Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-25 / 272. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZŐ 2005. NOVEMBER 25. A kultúrát mint nemzet- és közösségmegtartó erőt csak a társadalomban meglévő igény tarthatja életben - Helyzetjelentés a szlovákiai magyar értelmiségről- avagy a szellem embere Az igazi A szlovákiai magyar kisebbségi lét legkártékonyabb, a leginkább burjánzásra képes rákfenéje az idő- és szakemberhiány. Egy latin mondás szerint: „Akit az Istenek el akarnak veszejteni, annak előtte elveszik az eszét.” HODOSSY GYULA Ezzel nem azt akarom mondani, hogy például a trianoni békeszerződésről és az azt követő évtizedek közösségünket sújtó történéseiről az istenek döntöttek, hanem azt, hogy a döntéshozók - istennek képzelve magukat - sokszor és sokféleképpen megpróbálták a szlovákiai magyarság „eszét” elvenni. A nemzet esze - a kultúra meghatározó ereje - az értelmiség. Az értelmiség, amely hivatásszerűen végzett munkája eredményeként új szellemi értéket alkot, biztosítja a tudás módszeres alkalmazását, részt vállal a kulturális értékek, a szakismeretek közvetítésében, irányítóként vagy szakértőként részese a tudásteremtés, a tudásátadás többszintű, iskolai és iskolán kívüli döntés-előkészítő és végrehajtó munkájának. Nem a környezetére érzékeden szakbarbárt, hanem azt a szakembert hiányolom, aki alkotóképességgel, szellemi érzékenységgel, tíz „egész”-re figyelés képességével narancs van megáldva, mert ahogy Németh László úja: „Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tülajdon- képpen nincsenek is szellemi foglalkozások, csak szellemiekkel foglalkozók vannak, s ezeket nem a képesítés és a pálya avatja azzá, hanem a végzet és a szenvedély.” A végzet által kijelölt, küldetéstudattal rendelkező, a nemzetével szembeni szerető szenvedéllyel teli, áldozatokra is képes értelmiség elveszejtése káoszhoz, a hagyományok megtagadásához, a viselkedés és szokásrendszerek összeroppanásához, tekintély- és értékvesztéshez, a jó és a rossz összemosásához, az álideológiák diadalához - asszimilációhoz vezet. Történelmünkben, tudom, nem Trianonnal ütötte fel a fejét az „értelmiségtelemtés”, végigkísérte e jelenség históriánk hosszú évszázadait, de szerencsére nem olyan súllyal nehezedett ránk, hogy nemzetünket térdre kényszen'thette volna. A szlovákiai magyar kultúra helyzetét tárgyalva most mégis az 1918-cal kezdődő három évtized következményeiről kell értekeznem. A háború, a háborúk testet- lelket tipró szenvedései, a határ módosítása, az ebből következő traumák, a diktatúrák, a hadifogoly- és munkatáborok, a kitelepítés és a deportálás hit- és remény- vesztései, a magántulajdon elrablása, a jogfosztottság, az anyanyelvén megszólaló gyermek megfélemlítése mind-mind stációi voltak annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen a szlovákiai magyarság 1948-ra majdnem teljes „esztelemtésre” ítéltetett. A megmaradt maréknyi értelmiségi közül a kezdeti kényszerű hallgatás után - látva a kommunista párt kultúraktivistáinak tudadan, de lelkes csaholását - sokan végleg lemondtak a megszólalás bárminemű lehetőségéről. Néhányan talán reményt vesztve, de Istennel vagy önmagukkal szembeni tisztességből küzdöttek tovább a tiszta, a felelősségteljes szellem-ember megmaradásáért, mert hitték az író szavát: „csak szellemiekkel foglalkozók vannak”. A hatalom sem volt ám rest! A tehetségeket düettánsokkal, álértelmiségiekkel vette körül, hogy az építő, értelmes gondolatot csírájában fojtsák el, és hogy a hatalommal szembeni hűségük jeléül jelentsék is a