Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-26 / 248. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 26. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ THE TIMES London terroristaként kívánja kezelni a radikális állatvédőket, és azonos büntetési tételekre számíthatnak - írta a lap Charles Clarke belügyminiszterre hivatkozva. Clarke azt akaija elérni, hogy a súlyos büntetés ne csak ipari berendezések vagy állatkísérleti laboratóriumok megrongálok sújtsa, de azokat is, akik dicsőítik akcióikat. Ha a parlament áldását adja erre, az állatvédő lobbi szélsőséges tagjaira erőszakos akcióra történő felhívásért is hétévi szabadságvesztés lenne kiszabható, A háttérben a brit állatkísérleti telepek elleni támadások állnak.- Még hogy én korrupt bíró vagyok? Eddig mindenkit leültettem, aki nem adott csúszópénzt! (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Az amerikaiak kivonulása Irakból akár több országot érintő, regionális háború kitörését is eredményezhetné Levél az al-Kaidától Az al-Kaida terrorszervezet második számú vezetője, az afgán-pakisztáni határvidéken bujkáló Aiman al- Zawahiri levelet írt az iraki ellenállást vezető Abu Mu- szab al-Zarkavinak. Fő üzenete az, hogy az amerikai kivonulás kikényszerítése Irakból csak az első lépés, a végső cél egy iszlám kali- fátus megteremtése és Izrael elpusztítása. GÁL ZSOLT A levél július 9-i keltezésű, egy kaki terroristaellenes akció nyomán foglalták le, de csak október 11-én hozták nyilvánosságra - nyilván azért, hogy ne veszélyeztesse az időközben zajló műveleteket. (Arab és angol verziója is megtekinthető az amerikai Nemzetbiztonsági Igazgatóság honlapján: www.dni.gov .) Az Oszama bin Laden helyettesének tartott, az arab al-Dzsazíra tévének eljuttatott vi- deoüzenetekből jól ismert Zawahi- ri közli, hogy a globális dzsihád (szent háború) legfontosabb hadszíntere Irak, mellette Bosznia, Csecsenföld, Afganisztán vagy Kasmír csak melléktéma. Az Abu Mu- szab al-Zarkavi vezette harc azért kulcsfontosságú, mert az iszlám és egyben az arab világ szívében zajlik. A dzsihádnak csak első célja az amerikaiak iraki kivonulásának kikényszerítése. Ezt a sárijára (iszlám jogrend) épülő emirátus megteremtésének kell követnie, majd az emirátust fokozatosan ki kell terjesztem a szomszédos államokra, megbuktatva az ottani szekulá- ris (világi) rendszereket. Az így létrejött hatalmas kalifátus (hasonlatos lenne ahhoz, amely a Mohamed prófétát követő időkben létezett) aztán összecsaphat Izraellel, amely úgyis csak az iszlám államok megosztására lett kitalálva a nyugati hatalmak által. Az amerikai kivonulást illetően Zawahiri optimista: „A dolgok gyorsabban fejlődhetnek, mint azt mi el tudjuk képzelni.” Vietnammal von párhuzamot, ahol az amerikaiak kivonulása után gyorsan összeomlott az általuk támogatott helyi kormány hatalma. Két dolgot azonban nagyon fontosnak tart kiemelni. Először is azt, hogy „csatában állunk, és a csata több mint fele a médiákban zajlik”. Másodszor: ennek a csatának a célja a (szunnita) moszlim közösség szívének és lelkének megnyerése. Ezért kulcsfontosságú a tömegek támogatásának megtartása, legalábbis addig, amíg kiépülhet az iszlám emirátus. Zawahiri szerint Afganisztánban épp azért dőlhetett meg olyan könnyen a tálib uralom, mert a hatalomba csak á vallási iskolák diákjai és a Kandahár környéki pastuk kerülhettek be, így az a többi lakos számára idegenné vált. Irakban ezt el kéne kerülni. Ezért kérdéses, hogy jó megoldás-e az öngyilkos merényletekben a síiták - köztük sok civil - tömeges felrobbantása vagy a túszul ejtések és brutális lefejezések, s ami a legrosszabb, a síita mecsetek elleni támadások. Egyszóval helyes-e „az amerikaiak és