Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-11 / 261. szám, péntek
/ ÚJ SZÚ 2005. NOVEMBER 11. Gondolat 13 Bátor, se a nemzeti érzelmeket, se a ködös és hazug nemzeti mítoszokat nem kímélő tárlatnak ad otthont a Szlovák Nemzeti Galéria és a Szlovák Nemzeti Múzeum Célkeresztben: a szlovák mítosz Martin Benka: A szépség bűvöletében, 1942 Fővárosunk az elmúlt hetekben fontos művészeti helyszínné vált régiónk műtörténészei és kurátorai számára. Az ok egyszerű: a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria (SZNG) és Szlovák Nemzeti Múzeum (SZNM) vitára, indulatokra is okot adó, bátor kiállítással vonzza mind a szakma, mind a laikus látogatók figyelmét. HUSHEGYl GÁBOR E tény is bizonyítja, hogy milyen nagy jelentőségű egy olyan kiállítás, amely felvállalja a műtörténészek egy-másfél évtizedes kutatási eredményeit, s ezeket a közönség számára is láthatóvá és befogadhatóvá teszi. Amennyiben csak ennyi történt volna Szlovákia vezető galériájának és múzeumi intézményének együttműködése révén, már az is megérdemelné a megszokottnál is nagyobb figyelmet, ám ezúttal ennél sokkal többről van szó, a vita és az érzelmek tárgya ugyanis maga ä szlovák mítosz a képzőművészetben. Szlovákiában az 1980-as és 1990-es évek mezsgyéjén fogalmazódtak meg az első éles bírálatok a nemzeti - vagy ha úgy tetszik, nacionalista - modem szlovák művészetelméleti prekoncepcióval, valamint az azt követő kiállítási gyakorlattal szemben. A bezárkózást és a komplexusokkal terhelt szakmai magatartást a közép-európai polifónikus művészeti organizmus elméletével ajánlották felváltani, amelyben a nemzeti kizárólagosság a háttérbe szorul. Ján Abe- lovský volt az akadémia azon műtörténésze, aki az új szemlélet érvényesítésével felülírta a 19. század utolsó harmadának és a 20. század első felének szlovákiai művészettörténetét. Ezek az új szempontok egy évtized elteltével kezdtek érvényesülni a kiállítási gyakorlatban, főképpen az SZNG értékelő tárlatain. A Szlovák mítosz című kiállítás több olvasatot is kínál, meghatározó eleme azonban a Ján Abe- lovskýtól származó tárlatindító idézet, amely a két világháború közötti szlovák művészetet provinciálisnak, anakronisztikusnak és nacionalistának titulálja, amiért az még az 1930-as években is a nemzeti gondolat és narrativitás fogságában volt. Kívülállóként nyugodtan bevallhatjuk, hogy a rendezők halladanul nagy kockázatot vállaltak fel, mert Aurel Hra- bušický, a kiállítás koncepcióját kidolgozó kurátor tárlatvezető tanulmánya, valamint a kiállítás arculatterve is a demitizálást előlegezte meg a nézők számára. És ha a meghívóra vagy magára az SZNG és az SZNM központi épületére tekintünk, akkor a homlokzaton Sandro Botticelli Vénuszát láthatjuk, arcán a sportrajongóktól és -őrjöngőktől mára már elválaszthatatlan testfestménnyel - Szlovákia címerével. A kurátorok csapata is feszengve ült a megnyitót megelőző sajtótájékoztatón, érezve és tudatosítva, hogy méhkasba nyúltak - és főképpen tárlatuk szemléletével. Valljuk be, hogy egy nemzet mítoszának bemutatását meghirdető kiállítás hallatán a nagyérdemű közönség elvárása főképpen két lehetséges értelmezési alternatíva mentén oszlik meg. Az egyik az, amely a nemzeti lét, a nemzet géniuszának, a nemzet kultúrájának és művészetének fenséges, mindenkit meggyőző és elragadó bemutatását várja el, a másik pedig az, amely a fejéhez kap, mert anakronizmusnak tartja, hogy egy EU-s tagállam fővárosának intézménye éppen az európai egységesülési folyamat kezdetén a nemzeti gondolat, a nemzeti identitás, a művészet nemzeti mítoszát tette a kiállítás témájává. Hrabušický, az intéz- ményigazgató Katarína Bajcurová és csapatuk azonban olyan bölcsen komponálta meg a kiállítást, hogy végeredményben mindkét csoport megtalálja a számítását, ugyanakkor kellőképpen fel is háborodhat a látottak alapján. A szlovák kurátorok ugyanis Paul Ricoeurrel értettek egyet, aki már évekkel ezelőtt megfogalmazta, hogy a demi- tizálásnál sokkal fontosabb a mítosz szimbolikus tartalmának kisajátítása. Ez a gondolat vált a hatalmas méretű, az Esterházy-palota két emeletén és alagsorában, valamint