történteket. így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy az ügynöklistán szereplő magyarok közül manapság szinte mindenki értelmiséginek tartja magát. Profi politikusok, úók, költők, újságírók, képzőművészek, zenészek, színészek, tudósok és tanárok nevei találhatók az ügynöklistán, és itt vannak köztünk ők is, pedig tudjuk, aki a gondolat szabadságának bármi módon gátat szab, gátat szabat, már nem lehet értelmiségi. A második világháborús német hadifogolytáborokban a nácik álszökéseket szerveztek: kirobbantották a tábor kerítését, falát, hogy megfigyelhessék, kik azok, akik a leghamarabb ismerik fel a szökés lehetőségét, akik elsősorban nem saját maguk megmenekülését, hanem a többiek épségben maradását tartják fontosnak. Az elnyomók nagyon jól tudták, hogy ha megsemmisítik azokat, akik élen jártak a cselekvésben, akár néhány tucat katonával is képesek lesznek ezreket fogva tartam. Minden diktatúrának ez a lényege. A fasisztának és a kommunistának is. Az értelmiséget kell megbénítani, lejáratni, megfélemlíteni, és a bólogató tömeggel - az igazi áldozatokkal - narancsként elfogadtatni a citromot. Értelmiségünk pedig csak akkor tudja maradéktalanul ellátni kultúraközvetítő feladatát, ha folyamatosan növekszik a publikációs tér, vele egyetemben könyveink, folyóirataink tartalmi színvonala és külalakja, példányszáma, olvasottsága - na de ez tapasztalataim szerint, sajnos, koránt sincs így. Mert berkeinkben hiányoznak - vagy részben hiányoznak - azok a műhelyek, fórumok, szellemközösségek, amelyek az alkotó és az alkotást közreadó szlovákiai magyar tudós, gondolkodó, szépíró műveit értelmezik, megvitatják és szellemi közkinccsé transzformálják. A kultúrát mint nemzet- és közösségmegtartó erőt csak a társadalomban meglévő igény tarthatja életben, és ennek az igénynek a kialakulását leginkább az értelmiség tudja elősegíteni. Ha nevelőink, tanáraink, újságíróink, papjaink, művészeink és tudósaink lemondanak a kultúra iránti igény felébresztéséről, valamint egyetemes és saját értékeink közvetítéséről, akkor hamarosan beáll a kultúrhalál, az az állapot, ahonnan már nincs visszatérés, hiszen a kultúráját vesztett nemzeti közösség nagyjából úgy reagálna egy-egy magyar nyelvű rendezvényre vagy kiadványra is, mint ötnapos hulla az újraélesztésre. A szakemberhiány legfontosabb oka tehát a kultúra iránti igény felkutatásának, megteremtésének és megtartásának hiányosságaiban ismerhető fel. „Itt alkotni, teremtem kell!” - mondta Széchenyi István. És akár így is folytathatnánk: itt alkotni, teremteni - és közvetíteni kell! A megteremtett alkotásokat eljuttatni a szlovákiai magyar közösség minden egyes tagjához. Értelmiségi felelősségünk tudatában vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt ennek érdekében? Jól ismerik-e kulturális értékeinket legalább oktatóink? Mert ha nem, hogyan is adhatnák tovább ezek ismeretét tanítványaiknak! Az egyetemistákat - és leginkább a pedagógusjelölteket - megfelelő nevelőoktató programok alkalmazásával lenne szükséges felkészíteni, hogy küldetésük: közvetítőszerepük betöltésére maradéktalanul képesek legyenek. Ők azok, akiktől leginkább elvárható, hogy mind az alkotásban, mind az alkotások közvetítésében élen járjanak, ezért a kultúránkkal szembeni igény felébresztése őbennük a legfontosabb. Na persze, a szép az lenne, ha magyar tannyelvű alap- és középiskoláink - eleget téve alapvető erkölcsi, sőt törvényből eredő feladatuknak - kultúrszomjjal teli fiatalokat küldenének az egyetemekre. Kultúránk színvonala és gazdagsága, vagyis a szlovákiai magyarság megmaradása nagyrészt attól függ, hogy