fuvarozócég alapítója és igazgatója. CSEPÉCZ SZILVIA- Érdekes, amikor megnyertem a versenyt, minden újságíró és tévés azzal kezdte, hogy rám csodálko­zott, nő létemre mit keresek egy ke­mény férfiszakmában. Pedig egy­szerű a válasz: ezt tanultam, mert ezt akartam tanulni - mosolygott Marika, miközben bemutatta az át­épített családi ház egyik részében kialakított cégirodát.- Már készül az új irodánk, jó messzire az otthonunktól. Megta­pasztaltam ugyanis, hogy a legna­gyobb bűn, ha az ember hazahozza a céget, a munkát. A nők esetében ez hatványozottan érvényes. Este lefektetjük a gyereket, azután lazí­tás helyett ismét nekiülünk a papí­roknak. Jó ideig én is így csináltam, de rá kellett jönnöm, hogy ezzel megrabolom a családomat is, ön­magamat is. És váltottam, mint mindig, ha úgy éreztem, hogy ha­mis vagy szűk lett a közeg, amely­ben mozgok. Nyolc év után így lett vége a házasságomnak is. A férjem elképzelései egyre inkább eltértek az enyémtől, de alapvetően nem a vállalkozásom miatt váltunk meg egymástól. Éppen ellenkezőleg, a cég volt az, amely meghozta szá­momra azt az anyagi függetlensé­get, hogy el tudtuk rendezni a dol­gainkat. Tizenegy éves Gábor fiam édesapjával és a nagyszülőkkel a mai napig baráti a viszonyunk, és ugyanezt mondhatom a párom, Pilder Kornél előző családjáról is. Ő is hozott egy fiút, és bár a tizenöt éves René csak a hétvégeken van velünk, a két srác remekül kijön egymással. Hogyan indult a díjazott „álombirodalom” kiépítése? Álmatlan éjszakákkal. 2000 ja­nuárjában kezdtem el a vállalko­zást, és az év végén váltam el. Ilyen értelemben valóban álombirodal­mat teremtettem, gyakorlatilag a semmiből. Nagyon érdekes példá­ul a bankok hozzáállása a vállalko­zókhoz. Amikor az ember indít, és kölcsönre lenne szüksége, egyet­len pénzintézettől sem kap. Ha vi­szont sikeres lesz, valahonnan elő­teremnek a banktisztviselők, és sorra kínálják a kedvezményes hi­teleket. Nálam ez a második évben következett be. A cégünk egyéb­ként jelenleg tizennégy fővel mű­ködik, s a szállítmányozó részleg­hez mintegy ötven autó és sofőr tartozik. A Kis- és Középvállalko­zásokat Fejlesztő Nemzeti Ügynök­ség által hatodik alkalommal meg­hirdetett Legjobb női vállalkozók versenyébe pedig a Szlovák Keres­kedelmi Kamara ajánlására jelent­keztem. Előzőleg nem is hallottam a versenyről, s alig három napom volt az összes szükséges okmány begyűjtésére, a cég és a személyes történetem megírására. Meg is le­pődtem, amikor jelezték Pozsony­ból, hogy bekerültem az első hat jelölt közé, és a bizottság tagjai meglátogatnak. De az még az eredményhirdető gálán sem for­dult meg a fejemben, hogy én le­szek az első. Utólag már látom, hogy a versenypályázat szponzorai rendszerint valamilyen, a maga (A szerző felvételei) Sokat beszélgetnek a srácokkal a kártyacsaták meg a puzzle-képek kirakása közben. nemében extrém vállalkozást ve­zető hölgyet díjaznak. Talán tíz éve vetítették a televí­zióban a TIR című olasz-magyar koprodukciós filmsorozatot, melyben a kamionsofőröket rendre a legelképesztőbb kalan­dokból mentette ki meglett főnö­kük, és annak felvágott nyelvű leánya. Önnél is mindig kézkö­zeiben van az életmentő telefon? Igen, állandó az összeköttetés a kollégákkal. A TIR-fümekre emlék­szem, nagyjából tényleg hasonlóan mozgalmasak a mi hétköznapjaink is. Ennek a szakmának egyeden há­tulütője van. Hogy a munka szép­ségét megöli az állandó stressz. De életet menteni eddig szerencsére csak átvitt értelemben kellett... Mondjuk hazahozni egy Olaszor­szágban rekedt kamionost. A sofő­rökkel való napi kontaktusban amúgy teljesen félreteszem a nőies­séget. Nem passzolna az