a Szlovák Nemzeti Múzeum Düna-parton található központi épületének földszintjén megvalósult kiállítás mottójává. Hogy mindez a bemutatásra került anyagban is tükröződjék, lemondtak a szlovák művészeti mítosz kronologikus fejlődésének felvázolásáról, lemondtak a hagyományos galériai, és a modernista white cube-típusú kiállításról. Helyébe a kisebb tematikai egységekre bontott kiállítás a kiállításban elvet állították. A képzőművészeti anyagot az egyes témáknak megfelelően (mint pl. a plebejusság és szorgalmasság, a szlovák család - szent család, a vidéki patriarchák vagy a Szlovákia mint „a szláv Tahiti”) fotóművészeti remekekkel, iparművészeti, népművészeti tárgyakkal, valamint filmmel és építészettel társították. De nem mellőzték a korabeli kisnyomtatványokat, tipográfiát, sajtót, reklámot, a közéletben megjelenő vizuális elemeket, mint pl. a zászlókat, plakátokat vagy a díszokleveleket stb. sem. E komplex vizuális kultúraszemlélet tette lehetővé, hogy a korábban kizárólag műtörténeti szempontok alapján értékelt művek új életre keljenek az új kontextus jóvoltából, s ez talán még egyértelműbbé tette az erőltetett modernista interpretációkat, például Mikulás Galanda esetében. Figyelemre méltó, hogy a szlovák mítosz vizuális megjelenítésében a természet, a táj, a hegyek, a hegyi pásztorok, a betyárok, Jánošík, a népviselet, a szláv anya archetípusa, a kemény munka és a kocsma dominál. Kizárólag a vidéki környezet tematizálódik műit a nemzeti szellemiség letéteményese, az urbánus, városi zsánereket hiába keressük. Az urbánus művészeti narratíva ugyanis a nem szlovák - a magyar, zsidó, német és cseh - művészek számára volt prioritás, azok éltek, ki gazdagabban, ki szegényebben, ebben a társadalmi közegben. A tárlat egyik erénye, hogy a téma elsődlegessége miatt különböző korok és művészek alkotásai kerültek egymás közelébe, ami korábban csak a fővesztés terhe alatt lett volna elképzelhető. így válik immár tagadhatatlanná, hogy a nemzeti művészeti mítosz alappillérei politikai és társadalmi rendszerektől függetlenül szilárdan állottak, és bár kissé eltérő hangsúllyal, de végeredményben azonos szerepet töltöttek be az első Csehszlovák Köztársaság idején, a háború alatti szlovák államban és az 1950-es évek szlovákiai szocialista realizmusában - mindig az ideológiai tartalom kommunikálásának segítőeszközeivé váltak. Legjobb példa erre Martin Benka művészete, amely a szlovák mítosz vizualizálásában összekötő hidat jelent Tiso fasiszta állama és a szocialista (Cseh) Szlovákia művészete között. Minden nemzet művészetéből összeállítható egy ilyen kegyetlen tükörképpel szolgáló tárlatanyag, ehhez azonban önreflexió szükséges, hogy egy nemzet műtörténészei szembesülni meijenek a korábban idealizáló művészetszemlélettel, és anakronisztikusnak merjék nevezni például az ujjongó folk- lorizálást. Mindenképpen szimpatikus ez egy alig csak tinédzser kort megélt fiatal állam esetében, amely nem is olyan rég még az országteremtés, a kultúrált nemzetté válás heroikus küzdelmét vívta meg, sok negatív mellékjelenség kíséretében. Ennek a folyamatnak egyik kulcsmozzanata a saját komplexusok bevallása és feloldása, ami a kiállítást rendezőknek is sikerült, ezért a tárlat se nem tagad, se nem mitizál, hanem felfedi a mítosz képzőművészeti variánsát, annak kritikátlan, már-már hazugságba torkolló kiszolgálását és bemutatja kíméletlen bírálatát a kortárs művészetben. De nem vitatja el a mítosz pozitív társadalom-, történettudat-, kultúra- és művészetformáló hatását. (Szlovák mítosz, SZNG, 2005. 9. 29 - 2006. 2. 28.; SZNM, 2005. 9. 