Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-25 / 272. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 25. Gondolat 13 „A balettben is az ész a legfontosabb, nem a hosszú láb és nem a hosszú nyak” - mondja Maja Pliszeckaja, aki művészként mindent elért, amit elérhetett Az embers zívű hattyú Ezt a szépséget, ezt a sugárzást csak azok kapják a Teremtőtől, akik pályafutásuk első percétől fogva milliókat szolgálnak művészetükkel (TASR/AP-felvételek) Kék színben úszik a Vörös tér. Moszkva szívét elönti a fényár, száz meg száz reflektor kereszttüze. Kopár színpad. Balról a GUM, a palotává változott nagyáruház, jobbról a mauzóleum. Lenin még sminkelt álmát alussza. De már nem örök a Szovjetunió. SZABÓ G. LÁSZLÓ Gálaest. Egymást váltják a Bolsoj balettcsillagai. Liepa, Vasziljev, Besszmertova és a többiek. Köztük a legnagyobb, a legidősebb, a legjelesebb: Maja Pliszeckaja. Egyvalaki hiányzik a táncból: Godunov. Alekszandr Godunov. A prímabalerina szívének titkos torreádora. Élete nagy szerelme, a nála sok évvel fiatalabb, szárnyak nélkül repülő, vakító magasságokban járó, érzéki Ikarosz. De róla majd később! Maja Pliszeckaja. Megjelent a színpadon hatvan- egynéhány évesen, hattyútollakkal a hajában, leheletfinom, hófehér tütüben. Jött meghalni. Félrevonulni, királynői méltósággal elúszni, hogy senki se lássa, amikor a végső pillanatban nyakát hátravetve, fejét szárnyai közé dugva megadja magát a természet végakaratának, s immár élettelen testét viszi tovább egy távoli tó fenekeden kékje. Nyáreste volt, Moszkva fölött egymásba kapaszkodtak a csillagok. A Vörös tér tükörsima vízzé változott. Maja, az isteni Maja szív- szorongatóan haldoklott. Nincs még egy ilyen hattyú a balettirodalomban, de ilyen táncosnő sem a földkerekségen. Anatómiai, fiziológiai, kinetika csoda. A megtestesült méltóság, a páradan elegancia. Egyrészt. Másrészt pedig a táncosnői tökély, a testi-lelki harmónia, a sugárzó erotika. Hangsúlyozom: hatvanvalahány évesen! Beleborzongott, aki látta. Maja Pliszeckaja akkor már nem táncolt a Bolsojban. Tíz évvel azelőtt még igen. Akkor még visszacsalogatták. A szétesés éve után már nem. Szovjet táncosnőnek kiváló volt, orosznak már túlkoros. Hagyták, hogy vesszen. Hogy elhagyja Moszkvát, és férjével, Ro- gyion Scsedrinnel, a híres zeneszerzővel Németországba költözzön. Ő, az ízig-vérig orosz, aki szenvedte a hideri csapatok ostromát. München nem a világ vége. Csak Moszkvától van messze. Ha Gorbacsov szép szóval a szívére beszélt volna, biztos, hogy marad. De senki sem állta útját, nem tartóztatták, ő pedig ment, anélkül, hogy egyeden pillanatra is hátranézett volna. A hattyúk idegen vizeken keresnek végső megnyugvást. Pliszeckaja azóta sem tépdesi tolláit, nincs keser- gés, önmarcangolás. Köszöni, jól érzi magát. Életét eltáncolta, aztán egy vaskos kötetben meg is írta. Persze csak részben. Hagyott belőle magának is. Más időkre. Odaátra. Önkéntes száműzetésében igyekszik boldog lenni. Végül is... művészként mindent elért, amit elérhetett. Eltáncolta az egész balettirodalmat. A hattyúk tava Odette- Odiliáját például több mint nyolc- százszor formálta meg. Vajon be- jegyzik-e ezt a számot a rekordok könyvébe? Erre ugyanis még soha senki nem volt képes előtte. Hogy lesz-e majd ember, aki túlszárnyalja, az a jövő zenéje. Pliszeckaja mindenesetre olyan táncosnői életművel büszkélkedhet, amelynek nincs párja a földkerekségen. Előttem egy fotója 1940-ből. Tizenöt évesen Leonyid Jakobszon nimfáját táncolja Csajkovszkij zenéjére. Még tanul, de már tanítani lehetne, ahogy testét a táncnak, a muzsikának adja, ahogy tetőtől talpig egyeden izzó fénycsóva. Három évvel később már a Bolsoj balerinája. Faijaiból lángok, legyezők, tőrök és szárnyak lesznek, a világ legszebb hattyúszámyai, amelyekből később a szemünk láttára száll majd ki az élet. De haldokló hattyúként is megdöntött minden rekordot. Hiheteden, mire volt képes: állítása szerint legalább húszezerszer lépett közönség elé csak ebben a szerepében. Korunk két neves francia