Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-16 / 12. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 16. Vélemény és háttér 5 FIGYELŐ Veszélyt jelent a Földre Kína és India fejlődése Az amerikai Worldwatch Institute szerint a Föld nem rendelkezik azzal a víz- és energiamennyiséggel, szántófölddel, amely lehetővé tenné, hogy Kína és India lakossága nyugati színvonalon éljen - ismertette a BBC. A Világ állapota 2006-ban című jelentés szerint a két szárnyaló gazdaság súlyos környezetszennyezést okoz, és a növekedéssel bolygónk természeti erőforrásai képtelenek lépést tartani. „Kína, India, Japán, Európa és az USA vágyainak kielégítésére egyszerűen alkalmatlan a Föld - nem beszélve a világ többi részéről.” Az Egyesült Államoknak - amely még mindig a Föld természeti erőforrásainak legnagyobb használója - együtt kell működnie a két óriással a környezetbarát technológiák kifejlesztésében.- A végrehajtó zárolta a kórház számláját, rátette a kezét a nővérkére, és most le kell szednem a kötést, mert azt is elviszi. (Peter Gossányi rajza) Mára a hazai magyar tudományosság képes ösztönzést nyújtani az eredmények közéleti hatóerővé váltásához Közösségi önismeretünk kihívásai Az immár nyolcadik évfolyamába lépő Fórum Társadalomtudományi Szemlét alighanem jobban ismerik az egész magyar nyelvterületen, mint itthon, a szlovákiai magyarság körében. KISS JÓZSEF A hazai sajtóban a somoijai Fórum Kisebbségkutató Intézet által alapított folyóiratról legfeljebb egy-egy lapszám tartalmát felsoroló kurta ismertetésen kívül talán még nem is jelent meg érdemleges, a közlemények szellemi hoza- dékára reagáló visszajelzés. Pedig a negyedévenként megjelenő folyóirat egy évtizedeken át tátongó és már-már tartósnak mutatkozott űrt tölt be a szlovákiai magyar kisebbségi közeg elemző-vizsgáló önismeretében. Igen, mert ez volt a lap indulásakor az eredendő szándék - a nemzetiségi lét tudományos szintű önreflexiójának lendületet adó fórum megteremtése, ami a maga eszköztárával visz- szahat a kisebbségi fejlődésstratégiákra. Az ehhez nélkülözhetetlen, a folyamatos megjelentetést biztosító mennyiségi és minőségi feltöl- tődés szinte egybeesett a rendszer- váltással. S az ilyen jellegű aggályok azóta szertefoszlottak. De az anyagi háttér megteremtése sem kevés erőfeszítést kíván. Az anyaországi támogatási rendszer természetesen messzemenő segítséget jelent a folyóirat fenntartásában, de ugyanakkor pótolhatatlan szerep hárul - nemcsak a szakmai koordinálás okán - a magyar-magyar intézményi kapcsolatok minél racionálisabb működtetésére. Szarka László, a Magyar Tüdományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója nyomatékosan hívja erre fel a figyelmet a tavalyi harmadik számban közölt inteijú- ban, melyet Fazekas József főszerkesztő készített vele. Szarka László rámutat arra, épp a somoijai intézettel kialakult együttműködés kapcsán, hogy a mai nehéz költségvetési és pályázati körülmények között egyre többet számít a bizalom és a belső igényre, közös érdekekre alapozott egyetértés. Ebben a kutatásszervezési elvben és gyakorlatban látja egyik fő előfeltételét annak, hogy a kisebbségi közösségek tudományos intézményei nemzetközi mércével is mérhetőek legyenek. Több Kárpát-medencei magyar kutatóhellyel egyetemben a somoijai intézetet is, a folyóiratával együtt a régió élvonalába sorolja. A szlovákiai magyar kutatóműhelyek helyi kötődése és a Fórum hatóköre közötti kellő összehangoltságban, intézményhálózattá alakításában rejlő erőforrás minden bizonnyal hatékonyabb kiaknázást kínál, s ugyanez alighanem elmondható a magyar nyelvterület kisebbségkutató intézetei közötti élő kapcsolatból származó közös hozadék