düettánsokkal és tehetséges besúgókkal, feljelentőkkel teli mai értelmiségünkkel sikerül-e egy tiszta lappal induló, kulturális értékeinket jól ismerő, és azt saját maga is gyarapító, az öreg európai kultúrára büszke, szívében és lelkében magyar értelmiséget kinevelni, útjára bocsátani, megtámogatva őt tudással, tapasztalattal és szeretettel. A szlovákiai magyar kultúra leginkább burjánzásra képes rákfenéje az idő- és szakemberhiány. Vajon van-e még időnk pótolni a mulasztásokat? (A szlovákiai magyar értelmiségi találkozón elhangzott előadás szerkesztett változata.) A nemzet esze - a kultúra meghatározó ereje - az értelmiség. A szlovákiai magyar kultúra rákfenéje az idő- és szakemberhiány. Százhuszonöt éve, 38 éves korában hunyt el Csepreghy Ferenc, Ipolyszalka híres szülötte, a Sárga csikó és a Piros bugyelláris című népszínművek szerzője Tálentum és praktikum A Sárga csikót először 1877-ben játszották a Népszínházban. Négyen az előadás szereplői közül: id. Tihanyi Miklós, Pártényi Jánosné, Blaha Lujza és Tamássy József (Képarchívum) FORGÁCS MIKLÓS A népszínmű furcsa köztes műfaj, a 19. század magyar színpadi találmánya. Nagy érzelmek és kicsinyes gondok, krimiszerű izgalmak és üres ömlengések, rejtélyek, szenvedélyek és édes-keserű dalok, humor és tragikum keveredik ebben a zsánerben. Shakespeare, Mohere és a színházi mesteremberek szelleme egyaránt belengi. A népszínmű-irodalom egyik kiemelkedő alakja az a Csepreghy Ferenc, akire halálának százhuszonötödik évfordulóján szülőfalujában, Ipolyszalkán emlékezett az Ipoly Eurorégió Szabadegyetemen, az Ipoly Eurorégió Határon Átnyúló Együttműködés és természetesen a falu. November 20-án a drámaíró szülőházán elhelyezett emléktáblánál idézte fel Németh Péter Mikola költő, szervező a „műbútorasztalos-színműíró” alakját. Szavai szerint fontos pillanat volt a Sopron megyei Győrös- sy-Csepreghyek betegeskedő, könyveket bújó kései leszármazottjának életében Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye. A fiú azért választotta ugyanis az asztalos mesterséget, mert megtetszett neki Boltai, a könyvben szereplő „ideális asztalos”, tehát művészet és valóság már akkor összeforrt Csepreghy Ferenc sorsában. Iparosként józan, realista ember volt, de ifjúkori feljegyzése szerint, fontos volt neki, ha test és lélek „kiemelkedik néhány percre az anya- giság köréből”. A nagy témák Csepreghynél esendő emberek sorsában és a közönségszórakoztató színház szabályai szerint szelídülnek meg. „Tehetségben nem volt hiány nála, de belenőtt irodalmunk és drámairodalmunk apályába” - állapította meg Németh Péter Mikola. Ezt követően Halló Józsefné tanárnő vezetésével ipolyszalkai diáklányok mutatták be Csepreghyt, a költőt, aki a kor népies-petőfies hangján főleg szerelmi vágyait öntötte dalszerű költeményekbe. Gyárfásné Kincses Edit magyar- országi főiskolai oktató a drámaíró életének tanulságairól és művének ma is élő hatásairól beszélt. Csepreghy édesapja minden üzleti érzéket nélkülöző férfiként egy szatócsboltot vezetett, s az innen csordogáló kevés bevételből tengette életét a család. Az apa nem értelmiségi pályára buzdította fiát, hanem ipart akart adni a kezébe. Az apa és Jókai tehát együtt vezették el Esztergomba a tizennégy éves fiüt, ahol Seifert József asztalosmester inasa lett. S itt jött a szerencsés események sora. Hetényi József színjátszótársasága egész télen át a városban maradt. Azokban az időkben szinte műiden alkalommal új darabot játszottak a színházak, tehát egy szezon teljes drámatermésével megismerkedhetett az érdeklődő. Csepreghy sok előadást