ő hang­nemükhöz. Jó tudni, hogy mind­egyikükre lehet számítani, de van, amikor keményen oda kell szólni. Durvul? El sem hiszem... Ha úgy ítélem meg a helyzetet, egy adós nagyvállalat igazgatójá­val szemben is felemelem a han­gom. De soha nem a hangerősség, hanem az érvek hatnak. Mondjuk, ilyesmi, hogy „Uram, az önök ha­talmas cége a csőd küszöbén áll? Nem? Akkor hogyhogy nem képe­sek kifizetni azt az alig másfélszáz ezret, amivel nekünk tartoznak?! Nyilván félreértés történt.” És fizetnek? Igen, mert alapigazság, hogy va­lahol mélyen minden ember hiú. A multi is, a sofőr is. Azt hadd ne mondjam ki, milyen jelzőkkel ké­rem számon, ha a kamionosok va­lamit önhibájukból nem csinálnak meg időre. Nem veszik sértésnek, de pontosan érzik a súlyát. És én mindennél többre becsülöm, ha va­laki beismeri a hibáját. Mert senki nem tökéletes. Én sem. Ritka eset, hogy a cégigazgató hölgy saját párja a főnöke is... Ugye? És hihetetlenül boldog va­gyok, hogy a mi esetünkben ez tö­kéletesen működik. Kornél 15 évig volt határőr. Amikor megismerked­tünk, mondtam neki, hogy tudok biztosítani számára egy másik munkát, de azt muszáj legalulról megtanulni... Szerintem ugyanis nincs különbség abban, hogy nő vagy férfi a vállalkozó. A lényeg, hogy profi módon végezze a mun­káját. Ehhez viszont az kell, hogy a legapróbb részletekig ismerje an­nak minden csínját-bínját. Sok ba­rátunk óvott ettől a főnök-beosztott viszonytól, de Istennek hála nem lett igazuk! Ma már ott tartunk, hogy én elkezdem a mondat elejét, Kornél pedig befejezi. Ő tudja, hogy a komoly döntések felelőssé­ge mindig az enyém, és próbál te­hermentesíteni. Tény, hogy olyan típus vagyok, aki ragaszkodik az el­képzeléseihez, s nem szívesen en­ged. Cégügyekben hatalmas, vérre menő vitáink is vannak, de eddig még mindig megtaláltuk a közös nevezőt. A magánéletünkben lé­nyegesen ritkábban adódnak vitás helyzetek. A párom pontosan tud­ja, hogy időnként szükségem van egy kis feltöltődésre. Sokkal nyu- godtabb, türelmesebb, mint én. Vallom, hogy a biztos családi háttér egy cég ötvenszázalékos sikerét je­lenti. Nálunk ez hihetetlenül sze­rencsésen alakult. A szüleim a kö­zelben laknak, s apukám afféle megbízható mindenesként aktívan részt vesz a cég dolgaiban. Anyu­kámmal együtt elfogadták azt is, hogy soha nem tudom megmonda­ni, mi lesz majd öt óra múlva, mi­hez kell a segítségük. Alkalmaz­kodtak hozzám, és ahogy a párom, ők is szívesen vállalják a fiamat. Nincs leLkiismeret-furdalása emiatt? De, egyfolytában! A mai napig megesik, hogy tárgyalok valakivel Pozsonyban, este hét óra, és azon jár az eszem, mi lehet otthon, és miért kell nekem itt ülnöm. Ez tipi­kus női betegség, a férfiak szerin­tem sokkal könnyedebben veszik. Nekik nem jelent akkora érzelmi hátországot, ha tudják, hogy ott­hon minden rendben van. Soha nem voltam feminista, de úgy gon­dolom, mi nők ezt sokkal jobban tudjuk értékelni. Jómagam jöttem már haza úgy Bécsből, hogy a száz­ötvenről nem vettem le a lábamat. Mert anyák napi ünnepség volt az óvodában, és várt a fiam. Igaz, az utolsó pillanatban estem be, de odaértem. Gábor egyébként nincs elkényeztetve, soha nem említem neki, hogy könnyebb lesz az élete, mert ha tanul és kitartó lesz, vátja őt a családi cég. Már ha ő is akarja. S hasonló a helyzet Renével is. Egyelőre főleg hétvégeken va­gyunk együtt a két fiúval. Ám akkor nagyon intenziven. Rengeteget já­runk színházba, főleg Budapestre. Én nagyon szeretem a színházat, és a rajongás átragadt az egész csa­ládra. Van olyan darab, amit há­romszor is megnéztünk már. Most ilyen az Operettszínházban a Mo­zart című musical. A színházjegy azon dolgok