előmozdításának lehetőségéről is. A kölcsönösség sokirányú, többszörösen összefonódó szálai lehetővé teszik a sajátosságok és a rokon vagy azonos vonások ama „közös érdekeket” szolgáló közvetlen egymásra hatásának, a közös értékteremtés folyamatának a megragadását és alakítását. Természetesen ebbe beletartozik a többségi partnerekkel való együttműködés is. A lap szinte minden számában jelentet meg szlovák szerzőtől származó, közös haszonnal járó írást. A budapesti Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet bemutatása a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain sejthetően a folyóirat profilbővítési szándékáról tanúskodik. S nyilván nem véletlen, hogy a tavalyi utolsó, negyedik lapszám a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének szentelt monotematikus tartalommal jelent meg. Hisz ez a pedagógusképzési és tudományművelői szerepet egyaránt felvállalni kényszerült egyetemi tanszék lett jó ideig megtestesítője és egyben letéteményese is az anyanyelvi, a nemzetiségi léthez kapcsolódó tudományos feltáró munkának. Ugyanakkor a szakpárosítás által adott lehetőségek folytán egyben kiröppentő fészkévé vált a szlovák intézményekbe kerülő gyér számú, az anyanyelvi kötődését és a nemzetiségszolgálat iránti elkötelezettségét megőrző kisebbségi magyar kutatónemzedéknek. Mészáros Andrással az ugyancsak lényegre tapintó kérdések fe- szegetésére hangolt, a rendkívül kifejező Hagyomány és kontextus címmel ellátott, szintén a főszerkesztő, Fazekas József által készített beszélgetés áttekintést nyújt a tanszék történetéről. Jobban mondva arról az útról, amelyen haladva eljutott a magyarságtudományként értelmezett hungarológia és a filológiai meghatározottságú, a szlovák anyanyelvűek elengedhetetlen közreműködésével létjogosultságot szerzett hunga- risztika meghonosításáig. Mészáros András többek között erre is utalva joggal hangsúlyozza, hogy a tanszék e tekintetben maga is hagyományteremtő igyekezetei tudhat maga mögött. Ezzel összefüggésben tér ki a komáromi Selye Egyetem létrejöttével előálló helyzetre, mely egyszerre kínál perspektívákat és idéz elő átfedéseket. Ezek kiküszöbölése - s itt alighanem visszautalhatunk Szarka László említett látleletére - megköveteli a kölcsönös bizalmat, valamint a közös érdekek és értékek szem előtt tartását. Éppen ezért elvárható, hogy az interneten kívül a A folyóirat egy évtizedeken át tátongó űrt tölt be a szlovákiai magyar kisebbségi közeg elemzővizsgáló önismeretében. lap hasábjain szintén mihamar bemutatkozik a Selye Egyetem is a maga koncepcionális - a meglehetősen általános célkitűzéseken túlmenő - elképzeléseivel, de főként a kezdeti oktatói és tudományos eredményeivel. A mégoly szűk körű szlovákiai magyar kutatói közösség ezeknek prezentálását érdeklődéssel váija. Mert ne feledjük, az oly nehezen kiharcolt magyar nyelvű egyetem működése - csakúgy, mint létrejötte volt - nemcsak belső intézményi kérdés, hanem közügy, beleértve a szakmai állomány feltöltésének mikéntjét is. Az együttgondolkodás közösségi igénye nem sérti az egyetem autonómiáját és munkatársainak ez irányú jogos érzékenységét. Alapjában véve társadalmi hátszelet jelenthet az egyetem számára, amire nemcsak az anyagi gondok megoldását keresve van szükség. A pozsonyi Magyar Nyelv és Irodalmi Tanszék mostani és volt munkatársainak egy-egy munkáját felvonultató összeállítás érzékletes képet ad a szakmai tájékozódás sokrétűségéről. Jó szerkesztői érzékről tanúskodik e közlemények kiegészítése Rudolf Chmelnek és a tanszék egykori elődjének, a Magyar Szemináriumnak a megteremtésében részt vállaló Bújnák professzornak a szlovák-magyar irodalmi összehasonlító vizsgálódással