megnézett, húszévesen írt első egész estés darabja, a már komoly dramaturgiai ismeretekről tanúskodik. A másik nagy szerencse a frissen induló pesti Katolikus Legényegylet volt, melynek megalakítását Esztergomban erre a húszéves suhancra bízták. „Ez óriási megnyüvánulási lehetősége volt az akkor eszmélő iparos rétegnek: összejönni, eszmét cserélni, szülj átszással foglalkozni” - magyarázta Kincses Edit. A Magyar fiúk Bécsben - amely a nemzeti kérdések taglalása mellett pontos szociológiai képet fest az iparos társadalomról és emellett egy ügyes szabványvígjáték - egyszerre tanúskodik a színműíró iparosmesteri és magyarságtudatáról. Csepreghy már itt is ragaszkodik későbbi credójához: „a közönséget nem szabad happy end nélkül hagyni”, legyen szó bármilyen komoly témáról is. A darabot Szigligeti Ede segédletével a Nemzeti Színházban is előadják, de a drámairodalom veretes remekműCsepreghy Ferenc (1842-1880) veihez szokott közönség előtt megbukik. Rákosi Jenő, a kor vezető kritikusa szerint „a darab rossz, de a szerzője erős legény”. Csepreghyt megedzi a bukás, dacból is tovább próbálkozik. Ráadásul nemsokára feleségül veszi Rákosi Idát, aki nemcsak társa és támogatója lesz, de bátyján, Rákosi Jenőn keresztül a fiatalember útlevele is fontos társaságokba. 1875-ben megalakul A Pesti Népszínház, melynek Rákosi lesz az igazgatója, Molnár György a rendezője, Csepreghy a színházi titkár, egy Erkel- satj, Erkel Elek lesz a házi zeneszerző, és két igazi színész csillag csábítja a közönséget: Blaha Lujza és Tamási József. Csepreghy Verne-adaptációkon tanulja a szakmát, de Moliere-t is idomít a kor elvárásaihoz. A Népszínház szórakoztatni akart, egy adott közönségnek megfelelni, bevallottan profitorientált vállalkozás volt. Csepreghy „profiként” írott első darabja a Vízözön, mely Noé idejében játszódik, és meglepő módon a saját „tisztességébe és istenhitébe belegőgösödött” Noé az egyik fő konfliktusforrás, és csak a tün- déri-mitologikus lények tudják föloldani az ellentéteket. Kincses Edit szerint A Csepreghy-darabok happy endjei mondvacsináltak, a darabok helyzeteiből nyugodtan akár tragédiák is kibontakozhatnának. Szalka szülötte rengeteget dolgozik ezekben az időkben, félévenként új darabbal áll elő. Ezek részben saját művek, részben átdolgozások, részben idegen ödetek kibontásai vagy fordítások. Csepreghynek még vándorlegény idejében kiderül azonban gyógyíthatatlan tüdőbaja, így tehát - mint az előadó megjegyezte - tulajdonképpen négy év alatt alkotta meg életművét. 1879-ben már olyan beteg, hogy egy sort sem képes írni, egy évvel később, 38 éves korában pedig már halott. Csepreghy főművei közé tartozik két népszínműve, a Sárga csikó és a Piros bugyelláris. Mindkettő ,jó kis tragédiákat” rejt magában, de ahol az igazság, a szomorúság, a valós élet megjelenhetne, ott, jön egy váratlan fordulat, vagy gyorsan elénekelnek egy dalt”. Csepreghy az expozíció mestere volt, első felvonásaiban hihetetlen feszültséget tud teremteni, úgy hűit el fél szavakba, utalásokba rejtett titkokat, hogy a néző lélegzetvisszafojtva kapkodja a fejét. A darabok később „kicsit leülnek” és behódolnak a boldogság hajszolásának a megnyugtató kibogozás biztosításának, de színészüeg hálás, nagy formátumú, vérbő alakokat kínálnak. Két tragédiája kéziratban maradt, még felfedezeden kihívásai a magyar színháznak. „Ha még tíz évig él, nagyon nagy író lehetett volna belőle” - fejezte be előadását Gyárfásné Kincses Edit. GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Mislay Edit, Tallósi Béla. Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