a kormány elleni front mellé egy másik frontot is megnyitni?” A levél azt sugallja, hogy taktikailag talán nem. Az már más kérdés, hogy a végső cél természetesen az eretnek síitákkal való leszámolás, akik a történelem folyamán folyton összejátszottak az iszlám ellenségeivel, jelenleg pedig segítik az amerikaiakat. Zawahiri egyébként a szélsőségesen Amerika-ellenes iráni kormányt is ellenségének, és az amerikaiakkal kollaborálónak tekinti. A brutális merényletek tehát alapjában véve helyesek, csak per pillanat előnytelenek lehetnek a médiát figyelő szunnita tömegek támogatásának megtartásához. A levélből - amelynek eredetiségét a szakértők nem kérdőjelezték meg - az is kiderül, hogy szorul a hurok Zawahiri nyaka körül is. Az egykor jól menő egyiptomi fogorvosból főfoglalkozású terroristává avanzsált, második számú al-Kaida vezér szomorúan panaszolja, hogy több családtagját elvesztette az afganisztáni rajtaütések során. A reális veszélyt azonban a pakisztáni hadseregnek az ország északnyugati, úgynevezett törzsi területem tartott mudzsahedin-eUenes tisztogató akciói jelentik. Az afganisztáni és pakisztáni rajtaütések és letartóztatások részben szétzilálták az al-Kaida finanszírozási vonalait. Ezért Zawahiri arra is megkéri Zarkavit, hogy ha módjában áll, juttasson el hozzá kb. 100 ezer dollárt, amiért nagyon hálás lenne. Az al-Kaida belső stratégiájába betekintést engedő levél két eléggé kellemeden dologra világít rá. Először is tetszik vagy nem, jelenleg Irak a globális terrorizmus elleni küzdelem első számú, messze legfontosabb frontja. Ezt nem (csak) George W. Bush amerikai elnök gondolja így, hanem az al-Kaida második embere is. (Zawahiri persze a „betolakodó keresztesek” és szövetségeseik, az „eretnek síita árulók” elleni szent harcként értelmezi ugyanezt.) Másodszor: az amerikai csapatok és szövetségeseik kivonulása nem old meg semmit Irakban, sőt drámaian rontana a jelenlegi helyzeten. Ha minden a Zawahiri által elképzelt legjobb forgatókönyv szerint menne, altkor Irak az amerikaiak kivonulása után az al-Kaida, s ezzel a szélsőséges iszlám terrorizmzus új bázisállamává válna. Először a sutákat próbálnák megleckéztetni akár népirtás árán is, majd a kalifátus megteremtése érdekében a szomszédos rezsimek ellen fordulnának. Előre programozható, hogy polgárháború törne ki Irakban a suták és szunniták (meg persze a kurdok), illetve azok egyes csoportjai között, amelybe a szomszédos hatalmak is belebonyolódhatnának valamelyik fél oldalán. A helyzet egy Irán, Törökország és akár Szíria, Jordánia és Sza- úd-Arábia részvételével zajló regionális háborúig fajulhatna, beláthatatlan következményekkel. Simon földjei olyan dotációt kaptak, amilyet az összes többi mezőgazdasági földterület szerte az országban Mezőgazdasági botránytermelők KÖVESDI KÁROLY Kezd már tele lenni a hócipőm a Simon-üggyel. Ebben az országban nem akad tévéadó és sajtótermék, amelynek napok óta ne az lenne a legégetőbb problémája, mikor mennyi támogatást kapott a miniszter cége, a pádári Agro- trade. Pontosabban az a mezőgazdasági terület, amely az övé volt. A hangsúly a területen van, hiszen az Európai Unió földalapú támogatást ad a gazdáknak, ezt egészíti ki a hazai költségvetés. Akik ezt a kampányt folytatják, vagy nem tudják, mit művelnek, halvány fogalmuk sincs a mezőgazdaságról, mint olyanról, vagy - akik mögöttük állnak - nagyon is tudják, és ezért akarják kilőni Simon Zsoltot hivatalából. A szenzációhajhászás mellett három okot gyaníthatunk, mire jó ez a boszorkányüldözés. Az egyik, s talán legfontosabb, a botrány időzítésével függ össze. Közelednek a megyei választások, és a pártok pozícióharcában minden eszköz bevethető. Ami azonban igaz volt