koreográfusa, Roland Petit és Maurice Béjart tiszteletükjeiéül az ő testére szabták A rózsa halálát és a Bolerót. Mindketten felsőfokon nyilatkoztak róla. Maja Pliszeckaja világviszonylatban is „szamaja bol- saja” balerina. Carmenként nemcsak Don Jósét, hanem az őt alakító Alekszandr Godunovot is magába bolondította. Anélkül, hogy akarta volna. Hatalmas szerelem volt ez akkoriban, úgy huszonöt évvel ezelőtt. Godunov nődén, Maja Pliszeckaja Rogyion Scsedrin felesége. Godunov lángol a szerelemtől, Scsedrin szelíd megbocsátással veszi tudomásul pátja „érzelmi fel- lobbanását”. A Bolsoj vezérkara illendően hallgat, Orosz Anyácska, onnan „fentiről” rosszallóan pislog. A kapcsolat titokban zajlik, de fél Moszkva tud róla. Aztán Godunov csomagol, és elhagyja az országot. Amerikában folytatná pályáját, de ami sikerül Barisnyikovnak, neki az nem jön össze. Filmszínészként vegetál tizedrangú hollywoodi produkciókban. A „nagy kaland” nem rengette meg a balerina és a zeneszerző házasságát. Szövetségük életre szóló. Közös döntésük volt az is, hogy Gorbacsov elnöksége idején, katonai puccstól tartva, elhagyják Oroszországot. Azóta Münchenben élnek. Pár évvel ezelőtt azonban lakást vettek Litvániáéban is. Moszkva már a múlt, illetve csak olykor-olykor a jelen. Mint például most, az elmúlt napokban, amikor nyolcvanadik születésnapja alkalmából, hosszúra nyúlt szünet után ismét megjelent egykori közönsége előtt. De már csak meghajolni. Először a Bolsoj színpadán, ahol egy hétig tartó fesztivál zajlott azokból a darabokból, amelyekben pályája legnagyobb sikereit aratta, utána a Nagyszínház által rendezett fotókiállításán, majd a Kremlben, ahol Ave Maja címmel hűséges barátainak egyike, Maurice Béjart koreografált rendhagyó estet az orosz balett ma is vonzó nagyasz- szonya tiszteletére. Nézem a portrét, amely pár nappal ezelőtt készült róla. Ezt a szépséget, ezt a sugárzást csak azok kapják a Teremtőtől, akik pályafutásuk első percétől fogva milliókat szolgálnak művészetükkel. Fényes szempár, varázslatos arc, kecses nyak, finomság és előkelőség. A természet káprázatos összjátéka. Már ötvenedik születésnapján arról faggatták, hogy csinálja, miből kever ki ennyi szépséget, energiát, mi táplálja ezt a mérheteden belső ragyogást? „Ezt csak a Mindenható tudja - felelte. - Itt van előttem ötven rózsa. Mindegyik alatt egyszerre cserélem a vizet, mindegyiknek ugyanúgy vagdosom a szárát, az egyik mégis hamarabb kezd el hervadni, mint a többi. A végén marad egy, amely mind a negyvenkilencet túléli. Több mint egy hétig búja. Neki van a legtöbb ereje. Küzdeni tud. Nem akatja követni a többit, dacol az idővel. Megteheti, mert az Úr támogatja. Halkan mondom: ez vágyókén.” Most, harminc évvel később, ugyanez a helyzet. Hetvenkilenc rózsán már a friss víz sem segít. De az az egy, a nyolcvanadik, fejét magasra tartva erőtől duzzad a többi között. Spiccen áll a vízben. Ez ő. Égi test a földön. Égitest a föld felett. A neve itt is, ott is: Maja Pliszeckaja. Fellépés a Kremlben Beszélgetés Csordás Gáborral, a Jelenkor igazgatójával Nádas Péter új regényéről, amely „megválaszolja a realizmus felbomlása által felvetett kérdéseket” „Világirodalmi léptékben is egyedülálló” GAÁLTEKLA Nádas Péter új, háromkötetes, Párhuzamos történetek című nagyregénye november első hetében jelent meg a Jelenkor Kiadónál. „E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatla- nok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze” - olvasható a kiadó könyvajánlójában. A regényt, mint minden, a Jelenkornál megjelenő Nádas-szöveget, Te szerkesztetted. Miért tartod átütő jelentőségű műnek a Párhuzamos történeteket? Röviden: mert az első magyar mű, amelyik nem csupán a kortárs világirodalom színvonalán áll, hanem egy olyan fordulatot hajt végre, amely világirodalmi léptékben is egyedülálló. Ami ennyire új, annak persze éppen az újdonságát nehéz érzékeltetni (no meg értelmezni: bajban is lesznek vele a kritikusok). Kénytelenek vagyunk más művekhez hasonlítani, ami máris azt a benyomást