29 12.3., Pozsony) Martin Benka: Aludj, kicsim, aludj..., 1942 Tartalmas és szép könyv jelent meg az idén 50 éves Ifjú Szivekről, amelyben az elmúlt évtizedekben mintegy kétezer személy tevékenykedett „Ifjú szivekben élek s mindig tovább...” TAKÁCS ANDRÁS „Az Ifjú Szivek 50 éve” - ezzel a címmel jelent meg az AB-ART kiadó gondozásában egy nagyon értékes, tartalmas könyv. Az ötven éve működő tánc-, zene- és dalegyüttes fél évszázad alatt végzett hatalmas munkáját taglalja, és emel számára már semmi módon nem negálható emléket. Hangsúlyozom ezt főleg azért, mert az együttesnek nem egy alkalommal törtek már az életére, a létezésére... „vén huncutok és gonosz ostobák”. A könyv hangsúlyozza, hogy az Ifjú Szivek az 1955 elején hatalmi szóval megszüntetett Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a NÉPES után a magyar nemzetiségi kultúránk ápolása területén keletkezett hatalmas űrt szerette volna kitölteni, illetve a volt hivatásos együttes munkájának és célkitűzésének a folytatásával szándékozott foglalkozni. Hogy ez mennyire sikerült, milyen kitérők, kacskaringós bolyongások útján valósult meg az idők során, arról vallanak az együttesnek a szerző - Csanaky Eleonóra - által megszólaltatott alapítói, hajdani és jelenlegi tagjai és vezetői. A vallomások alapján megállapíthatjuk, hogy a szándék mindig szent volt, csak a módszerek, alkotói felfogások képezték sok-sok esetben nemzetiségünk jeles gondolkodóinak sokszor erős szavaktól sem mentes vitáját. A krédóként választott Ady End- re-vers adta az együttes nevét is, és most, ötven év elteltével mondhatom, hogy vitathatatlan erejét is: „Ifjú szivekben élek s mindig tovább, / Hiába törnek életemre / Vén huncutok és gonosz ostobák, / Mert életem millió gyökerű...” Igen, így igaz: hatalmas erő kellett ennek az öt évtizednek a megéléséhez - legalábbis ez tűnik ki a könyvből, az egyes visszaemlékezésekből. Az együttes munkáját volt szerencsém születésétől napjainkig figyelemmel kísérni, alkotóként, vezetőként velük időnként együttdolgozni, tehát saját tapasztalatomból is tudom, hogy micsoda sziszifuszi küzdelemre volt szükség a mindenkori életben maradáshoz. Ez is tükröződik a közel ötven megszólított visszaemlékezéséből - és ezenkívül annak elismerése, hogy micsoda embert formáló erővel bút az együttes, meg az, hogy az ország minden részéből dolgozni, tanulni Pozsonyba került több száz fiatalból hogyan kovácsolódott egy egységes, nemzetiségét tisztelő, a kultúránk megőrzésének fontosságát valló, jelentős számú emberi közösség. A kimutatások szerint az eltelt évtizedek során mintegy kétezer személy tevékenykedett az együttesben - és esett át ezen a pozitív szemléletváltozáson. Az évkönyvek szerkesztésénél általánosan alkalmazott gyakorlattól eltérően a szerző személyek megszólaltatásán keresztül tálja elénk az együttes által ötven éven keresztül végzett nagyon hasznos munka eredményeit meg azt az embert formáló erőt is, amit az Ifjú Szivek az életbe induló fiatalok számára jelentett. Két nagy részre osztódik a könyv: a múlt felelevenítésére és a jelen bemutatására. A múltat a Korrajz és háttér, az Együttes születik, az Ifjú Szivek hőskora, a Beszélgetések, portrék, Az énekkar, A nagyzenekar, A tánckar, A Gaudium, A Ghýmes, A Gaudium band és Akik a háttér munkát végzik című fejezetek tárgyalják. A jelent pedig Hégli Dusán vallomása, valamint A hivatásos tánckar és A zenekar című fejezetek tárják elénk. Hasznos függelék a könyv végén található szlovák, német és angol nyelvű resumé, az együttes mindenkori vezetőinek és bemutatóinak felsorolása, valamint a Válogatott bibliográfia 1975-1999. A vallomásokból kitűnik, micsoda óriási értéket jelentett és jelent ma is az együttes. A nemzet kultúrájának egy olyan területén vállalt és töltött be vezető szerepet, amely a legnagyobb tömegek tulajdonát képezi, tehát nemzetiségi létfenntartó erővel bú. A könyvet számos fekete-fehér és színes fénykép teszi értékesebbé. Látványos pillanatok megörökítései ezek, főleg a színpadi művekről, az előadókról vallanak, de betekintést nyújtanak az együttes „civil” életébe is. A kemény borítós, reprezentatív kivitelű, nagyon gondosan szerkesztett, közel kétszáz oldalas könyv ingyenes kiadvány, nem került be a könyvterjesztő hálózatokba, egyedül az Iíjú Szivek székházában (Mostová 8) lehet beszerezni. Kívánom minden szerencsésnek, aki a könyvhöz - amely a szlovákiai magyar kultúrtörténetnek egy igen jelentős szeletéről nyújt áttekintést - hozzájut, hogy legyen számára érdekes és tanulságos olvasmány. És aki hozzájutott és elolvasta, kérem, kölcsönözze a számára kedves ismerősöknek, ossza meg azokkal is örömét.