Pavol Rusko és Ľudovít Kaník esetében, nem állja meg a helyét Simon Zsoltnál. Mert míg Rusko saját cégeként kezelte a gazdasági minisztériumot, s ha a kormányfő vissza nem hívja, talán már a fél országot eladta volna, Kaník rokonsága pedig olyan közpénzhez jutott, amit miniszteri háttér nélkül nem biztos, hogy megkapott volna, Simon földjei olyan dotációt kaptak, amilyet az összes többi mezőgazdasági földterület szerte az országban. Az igazság bajnokai valószínűleg kívülről sem láttak a szocialista gazdálkodás évtizedeiből hátramaradt lerobbant gazdasági udvart, szétrohadt gépparkot, agyonműtrágyá- zott földet, amely feleakkora támogatással kénytelen talpon maradni és versenyezni nyugat-európai társaival. Ha még ettől a „féltámogatástól” is elesnének, az egész ország mezőgazdasága tönkremenne. A mezőgazdasági dotációnál - s erről a szlovák társadalom keveset tud - valóban létkérdésről van szó, tekintet nélkül arra, ki a tulajdonosa egy-egy gazdaságnak. A másik ok az lehet, hogy a szlovák társadalom egy része még mindig nem tud kiegyezni a demokrácia intézményével, hogy tudniillik egy-két magyar is lehet miniszter, és horribile dictu, jobb miniszter, mint mondjuk szlovák társai vagy elődei. Nem emlékszem, hogy Baco vagy Kon- coš elvtársakra valaha is ilyen össztüzet zúdított volna a média, pedig az ő idejükben aztán valóban virágzott a klientelizmus. Erről a gazdák tudnának mesélni, ha valaki venné a fáradságot, és megkérdezné őket. Lehetséges, hogy egy-két akkori „havernak” van a bögyében a mai támogatási rendszer, amelynél nem lehet a zavarosban halászni. A harmadik ok sem elhanyagolható: mégiscsak tűrheteden, hogy ebben az alkotmány által is deklarált nemzetállamban éppen a nem szlovák párt legyen a „legtisztább”, botrányoktól leginkább mentes. Amely ellen olyan testvériesen össze tudnak fogni liberálisok, keresztények, posztkommunisták és nemzetiek, például Nyit- ra megyében. KOMMENTÁR Színjáték szlovák módra BARAK LÁSZLÓ E hét elejére kétségkívül sikerült alaposan föltupírozni a mezőgazdasági miniszter, Simon Zsolt „esetét” az ellenzékkel. Bizony, az ellenzékkel, nem pedig a volt cégének juttatott, egyébként, immár két éve alanyi jogon járó, állami mezőgazda- sági dotációval. A buzgó fodrász szerepét a sajtó ilyesmire kapható emberei vállalták, nyilván, mert azt gondolták, végre oda sújtanak vasöklükkel, ahova köll... Akarva-akaratlanul, így lettek az anno panamagyanús kormányzati ügyleteiről elhíresült Mečiar-féle HZDS és a hatalomért évek óta eredménytelenül lihegő Robert Fico és társai fogadatlan prókátorai. Mi ebben a probléma ezen kívül? Látszólag az égvilágon semmi, hiszen a demokratikus sajtónak kutyakötelessége, a mindenkori ellenzéknek meg elemi érdeke, hogy folyamatosan ellenőrizzék és piszkálják az aktuális kormánypártokat. Csakhogy a sajtónak mindenkor maximális tárgyilagosságra kell törekednie. Az ellenzék pedig csupán akkor lehet hiteles és eredményes ilyen esetekben, ha emberei mind egy szálig makulátlanok! Egyébként öncélú moralizálás, vagyis komolytalan színjáték minden egyes vonatkozó gesztus. Ez vonatkozik a sajtó tollnokáira is! Utóbbiak számosán Simon - segedelmükkel „afférrá” tupírozott, valóban elgondolkodtató, ám jellemzően, általános rendszerhi- bát(!) sejtető - dotációigénylését.sajnos célirányosan összemosták Pavol Rusko százmilliós magánhitelének ügyével és Ľudovít Kaník állami pályázaton megszerzett EU-s támogatásaival. Holott, míg a Simon valamikori cégének juttatott dotáció - elvileg és gyakorlatilag is - több ezer hasonlóan kedvezményezett mezőgazdasági vállalkozással szemben volt hivatott megőrizni a szóban forgó cég s alkalmazottai esélyegyenlőségét, Rusko ügylete a pénzmosás, Kaníké