kelti, hogy nem is annyira új. Mégis megpróbálom. Képzelj el egy prousti művet, amelyiknek a belső rendjét, megidézett világát nem egyetlen „én”, hanem több tucatnyi én érzéki emlékezésének dinamikája hozza létre. Ezek összeszövődnek, egymásba olvadnak, és lényegében egyetlen, kollektív történetet alkotnak. Ezt a furcsa kollektivitást az teszi lehetővé, hogy az emberi létezés érzéki észlelésének szintje - és nem például valamely politikai közösség - voltaképpen az egyetlen antropológiai invariáns. Nádas ezt Az égi és földi szerelemről című esszékönyvében fejtette ki, és ami ott vitatható filozófiai elgondolás, az a Párhuzamos történetekben hihetetlenül termékeny írói „segédhipotézisnek” bizonyul. Miben más ez a regény, mint az Emlékiratok könyve? Az Emlékiratok könyvét alkotó négy elbeszélést külön-külön már lényegében ugyanaz a test-írás hozza létre, amely Nádas világirodalmi szabadalma (és amelyről nemrég A körülírás címmel kiváló tanulmánykötetet tettünk közzé Bagi Zsolt tollából). A könyv nemzetközi sikerének is ez a magyarázata. A különálló elbeszélések azonban ott végső soron modellszerű konstrukcióban kapcsolódnak össze egyetlen regénnyé. Az új regény vüágát nem metszi körül ilyen modellszerű konstrukció. Ennek köszönhetően az életvilágok kimeríthetetlen, meghatározhatatlan és lezárhatatlan szövevényében merülünk el olvasása közben. Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a világban létezünk. A hasonlóság - és ez az igazán döbbenetes - még nagyobb is, mint a klasszikus realista nagyregények esetében. Lehet azt mondani, hogy jelentősebb, mint a többi Nádasírás? Nádas szerintem az a fajta író, aki fokozatosan tapasztalta ki tehetségének voltaképpeni természetét. Kezdettől fogva tudott valamit, amit más nem, de ezt a tudását mindig a legutóbbi művében működtette a legszabadabban és a legtermékenyebben. így aztán - legalábbis ami a regényeket illeti -, mindig a legutóbbi írása tekinthető a legjelentősebbnek. Az Évkönyv kivételnek látszik, de ha most visszatekintünk, látható, hogy nagyon fontos lépés volt a Párhuzamos történetek felé vezető úton. (...) Mit gondolsz, milyen lesz a fogadtatás? Amint már említettem, a kritikusok valószínűleg zavarban lesznek. Az olvasók pedig élvezni fogják. Nem mondom, hogy nem fognak meghökkenni némely fejezeteken, mert az elmondottak mellett rendkívül provokatív is a regény, de az olvasás gyönyörűsége bőven kárpótolni fogja őket a rájuk váró kínos szembesülésekért. Valóban 18 évig írta Nádas Péter a regényt? Mennyiben érezhető ez a művön? Nagy szerencse, hogy tizennyolc évig tartott az első három kötet megírása. Tíz évvel ezelőtt sokkal készületlenebbül ért volna minket Nádas kíméletlen humanizmusa. Mit vár a kiadó Nádas Péter új regényétől? Megjósolható-e az optimális eladott példányszám? Nádasnak van egy biztos olvasó- közönsége, és már ez sem kevés. Ebben a regényben azonban - két okból is - benne van egy nagy siker lehetősége. Az egyik ok, amit már említettem, a regényvilág valóságszerű gazdagsága. Ez nem „magyar tengeti’, hanem valódi mélység, amelyben tényleg el lehet merülni. A másik ok a radikalitása. Ha vannak még az emberi emancipáció értelmében vett modernizációnak erői ebben a félfeudális magyar társadalomban, akkor ez a regény olyasféle hatalmas megerősítés lehet számukra, mint például Ady költészete volt a múlt század elején. Szinte azt mondhatnám, afféle próbakő ez a regény: fogadtatásán elég pontosan lemérhetjük, mekkorák az esélyei egy emberibb világnak Magyarországon. Milyen fogadtatás várható külföldön? A külföldi fogadtatást is hasonló próbakőnek tekinthetjük. Szomorú volnék, ha külföldön nagyobb sikert arama, mint idehaza. Mikor kezdik el fordítani, mely nyelveken jelenik meg először a regény, és kik lesznek a fordítók? Kissé korai az időpont ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak. A kiadói lektorok világszerte olvassák, remélhetőleg szorgalmasan. Annyi bizonyos, hogy németre már fordítják, és a Berlin Verlagnál fog megjelenni. ( www.litera.hu )