egyike, aminek be­szerzésére sem időt, sem pénzt nem sajnálok. Januártól júliusig át­lagban tíz-tizenkét előadásra vál­tunk jegyet, A revizortól Az opera­ház fantomjáig könnyedebb és ko­molyabb darabokra egyaránt. Nagy beszélgetéseink vannak az­tán a srácokkal a látottakról, a kár­tyacsaták meg az ünnepi puzzle­képek kirakása közben... De, hang­súlyozom, nincsenek ajnározva, elégszer láttam gazdag vállalkozók senkiházivá nevelt gyerekét. Ebben is pontosan az a filozófiám, mint az üzleti életben. Hogy sok kicsi sokra megy, és a nagyvállalatok megren­delései mellett észre kell venni a ki­sebb cégeket is. Az életet is az apró örömök kerekítik boldog egésszé. „Hogy az ember megfeleljen elsősorban saját magának...” Nagysurányban végeztem a közgazdasági szakközépiskolá­ban, majd Budapesten tanultam tovább külkereskedelmet és szál­lítmányozást. Azután egy magán­cégnél helyezkedtem el, ahol vé­gül én lettem az igazgató. De saj­nos a tulajdonos elképzelései nem egyeztek az enyémmel... Meg­megemlítem a fiúknak is, hogy már tizenhat éves kamaszlány­ként megfogalmazódott bennem, mit szeretnék elérni: üzletasszony leszek, szolgálati autóval és renge­teg elegáns kosztümmel. Hát, lett szolgálati kocsim, sőt több autóm, és nagyon sok kosztümöm is. Az idáig vezető út persze kőkemény volt. De pontosan ugyanazokon az állomásokon mentem végig, ame­lyeket megálmodtam. A lényeg, hogy az ember a legutolsó nüan- szát is kitapasztalja a problémá­nak, amit meg akar oldani. Ha ez sikerül, onnantól nem számít, hogy férfi vagy nő az illető. Azt hiszem, dicsekvés nélkül el­mondhatom, hogy a saját szak­mámnak már minden csínját-bín­ját ismerem. Imádom az autókat, órákig tudok róluk beszélni, s min­denféle értelemben szeretem, ha a volán az én kezemben van. Azt például nem tudom elképzelni, hogy cégen belül nincs jó kapcso­lat az emberek között. Lehet vala­ki bármilyen jó munkaerő, ha haj­lamos az áskálódásra, a konflik­tusteremtésre, akkor nálam nem él meg. Nem egy partner- vagy konkurens céget ismerek, ahol sokszor ez a legnagyobb problé­ma, minden egyéb baj forrása. Mi valójában egy pici cég va­gyunk. Először éppen tavaly vol­tunk úgynevezett csapatépítő hét­végén a Balatonon. Kibéreltünk egy hatalmas házat kétágyas szo­bákkal, és egyik nap is reggel hatig mulattunk az alkalmazottakkal, meg a másik nap is. Utóbb kérdez­ték is a versenybizottság tagjai, hogy a víkendet követően hétfőn milyen respektusom maradt a töb­biek előtt. Ugyanolyan, mint pén­teken volt, feleltem. És ez tényleg így van. A tisztelet nem ezen mú­lik, sőt. Énnekem ebben a cégben még senki nem mondta, hogy „fő­nök”. Nem is szeretném, el se vi­selném, ha így szólítanának. Egy­szerűen csak Marika. És ugyan­úgy, én nem mondok olyat, hogy ezt meg ezt meg kell csinálni, ha­nem hogy légy szíves csináld meg! Nagy különbség. Az sem megy, hogy én valakit állandóan fegyel­mezzek, kijavítsak. Lehet, hogy kétszer megteszem, mert a másik oldalon arról az aranyigazságról sem szabad elfeledkezni, hogy csak az nem követ el hibákat, áld nem dolgozik. És az alkalmazott­nak éppen úgy lehetnek problé­mái, mint a munkaadónak. De harmadszor azt mondom, hogy most akkor próbálkozzunk valaki mással. Az első két évben azért vállalko­zik az ember, mert pénzt akar ke­resni. Két év után viszont, ha mű­ködik a dolog, szerintem már sen­ki nem a pénzért csinálja. Én is gondoltam rá, hogy valami újba kezdek, mert amit tudtam bizo­nyítani, az már megvan. Most ép­pen egy szlovák-magyar vegyes vállalkozást indítunk, amely vízi szállítmányozással, folyami hajó­zással foglalkozik... (-ez-) 2005 vállalkozónője

Next

/
Oldalképek
Tartalom