pedig bizonyíthatóan a hatalmi úton kieszközölt nyerészkedés gyanúját vethette föl. Persze, egészen biztosan tudja ezt minden újságíró is, ha nem vak, süket, ostoba vagy nem pártmegbízást teljesít... Az is egyértelmű, hogy politikussá vagy egyéb közhivatalnokká történő kinevezését megelőzően minden egyes halandónak meg kell(ett) élnie valamiből. Simon Zsolt - szerencsétlenségére - földműveléssel foglalkozott, amíg miniszter nem lett. E tény azonban korántsem szolgáltathat elegendő okot arra, hogy rásüssék, csak azért dolgoztatta ki minisztériumában több tízezer mezőgazdasági vállalkozás alanyi jogon történő, nem utolsósorban átlátható segélyezési mechanizmusát, mert a saját cégét akarta hizlalni...! Ha valaki ilyesmit állít, az olyan, mintha azt terjesztené, azért szoktak volt nyugdíjat emelni egyes kormányok, hogy minisztereik kielégíthessék anyukáik ebbéli igényeit... Az ellenzék Simonnal szembeni magatartása persze logikus. Elvégre november végén megyei választások lesznek, s országszerte egyre markánsabban „kampánylik” már. Mečiarék és Fi- cóék elemi érdeke hát, hogy eddigi egymással szemben tanúsított önsorsrontó rivalizálásuk, tehetetlenségük ellensúlyozásaként, legalább egyetlen szál minisztert sikerüljön kinyírniuk a választások előtt. Ha ez most nem is ment meg, kétségkívül sikerült legalább hírbe hozniuk az „ellenséget”. A Simon leváltását elutasító kormányfővel, Mikuláš Dzurindával, és a számukra valószínűleg egyre idegesítőbben népszerű magyar politikussal, Bugár Bélával egyetemben. Aki, természetesen, ugyancsak kiállt a meghurcoltatott az MKP-s miniszter mellett. FIGYELŐ Utcai harcok Birminghamben A brit sajtó szerint súlyos társadalmi problémákra mutattak rá a hét végi birminghami utcai zavargások. Bár már megkezdték a szénné égett autók elszállítását, a lakosok szeme előtt továbbra is a brutális jelenetek képe lebeg. A bevándorlók lakta negyedben ázsiai és fekete fiatalok bandái csaptak össze, s csatatérré változtatták az ütcá- kat. Egy 23 éves fekete fiatalember meghalt, tucatnyian szúrt vagy lőtt sebesüléseket szenvedtek. A „feketék a barnákkal” csaptak össze, vagyis a karibi térségből származók a pakisztáni családok fiataljaival. Meg nem erősített hírek szerint az erőszakhullámot az váltotta ki, hogy egy 14 éves fekete lányt megerőszakolt 19 ázsiai. A támadás egy pakisztáni tulajdonban lévő kozmetikai üzlet ellen irányult, a karibi tagjai azzal gyanúsították a tulajdonost, hogy részt vett a kislány megerőszakolásában. Annak ellenére, hogy a rendőrség sem nyomokat, sem pedig az állítólagos áldozatot nem találta meg, az internetes hírforrások tényként állították be az eseményeket. A helyi rádiók demonstrációra szólítottak fel, amelynek erőszak lett a vége. Egyes kommentátorok szerint az eset rámutat arra, hogy a britek lőpo- ros hordón élnek. A konzervatív Daily Telegraph a Los Ange- les-i faji zavargásokkal állította párhuzamba az eseményeket, míg baloldali liberális Guardian felhívta a figyelmet arra, hogy a brit társadalomnak a sokféle bevándorlócsoporttal való egy- bentartása igen törékeny lehet. A milliós Birmingham lakosságának mintegy 30 százalékát különböző etnikai kisebbségek teszik ki, az említett városrészben ez az arány 80 százalék. A bevándorlók egy része Jamaicából érkezett az ötvenes években, míg másik részük Pakisztánból a hatvanas-hetvenes évek idején. A két etnikum közötti ellentétekre gazdasági különbségek szolgáltattak alapot, mivel az üzletek jelentős része a pakisztáni családok kezében van. A munkanélküliség jelentős aránya (közel 22 százalék) pedig csak növelte az itt lakók frusztráltságát. A helyzetet jelentősen rontja a kábítószer-kereskedelem és a bűnbandák jelefdéte.