kapcsolatos tanulmánya. Rudolf Chmel fejtegetései 1986- ból származnak, de akárcsak ma is íródhattak volna. Akkori kérdésfelvetései ugyanis továbbgondolkodásra érdemes késztetésekkel szolgálnak. A lap hasábjain jelentős teret kap a szlovákiai magyar kisebbségtörténet. Örvendetes, hogy ebben a témakörben a kortörténeti megközelítés is érvényesül. Ebből a szempontból úttörő kezdeményezésnek számít az oral history módszerével készített, a rendszerváltás szlovákiai magyar vonatkozásait felidéző visszaemlékezéseknek, amelyeknek a publikálása nyilván folytatódni fog, s korábbi időszakkokra is kiteljed. A személyes emlékezet felelevenítésének fontosságára utal a Novomeskýnek a magyarokhoz fűződő viszonyát vizsgáló, a harmadik számban közölt tanulmány kiegészítéseként megjelent levélváltás Illyés Gyulával. Ennek körülményeiről a maga teljességében valószínűleg csak a korabeli tanúk elhalványult emlékezetének felélénkülése adhat képet. Joggal vetődik fel a kérdés: mennyire csapódik le a lap kisebbségi önismeretünket gazdagító jelenléte a szlovákiai magyar köz- gondolkodásban. Öllős László a Fórum beköszöntőjében hangsúlyozta, hogy az induló folyóirat építeni kíván arra a hiánypótló szerepre, amit a heti- és napilapokban megjelent, főleg a tudományos is- mertteijesztést szolgáló, a tudományossággal foglalkozó viták jelentettek. Nos, úgy tűnik: mára a sorrend felcserélődik, a Fórum nyújthat ösztönzést a publicisztikának ahhoz, hogy a tudományos értékek kisebbségi-közösségi hatóerővé váljanak. Csak élni kellene vele. Remélhetőleg a folyóirat bemutatkozása a pozsonyi magyar kulturális központban hasznos véleménycserét eredményez. KOMMEHTÁR Magyarok, japán igában BARAK LÁSZLÓ Szervezett érdekvédelem nélkül sokkal nagyobb veszélyben van egy gyári alkalmazott, mint a közpénzből eltartott hivatalnok vagy a zsaruk. Az utóbbiaknál tehát sokkal kevésbé róható fel egy gyári alkalmazottnak, hogy szakszervezetet alapít. Vagy csatlakozik a már létező szakszervezeti struktúrához. Tlilajdonképpen ezért nem vehetik zokon a japánok, hogy az esztergomi Suzukinál is kibontakozóban van a szervezett érdekvédelem. Csacsiság, sőt szemtelenség is volt tőlük utcára tessékelni a minap a soros szakszervezeti gyűlést, és a tagok listáját követelni. Még akkor is, ha némiképpen érthető a viselkedésük. Őket ugyanis egyértelműen az olcsó munkaerő csábította anno Magyarországra, nem pedig a marhapörkölt, a fütyülős barackpálinka vagy Anettka meztelen egója... Továbbá köztudott e szerfölött tehetséges népről, hogy nagy adag fanatizmussal is meg vannak áldva - vagy verve. A hírek szerint elmebetegeket megszégyenítő fanatizmussal viszonyulnak munkaadójukhoz s a napi munkához is, olyannyira, hogy állítólag önként, dalolva, sőt akár ingyen is dolgoznak. Már-már kielégülnek a munkában! Most már csak az nem egészen érthető, hogy egyébként meg miért olyan magas náluk az öngyilkossági arány!? Mindegy, maradjunk Esztergomban, a Suzukinál. Nagyon buták lettek volna a japánok, ha a munkamorál tekintetében olyan elvárásokkal érkeznek meg „Mária országába”, mint amit odahaza megszoktak. Tüdniuk kellett, hogy az államszocializmusban tenyészett munkavállalók olyan messze vannak a fanatikus munkaimádattól, mint Hokaido szigete a Margit-szigettől. Ez viszont épp azért nem zavarhatta őket, mert az is világos volt, hogy megközelítőleg sem kerül nekik annyiba egy-egy magyar betanított munkás, mint mégoly elhivatott japán kollégáik bármelyike. Ráadásul eleinte a magyar munkavállaló is úgy özönlött az esztergomi gyárba, akár valaha a keletnémet meg a cseh turisták a magyar tengerhez. Több mint egy évtized múltán azonban úgy tetszik, olyannyira kikupálódott (elkanászkodott?) a magyar munkás, hogy mára 900-an járnak Párkány környékéről a Suzukiba. Talán mert ők még műidig hajlandók (voltak?) annyi pénzért dolgozni odaát, amennyiért az „anyaországi” magyar honpolgároknak immár le sem akaródzik hajolni? Ide jutottunk volna...? Nem csoda, hogy szakszervezeti mozgolódás támadt az önmagukat kiszipolyozottnak tartó Suzuki-melósok körében. Azzal, hogy idővel, az európai munkavállalói szokásjoggal összhangban, többek között, kollektív szerződésben rögzíttessék a munkaadójuk és a köztük lévő (vjiszonyt. Valamikori császárunk, Ferenc Jóska bácsi után szabadon elmondható tehát, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindennel meg lehetnék elégedve... Ha a szóban forgó szakszervezeti gyűlésen nem lett volna ott - lám, egy újkori Che Guevara - a szlovák szakszervezeti guru, Ivan Saktor. Robert Fico újdonsült kortese! A gazdát, Ficót egyébként a minap titulálták a legnagyobb szlovákiai drogdflemek egy internetes portálon. Mert süket kommunista dumájával évek óta ő kábítja Szlovákiában a legtöbb embert... Csak nehogy jobban megijedjenek ettől a japánok, mint kellene. Mert akkor meg sem állnak Mongóliáig. Ahol talán nincs is szakszervezetek... JEGYZET Hallgat a múlt KÖVESD! KÁROLY Szlovákiában tavaly Vlachovo nyerte el a példás település büszke címet. Tavasszal jártam az egykor Oláhpatak nevet viselő észak-gömöri faluban, amely Rozsnyótól kissé északra, a bányavidéken fekszik, fenyvesek borította hegyek karéjában. Zegzugos utcáinak faházai beszédesen őrzik a múltat, új épületei arról árulkodnak, hogy a szódban folyt bányászat jó megélhetést nyújtott az itteni szlovák embereknek. Amit mellesleg nem a kommunisták, hanem az Andrássyak honosítottak meg. Ottjártamkor nagy munkában voltak az oláhpataki atyafiak. Az Andrássy-kastélyt tatarozták, amelyben gróf Ándrássy Gyula egykori külügyminiszter látta meg a napvilágot. A festői szépségű Gömörország teli van pusztuló kastélyokkal, kúriákkal. És tehetetlen polgármesterekkel, akiknek eszébe sem jut, hogy megírjanak egy pályázatot, hátha megmenthetik azt a kincset, amit az elődök hagytak rájuk. Vlachovo alias Oláhpatak polgármesterének ez eszébe jutott. Pedig a falunak nincsenek jó emlékei a grófi családról. Állítják, az Andrássyak kiszorították a parasztokat a legjobb földjeikből, s amikor azok deputádót indítottak Bécsbe, a grófék vasba verve dbálták vissza őket. De ez tán csak legenda, sok hasonlót gyártottak az agymosás évtizedeiben. De az Andrássy-kastély kapóra jött, a fordulat után a család eladta a községnek. Kórlapján a 20. század minden betegségtünete feltüntethető: még kaszárnya is volt a II. vüághábo- rú alatt. Egykori pazar termeiben, ahol koronás fők is megfordultak, katonalovak grasszáltak a fényes parketten. Később a munkáshatalom kultúrháznak, moziteremnek használta, és a Matica slovenská is megtelepült benne. Memento mori - az Änd- rássy-kastélyt uniós támogatással szedte rendbe a falu. Feltétel volt, hogy a grófi család is kapjon benne emlékszobát. Az atyafiak ezt a békát is lenyelték. A pénznek nincs szaga. Hanem mégis van egy szépséghibája a dolognak, amiről a média nem cikkezik. A polgármester megsúgta, hogy Oláhpatakon, a környék falvaival ellentétben, azért nincsenek romák, mert a ’60-as években elűzték őket. Egy báli éjszaka után csúnya verekedés tört ki, halott is volt, és az azóta sem emlegetett exodus lett a következménye. Kíváncsi lennék, vajon akkor is példás község lenne-e ma Vlachovo, ha mondjuk tíz-húsz százalékban dgányok laknák? És példás-e az a község, ahonnan embereket üldöztek el? A kérdésre természetesen nincs válasz. Igaz, kérdés sincs. A múlt cinkosan hallgat.
